2010. április 26., hétfő

Május 1. - Radical Pride Vol. 1.

Nézem a Wikin, mi történt valaha világunkban május elsején, és meglepődök, hogy Izaura névnap, meg a Magyar Televízió első napja, és Zrínyi Miklós és Szerb Antal és Joseph Heller és Gregor Bernadett az Isten éltessen, és Munkácsy Mihály és Antonín Dvorák és Ayrton Senna az Isten nyugosztaljon benneteket.

A Tokaji Írótáborban, 2009 késő nyarán, egy döbbenetesen fundamentális borozóban hűsölve és cseverészve elhangzott baráti társaságunkban, hogy azok a virslis meg sörös szocialista majálisok, melyeket maximum gyermekfejjel éltünk meg (az én családom meglehetősen viszolygott e pompás masszától), micsoda történelmi giccsként élnek tovább, és ma már csak röhögök e szekularizált, ám paradox módon, annak idején már-már szent kultusszá idealizált munkásünnepen, ami, mint oly sok minden a történelem során, valami poros, sajnálatraméltó nosztalgia vattacukrában él bennem. Kiszaladt a számon, hogy nem volt ez más, mint maga a Szovjet Pride, a szocialista-kommunista műnő felfújása és büszke égbe eregetése.

2010-ben a munkára vonatkozó büszkeség mégis tovább él. Mert nehéz időket élünk, és boldog lehet, akinek teremtő munkája van, vagy akinek mondjuk csak úgy, munkája van. És még boldogabb, akinek dolga is van. Dolga a munkán túl, abban a territóriumban, ahol nem csak lehet, de érdemes is élni. Például az irodalom területén, ahol valami iszonyú és ugyanakkor játékosságra ösztönző kényszer folytán az ember újra és újra leírni és definiálni akarja magát. Megmutatni azt a részét, ami nem derül ki róla, ha ügyet intéz, telefonál, tanít, szerződést ír, áruszállít, menedzsel, controllingol, tervrajzol vagy kereskedik. Itt, az irodalomban, az írott (tehát gondolati) művészet kegyes pillanataiban át lehet és szabad tévedni a lényeg félhomályos rónáira.

Gyertek el most május elsején a győri Rómer Házba 16 órakor. Legyetek részei egy tökéletesen szabad olvasó/előadó eseménynek. Hozzatok szöveget, sajátot vagy valamit a nagy kedvenctől, és adjátok elő. Lehet, hogy ér majd kritika, lehet, hogy lesz nevetés, sírás. Nem számít. Lehetőséget nyithatunk a Hatásra, hathatunk egymásra, oda és vissza. Játsszatok el egy drámabetétet kettesben, vagy monologizáljatok, ha úgy tartja kedvetek. Hozzatok lemezjátszót, gitárt, egy festmény teszkós reprintjét, ha tetszik. Egy ötletből káosz kerekedhet, de valami elemi ritmus folytán, ami ott dobog mindenkiben, azt hiszem, ez a káosz akár ünneppé is  rendeződhet.

Radical Pride. Volume 1.
Elő a nyelvvel.




2010. április 20., kedd

Elégia kövekkel

Épp úgy, mint egy vesében, a szívben is lerakódhatnak bizonyos kövek. És akkor minden fájdalmas és nehéz lesz. Ha lehunyom a szemem, halott gólyamadarat látok a fészkében, elpusztult a költésben, talán ő is köveket próbált meg a világra hozni.

Vágó Márta emlékeit hallgatom a rádióban a költőről, József Attiláról. A lány az indulásra várakozó vonaton ül, Angliába készül. Attila késve érkezik a pályaudvarra, a vonat lassan döcögni kezd. Attila fogja, szorítja Márta kezét az ablakon át, és fut, amíg teheti, a szerelvény mellett. Nem bírja elengedni a lányt, hosszasan fut, aztán végül a fizika elválasztja őket. Márta látja, hogy Attila ott áll azokkal az iszonyatos szemekkel, már nem szalad, hanem áll önmaga hideg tengelyében, alakja egyre fogy a távolságban. Az iszonyatos szemekben rögzül a távolodó vonat örök képe. Így születnek meg a kövek. És a költőnek el kell pusztulnia a költésben.

Elengedni valakit: a halállal egyenlő. Minden besötétedik. A tárgyak átitatódnak feketeséggel, a mozdulatokat roppanásig szorítja a szabadság irgalmatlan marka. Nincsen levegő ebben a szabadságban, könnypárás közeg, újra kell tanulni lélegezni benne. Születés ez, kövekkel a szívben, kövekkel a tüdőben.

Időről időre elveszíteni arcunkat. Faggatózni mégis, hogy ki ez, akiben vagyunk, és miért olyan, amilyen, miért ennyire ijesztően idegen, miért diktálja ezeket a léphetetlen lépéseket, miért kopasz vagy korpás, miért szőrös vagy csupasz, miért sovány vagy kövér, savas vagy köves, mi veszi rá, hogy ellentmondjon nekünk és másoknak, és miért hagyja ránk, ha már bajba kevert, a hét zsáknyi fájdalmat, a tizennégy stáció traumáját, a lóti menekvés magányát, a kő fenyegetését? Ki ez, akiben vagyunk?

Kövek gyűlnek a szívében, aki szeret, kövek gyűlnek a szívében, aki elenged. Szeretni egy márványt, egy alabástromot, szeretni egy szobrot, és minden hidegségét. Kő szereti itt a követ, örökkévaló az örökkévalót.

Futna Attila ma is, ha a fizika engedné.

Ónix a szív, antracit az emlék. Elpusztulni, és újra élni, úgy, hogy mindent tudsz a bányákról. Azokról az éles szurdokokról, ahol minden mozdulattal megsebezted magad.

Most emlékmű van. Zord posztamentum.

Víz nem mossa el, idő nem mossa el, víz nem mossa, idő nem mossa, víz nem, idő nem, víz, idő, víz, idő, folyam, zaj, folyamlik, zajlik, mindörökké, gyönyörűen és fájdalmasan, megállíthatatlanul, megállíthatatlanul, megállíthatatlanul...

2010. április 13., kedd

De profundis

Szél. Eső. Antracit. Ónix.
Éjszaka. Kőéj. Nedves. Szurok.
Kedves.
Beton.
Ballaszt.
Malaszt.
Malaszt.
Rothad. Mállik. Leépül. Szétbomlik. Elenyész. Eltűnik. Mos. Kimos. Elmos.
Zavar. Zűrzavar. Nedves. Avar.
Vész. Elenyész. Omlik. Bomlik. Eső. Szél. Fél.
Víz. Éjjel. Vízjel. Éj-jel.
Csillag. Nincs. Fény. Nincs. Éj. Van.
Korom. Korom.
Szén. Eső.
Antracit. Ónix.
Kő. Víz. Mos.
Nyirok. Nyirkos. Nedves. Nyálas.
Szén. Szálak. Szomor. Szalagok.
Kőéj. Kedves. Kőéj.
Malaszt.
Malaszt.
Hideg.
H

2010. április 11., vasárnap

Költészet napján

József Attila
Rossz volt, elszéledt szívemből

Az asztal alól fölnyúlnak emlékeim
A halottak is eszembe jutnak, pedig sohase gondolok rájuk
Kedvesemben a lányok, asszonyok összebúnak és dideregnek
Fuldokló kapkod valahol utánam
Tenyerembe dobom a fejem
Az a muzsika, a füveké, láttátok-e? szép volt
A föld meleg arcával simogatott, behunyt szemmel fekszem a szemében,
vele látok, egy kisgyerek lehelete ringat
S akkor valaki elszéled szivemből, rossz ő nagyon
Tegnap délután könnyezett a föld
Mi lesz fölösleges virágaimmal?

2010. április 5., hétfő

Vers

Pilinszky János
Infinitívusz 

Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.