"Egy hosszú útra kanyarodott rá, ami egyenesen a templomhoz vezetett, és a közelség gondolatára már készülődött is bontani a lelkét, mint kabátgombjait, aki meleg térbe lép, hogy minden csalódottságát levetkőzve kegyelemért ajánlja fel magát. Szeme sarkából még követni tudta a kilátástalanság gyorsan tenyésző alakzatait, egy férfit a padon, fekve, felhúzott térddel, alkoholtól letapadt szemhéjjal, szalonnazsíros tenyerét feje alá szorítva, görnyedt álomban. Látott egy gyermekét pofozó asszonyt, aki feketére káromkodta az utcát és sárosra sírta az arcát, mintha a legnagyobb szerencsétlenség érte volna, látta a felbontott aszfalt gödreiben meggyűlt vízben mosdó munkásokat, és a kamaszokat, akik petárdát hajigáltak be a kutyás udvarok kerítése fölött és kihegyezett kerékpárküllőkkel szúrták ki az idősek otthona előtt várakozó mentőautó kerekeit. Hallotta a balkonon felejtett csecsemő szívszaggató sírását, a kocsmák elé kikötött ebek vonyítását, a gyalogátkelő előtt későn fékező kocsi abroncsainak sikolyát, de mindez a mocsoktól csattogó káosz, mind e térbesúlykolt torzság sem volt képes térdre parancsolni őt, mert ujjai lassan a templomajtó kilincséhez görbültek és lelkét felpáncélozta a megérdemelt otthon közelsége.
Már csupán néhány lépés volt hátra, néhány méter, amin átsiklatta a lábában reszkető automatizmus, és aztán végre odaért, megérkezett, lassított a tekintélyes kapu előtt. Dörömbölt a szíve, hogy most aztán a menedékbe léphet. Az ütközésig lenyomott kilincs makacssága és a mozdulni nem akaró ajtó azonban villámcsapásként érte, nem lehet, gondolta, ez nem lehetséges, és újra és újra próbálta, tépte, rángatta és löködte a hatalmas kapuszárnyat, de az legalább olyan kérlelhetetlen nyugalommal állt ellen rohamának, mint a küldetésük idejét levirágzó hajnalkák szirmai, melyek – kérleljék őket maradásra dallal vagy akár fémmel – a kiszabott idő elteltével természetükből fakadóan sorra bezáródnak.
(sötét van, ha a nemzés van,
herében, méhben sötét van,
sötét íz, sötét szag, sötét hang)
Csendes és mozdulatlan volt összeomlása, mint mikor a szívben szelíden megreped egy ér. Hamar lehiggadt, értetlen bénultsággal bámulta perceken át a bereteszelt templomajtót, s néha a homlokzatra pillantott, mintha a Jóisten ZÁRVA táblája után kutatna. Úgy érezte, foglyul ejtette a világ, mintha valaki olcsó tréfát űzne vele, s menthetetlenül bezárná abba a térbe, amiben zuhogó démonok kísértenek és melynek értelmi tartóoszlopait emberarcú bestiák baltázzák bősz hévvel egyre vékonyabbra. Szomorúsága e percben olyannyira elmélyült, hogy minden magában tartott szeretet nyomtalanul süllyedt el benne, gyöngykavicsként a fekete olajban. Vére felhígult de mégis lehűlt, fáradt tömeg húzta a fejét, és még a zsebében szorongatott ónix is csak hidegségével égette köréhajló, dermedt ujjait. Krisztus lábfejébe kapaszkodó hite elernyedt és engedett, egész lénye finoman vált le a megváltásról, szinte észrevétlenül, mint homlokról az elhalt hámsejt. Zuhanása önmaga sziklái közé fájdalommentes hanyatlás volt csupán, és valójában bántóan jelentéktelen. Úgy állt a templom előtt, akár egy érzéketlen báb, egy meddő öl, egy száz évre lecsukott szem. Tétlen mozdulatlansága folytán alig lehetett megkülönböztetni alakját az út mentén sorakozó jegenyéktől."
Már csupán néhány lépés volt hátra, néhány méter, amin átsiklatta a lábában reszkető automatizmus, és aztán végre odaért, megérkezett, lassított a tekintélyes kapu előtt. Dörömbölt a szíve, hogy most aztán a menedékbe léphet. Az ütközésig lenyomott kilincs makacssága és a mozdulni nem akaró ajtó azonban villámcsapásként érte, nem lehet, gondolta, ez nem lehetséges, és újra és újra próbálta, tépte, rángatta és löködte a hatalmas kapuszárnyat, de az legalább olyan kérlelhetetlen nyugalommal állt ellen rohamának, mint a küldetésük idejét levirágzó hajnalkák szirmai, melyek – kérleljék őket maradásra dallal vagy akár fémmel – a kiszabott idő elteltével természetükből fakadóan sorra bezáródnak.
(sötét van, ha a nemzés van,
herében, méhben sötét van,
sötét íz, sötét szag, sötét hang)
Csendes és mozdulatlan volt összeomlása, mint mikor a szívben szelíden megreped egy ér. Hamar lehiggadt, értetlen bénultsággal bámulta perceken át a bereteszelt templomajtót, s néha a homlokzatra pillantott, mintha a Jóisten ZÁRVA táblája után kutatna. Úgy érezte, foglyul ejtette a világ, mintha valaki olcsó tréfát űzne vele, s menthetetlenül bezárná abba a térbe, amiben zuhogó démonok kísértenek és melynek értelmi tartóoszlopait emberarcú bestiák baltázzák bősz hévvel egyre vékonyabbra. Szomorúsága e percben olyannyira elmélyült, hogy minden magában tartott szeretet nyomtalanul süllyedt el benne, gyöngykavicsként a fekete olajban. Vére felhígult de mégis lehűlt, fáradt tömeg húzta a fejét, és még a zsebében szorongatott ónix is csak hidegségével égette köréhajló, dermedt ujjait. Krisztus lábfejébe kapaszkodó hite elernyedt és engedett, egész lénye finoman vált le a megváltásról, szinte észrevétlenül, mint homlokról az elhalt hámsejt. Zuhanása önmaga sziklái közé fájdalommentes hanyatlás volt csupán, és valójában bántóan jelentéktelen. Úgy állt a templom előtt, akár egy érzéketlen báb, egy meddő öl, egy száz évre lecsukott szem. Tétlen mozdulatlansága folytán alig lehetett megkülönböztetni alakját az út mentén sorakozó jegenyéktől."
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése