A halálbogár

Tűzött a déli nap, mikor a fát az utca végében felfedeztük. Tegnap még nem volt ott, ez egészen biztos. Különös fa volt, a nyár ellenére levéltelen, tulajdonképpen halott, nem más, mint egy kiszáradt váz, telis-tele szorgosan mozgó és mászkáló, a legkülönfélébb és legocsmányabb rovarokkal, melyek – úgy vettem észre – ették, rágták a fát. Az ágakon és a törzsön nyúlós, ragadós nedvek bűzölögtek, nyilván a rovarok és bogarak piszka, nyála, sara. Rögtön a tisztátalanság és a betegség jutott az eszembe. Undorodva bámultuk a rettentő eseményt, tisztes távolságot tartva tőle. Aztán a kedvesem az egyik ágra mutatott. „Oda nézz! Hihetetlen, egy valódi Halálbogár!” A többi közül jókora méretével és különleges alakjával is kitűnt. Sosem láttam még ehhez foghatót, ilyen döbbenetes rondaságot. Valami pókféle szerzet lehetett, tenyérnyi, fekete, fémesen csillogó vázzal és rajta elszórt, vörös pöttyökkel, tüskés, szörnyű lábakkal, és a torból sérvként elődudorodó szőrös fejjel, melyet szabálytalan formában csúfítottak a szemölcsszerű, borsfekete szemek. A hideg kirázott tőle, vissza akartam menni a házba, de a kedvesem erősködött. „Várj, sosem találkoztam még Halálbogárral, különlegesen ritka példány. Mindegyiknek egy ezüstszelence van a hátán, nézd csak meg alaposan!” És valóban, ahogy egy arasznyit előrébb léptem, egyértelművé vált, hogy tényleg egy kis gyufásskatulyányi, zavaros mintákkal gravírozott fémdoboz van páncéljára erősítve. Ez már sok volt, egyre jobban féltem, és kérleltem a páromat, hogy hagyjuk a fenébe az átkozott bogarat meg a fertőzött fát, de ő egyre izgatottabb lett. Kerített valahonnan egy hosszú botot és megpróbálta elérni vele a rondaságot, ami először nem igen akart megmozdulni. „Kérlek, ne!”, rivalltam rá, de hiába, valahogyan csak lepiszkálta az ágról, a bogár a földre esett. Egészen lassan, fáradtan, kínlódva mászott előre, cipelte a szelencét, mintha hozzánőtt volna. Egy macska került elő a szomszédból, megszaglászta a bogarat, majd fújt rá, de mivel az ártalmatlannak bizonyult, mancsával óvatosan ütögetni kezdte. A bogár mozdulatlanná dermedt, a macska pedig felbátorodott, addig löködte, piszkálta, míg a doboz egyszerre csak levált a kitinkemény hátról és fémesen, mint egy ékszer, megcsörrent az aszfalton. Kedvesem felsikkantott örömében, habozás nélkül felkapta a szelencét, aztán húzni kezdte a karomat, hogy most aztán siessünk vissza a házba. Nem tetszett nekem az egész, valami különös, kellemetlen szorongás vett erőt rajtam, de elfáradtam a nagy melegben, így engedelmeskedtem páromnak. A konyhában édesanyám szorgoskodott. Mikor meglátta a dobozt, ő is nagyon megörült, derült arccal, izgatottan szemlélgették, forgatgatták szerzeményüket. Kisvártatva felfedeztek rajta valamit, egy miniatűr zárat, azt kapargatták, nyomkodták körmükkel, egyre nagyobb révületbe esve. „Valahogyan csak ki lehet nyitni!”, töprengett türelmetlenül a kedvesem, és bárhogy is rimánkodtam, hogy dobja ki vagy ássa el jó mélyre a szelencét, esze ágában sem volt hallgatni rám. Egyre növekvő rettegésemben a szobámba húzódtam vissza, és lopva kinéztem az ablakon, vajon mi történt eközben a Halálbogárral. Még mindig az aszfalton feküdt, a macska játszott a tetemmel. Idegen félelem járt át, a forróság ellenére reszkettem, és szerettem volna nagyon távol lenni házunktól. Odakint az utcán változatlanul tűzött a Nap, mindent vakító fénybe burkolt. „Hagyjátok már abba!”, kiáltottam ki elkeseredve a konyhába, miközben hallottam, hogy édesanyám és a párom egymás közt susmorognak valamit. Talán már ki is nyitották? Éreztem, hogy baj lesz, mégpedig igen-igen nagy baj. „Mindjárt megvan!”, válaszolt lelkendezve kedvesem, és én ekkor már azt kívántam, bárcsak ne találtuk volna meg azt a borzasztó bogarat. Úgy rémlett, a világ egy pillanatra megáll, és dermedten figyelni kezd minket. Még mindig az ablaknál álltam és tehetetlenségemben csak lestem kifelé. Nyugtattam magam, hogy aggodalmam felesleges, nincs itt semmi baj, mire föl ez a furcsa pánik, de egyszer csak…a levegő összesűrűsödött, mintha villám csapott volna le a közelben, és meghallottam a legszörnyűbb hangot, amit egy teremtmény valaha is kiadott magából, meghallottam kedvesem abnormális, iszonyú erejű sikolyát, és a másodperc ezredrésze alatt tudtam, hogy végül kinyitották a szelencét, és éreztem, hogy a szívem felrobban a félelemtől, és láttam, hogy az ég egyszerre egészen elsötétül, és azonnal éjszaka lett, és sírtam és összeestem és a szoba falának préseltem az arcomat, amint megértettem, hogy soha többé nem mehetek ki a konyhába.