Laura eltűnt (részlet)

"Idegen alakok árnyékában, idegen vállaknak lökődve törtünk előre hosszú időn át, idegen talpak nyomában idegen kalandok felé.

A pályaudvar hideg, kavicsos katlanában poggyászunkat ujjfehéredésig szorítva sodródtunk néha a célunk, a száznyolcas vágány felé, néha pedig érzésem szerint éppen ellenkező, mégcsak nem is szükségszerűen vízszintes irányokba. Szótlanul vagy éppen a tömeget és a kezdődő nyári viharokat túlharsogva igyekeztünk egymás közelében maradni, de gyakran így is nehezemre esett barátaimat az ismeretlen hátak áradó masszívumában felismerni és magam mellett tartani.

Messze volt, túlontúl messze volt még peronunk, de máris éhes kutyák szegődtek a nyomunkba, elkeseredett kitartással, szemükben a vágóállatok félelmével vagy éppen rezignáltságával, kitartóan őrizve a rugásnyi távolságot tőlünk. Komisz sajnálkozás ébredt bennem e szánnivaló, olajos mancsú, vézna teremtmények iránt, akik, akárcsak mi, vesztük peremén egyensúlyozva szaglásztak megváltás után e húsban még gazdag, ám lélekben csaknem tökéletesen elszegényedett városi pusztaságban. Már fáztunk és ijedeztünk, ahogy a Nap lekullogott a dízelfüstös égről. Szőrös, szimatoló őreink elől jobb híján a nyirkos szervízalagutakba rejtőztünk, ahová a fémlajtorjákon át az állatok szerencsére nem követhettek minket.

A hatvanadik vágány környékén járhattunk, mikor fejünk felett lezuhant az éjszaka, és mi ösztönösen kerestük a fűtőcsövek melegét, az otthonosabb falmélyedéseket, ahol álmunkban nem csöpög majd homlokunkra a rozsdás kondenzvíz vagy éppen a váltóhidraulikából megszökött gépolaj. Józan eszünk alkonyán, mogorván és elcsigázva pisszegtünk és suttogtunk, hátha e katakombák mélyén is meghalljuk az éjféli harangjáték vígasztaló dallamát. Találgattuk, hogy talán tévedés volt ekkora hévvel nekibuzdulni és jönni, rohanni előre, leszegett fejjel, ész nélül, mint a bolondok.

Próbáltam megértetni barátaimmal, hogy nem lesz ez mindig így, szedjék végre össze magukat, másnap úgyis elérjük a száznyolcas vágányt, de erre egyikük egy konzervdobozt vágott hozzám, amiből előzőleg nyakkendőtűjével piszkálta ki a löncshúst, s így jobbnak láttam befogni a számat. Vártam, hogy szememet elöntsék a könnyek, de meglepetésemre azt éreztem, hogy valaki gyengéden átkarol, de valószínűbb, hogy már az álmokon túlról nyúlt értem egy megváltó alkar és könyék, én ekkor mindenesetre megértettem, egészen tisztán ráeszméltem, hogy jó irányba igyekszünk, helyesen tájoltunk és iramodtunk, de illene már aludnom végre, mert kevés erőm és néhány napom van csupán, hogy elveszett Laurámat megtaláljam."