Hazánkban, egy arany kert közelében, létezik egy egészen kicsi tó, ami gondosan el van rejtve a véletlen tekintetek elől, és nincs sok esély rá, hogy a kóbor lény futtában, vagy akaratlan bolyongásában megpillantsa. Megközelíteni meglehetősen körülményes. Nem is nagyon jár ide senki, a víz háborítatlan és csendes. Így, nyárutó tájékán, ha lehet, még magányosabb, jelenléte már szinte zaklatott nyugalmat áraszt. A tó egyedül van, de ez nem teherként nehezedik rá, inkább csendjét - amivel nagyon is komoly tartalmat közöl - hangsúlyozza a maga varázslatos módján. Ezt a tavat nem a természet formálta, nem kéregmozgások vagy a víz teremtette a saját kedve szerint. Emberi küzdelem eredménye a meder, a földbe vájatokat maró, kutató, önmaga gödreinek mélyére ereszkedni akaró, haszonvágyó, nyughatatlan emberé, aki boldogulást és létet remélt, mikor a kavicsbánya ötlete felrémlett előtte.
A titkos tó mára természeti kincs. Érintetlen és zajtalan, sűrű vize a ritka kegyelemnek. Illendő is megőrizni így, illattal, fényszikrákkal, a lassan köré fonódó csekély csalitossal. Néhány tárgy makacsul őrzi a beavatkozás nyomát, lebomlásra képtelen műanyaghordó és deszkákból tákolt artistapalló is akad itt, de idővel ezek is az enyészetbe vesznek majd valahogy. Az akarat elbukott, a terv meghiúsult, a tó létezik. És partjától kőhajításra még egy apró, rögtönzött szigetecske is kialakulhatott, rajta két csenevész fa áll, nem tudom pontosan, mifélék. Be lehet úszni oda, és elheverni azon a talpalatnyi fövenyen. Aligha kellhet ennél teljesebb világ.
Mikor meghallottam, hogy létezik, futni akartam az irányába. Szerencsém volt, a közelében lehettem, mégsem sikerült elsőre odajutnom. Talán az irány fogott ki rajtam, az erdő volt sűrű, és lépteim türelmetlenek. Eltévedtem. Végül a harmadik próbálkozásom sikerrel járt, ekkor egy másik égtáj felől közelítettem, a helyes égtáj felől. És a tó akkor végre megmutatkozott, próbálkoznom alig kellett, görcs nem volt bennem, csak meglepetés és gyönyörűség. Só száradt a homlokomon, mert sokat verejtékeztem, s ahogy a parton a víz fölé hajoltam és benne megmosakodtam, én és a tó megértettük, hogy mindegyikünkben az elveszített tenger akar visszatérni.
Mint említettem, emberi küzdelem eredménye a meder, a földbe vájatokat maró, kutató, önmaga gödreinek mélyére ereszkedni akaró, haszonvágyó, nyughatatlan emberé, aki boldogulást és létet várt, mikor a kavicsbánya ötlete felrémlett előtte. Bár eleve kudarcra ítéltetett, mégis, talán tudtán kívül sikerrel is járt. Mert ez a tó, ez az elhagyott tengerszem bizonyos értelemben maga a lét, önmagunk megrázó gödre és magasa.
Amit a tóról mondani akartam, elmondtam.
