Mint egy téli éjszaka szirénák nélkül, olyan vagy te, hideg és valószínűtlen. Arcod helyén egy leírhatatlan műgonddal megkomponált idegen maszk, tartózkodást és egykedvűséget merevít egyetlen állandó pillanattá. Nem tudom, hogy gondolkodsz-e, hogy érzel-e. Senkit sem engedsz magadhoz közel, miképpen te sem vágysz mások közelségére. Barátaid, útitársaid, akikkel a legvidámabb és legharsányabb felszín tarka vizében lubickolsz, segítenek neked túlélni saját szikla-idődet, bezárult természeted űrjét. Nem tudom, érzel-e bármit is, ha megérintenek, ha érintesz. Nem tudom, ismersz-e bánatot, szenvedélyt, hiányt és örömöt, féltékenységet és sajnálatot, ha lemaradsz valamiről, ha valami nélküled történik meg. Van-e félelem benned másoktól, vagy éppen magadtól, és miféle félelem ez? Sértettség vagy bizalmatlanság, netalán előítélet? Látom, amit látok. Azért félsz, mert makacs és vak szabadságodat valaki veszélyezteti? El kell hitetned magaddal, hogy téged a függetlenség mentett meg, és az is tart életben, és kézzel-lábbal ragaszkodnod kell hozzá, folyton harcban állni érte, ahogyan más a hazáját védelmezi. De ez a harc, ez a maszk, ez a szabadság, vajon nem ez a legtökéletesebb béklyód, és vajon nem a kötöttségek visszautasítása a legnagyobb kötött kényszerűség benned? Vándor vagy, akinek otthona a változó táj, akinek ágya az útonlevés, a nempihenés, a hajsza, a tovább, a tovább. Mit félsz megpillantani, ha egy percre mindez a forgás megállna veled? Ijesztő számodra, ha nem a külvilág ingereire kell válaszolnod, hanem önmagad mélyeit vizsgálnod, belsőd betemetett titkairól faggatóznod? Hátha kiderülne, mi ez a fagyos távolság mindentől, ami érzés, mi ez a maszk, a valószínűtlen vágtázás, a tragikus egykedvűség. Mennyiben játék ez a ruha rajtad, amit ködös szerepként mintha már örökkön magadon hordanál, és mennyiben személyiséged gyógyíthatatlan középpontja? Mintha csalódottság lenne benned, rendkívüli félelem a csalódás lehetőségétől, amivel szemben magadat olyan pompás kegyetlenséggel felvértezted. Ezért aztán játszol, mindig és mindenütt játszol. Csak azt kell eldöntened, a helyzet éppen melyik játékot igényli, melyik játékoddal tudod megőrizni bezárt természeted védelmét. Aki gyenge vagy óvatos veled szemben, azt bátorságra bíztatod, csak hogy aztán rögtön elutasíthasd, ha túl megy a számára ismeretlen határon, amit kijelöltél neki. Ha valaki túl messzire megy, esélytelen veled szemben, az ilyesmit nem tűröd. A durva kezekből, mint a homok, könnyedén kisiklasz, a törékenyeket pedig szétrombolod, lássák, ők sem tudtak megtartani téged. Foghatatlan vagy, köthetetlen, önfejű és makacs, és persze szép, mert talán éppen szépségedből ered könyörtelenséged. Ha ezt a szépséget dicséret éri, annak csak annyira örülsz, amennyire hiúságodat kényezteti, ugyanakkor azonnal meg is vagy sértve személyedben, mert feltételezed, hogy a szépségedet tartják a kizárólagos értéknek benned. Ellentmondásos vagy, távolság és közelség egyaránt szükséged, és vad ösztöneid döntenek róla, a pillanatban melyikre vágysz jobban. Aki téged szeret, tudnia kell, két korsó van nálad, az egyik ép, a másiknak hiányzik a feneke. Aki téged szeret és szeretetét rád önti, sosem tudhatja biztosan, melyik korsódat tartod elé, és hogy szeretete így megtölthet téged színedig, avagy könnyű vízként át- és elfolyik rajtad. Szobor vagy te valójában, magad faragta alabástrom, egy megérinthető alak, aki nem simogat vissza, mert a viszonzás, mint olyan, nem te általad irányított gesztus lenne, hanem csak válasz egy kezdeményezésre, tehát szabadságodon kívül eső mozgás, ami annyira ijesztő a számodra. Nem tudom, hol állsz majd meg, ha egyáltalán megállapodsz, mert felismered, hogy szabadságod és vándorléted végtére is az egyedüllét édestestvérei. Idővel aztán ez az alabástrom-szépség is megfakul, kőarcod szép íveit, maszkod illesztékét kikezdi a lassan kezdődő óhatatlan kopás. Szeretném, ha képes lennél megállni, mielőtt túl késő, és egy olyan pillanatban, amit a nyugalom és a világosság párnázott ki neked, megkérdezni magadtól, ki vagy te valójában, és van-e benned egy skatulyányi tér a téged körülvevő szeretet számára. Addig is, tudnod kell, nem vagy más, mint céltalan esztétikum, örök búcsúzkodás, most még a szépség öntőformája, amiben semmi súlya nincsen a tartalomnak, így a szél és az idő könnyedén a vállára kap, és visz egyre távolabb, mindig egyre messzebb a vándorutakon.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése