Noteszlap

Falvai Mátyás: Gépindák - kötetbemutató

Idillikus, poros, régi nyári csendek a vidéken, az erőmű dübörgése a hőségtől vibráló tájban, falusi lagzi és metropolita zűrzavar, higanynehéz ételek és italok, verejtékező homlokok, ütésre készülő karok és borospalackok, tömött lánykeblek, jazz, foxtrott, twist, Bach, Mozart meg rakkendroll, lihegés, nyál, csókok, szex, szaxofonventilek és katolicizmus, gyermekhalál és mentaleveles fehérrum, kiscsalád és nagymagány, álmok és cigarettafüst, vörös alkonyat és szőlő, ráncba szedett elmúlás, a megtörténtté nem tehető és a megtörténhetetlen dolgokban rejlő permanens hiányérzet, a remény örökmozgója, a hiábavalóság szégyenérzete, csupa fallikus mámor és orális mánia, száj a tájon, száj a poháron, száj a slukkon, száj a szájon, száj a hangszeren, mindenhol a befogadás vágya, az adni akarás sokszínű kadenciái, és mindez a zenének és a halálnak olykor áthidalhatatlan, máskor egymástól elhatárolhatatlan pontjai közé kifeszített nyelvi szívárványvásznon, a fennkölt tartományoktól a kocsmák sörízű bazdmegjeiig. 

Egyszóval jó könyv ez a Mátyásé. Olvassátok ti is. Pénteken, most július 23-án bemutatjuk, beszélünk kicsit róla. Némi ital és zene meg rásegít majd a hangolódásra. Mindenkit szeretettel várunk! 

Időpont: 2010. július 23. 19:00 óra

Helyszín: Holdudvar kert, Margitsziget, Budapest

Blog: http://falvaimatyas.blog.hu/

Kilencesek

 Talán harminchat évembe kerül majd, de igen, akkor is így lesz.

Laodemona

IV.

Talán el sem tudod képzelni Kedvesem, milyen végzetes természete van az időnek e falak között. Egy hatalmas szikla a jelen, amit imáimmal kell kavicsméretűre csiszolnom, majd megsemmisítenem. S ha végül elfogy, ha sikerül addig ép ésszel kibírnom, ott állunk ismét egymás előtt, kapaszkodunk újra a másik szerelmébe, ami végtére is egyetlen szerelem, kétfelé osztva, két évre elválasztva... Annyira rettentően hiányzol, hogy néha már vágyom a fájdalomra, amit vasárnaponként kapok. Tudom, ostobán hangzik, de örülj, ha nem értheted meg a vágynak e könyörtelenségét, hogy az éhség miatt az ember már önmagába mar, és a fájdalommal csillapodik, a harsogó kínban nyugszik el. Vajon milyen gyötrelmet eszeltek ki számomra ezúttal? Hamarosan úgyis kiderül. Odakint zuhog az eső, az ablakból látom a párafátylas tájat, és olyan, mintha nem is a víz, de maga a táj zuhogna, szürke reszketésben zuhog az erdő és a tisztás, zuhog a villámok elektromossága, és hatalmas égi karsztok morajlanak ebben a nagy világzuhogásban. És én mégis inkább odakint lennék, a hűvös özönben, hogy lemosson rólam minden mérget, a hiány sűrű nyálkáját, ami tetőtől-talpig beborít, mintha csak most lökött volna ki egy barna és nyirkos lény méhe. És a vért is, azt is le kellene mosni, mert négy napja vérzek, nem, nem a veréstől, ragadós, langyos forrás tört fel bennem, és a kezem és a combom tele az élet mocskos, alvadt foltjaival, és hiába könyörgök, az őr nem hoz vattát, csak hagyja, és sóvár ártányszemekkel lesi, hogyan tömködöm tele szoknyámból szaggatott rongyokkal a testemet, és közben egy hím remegő orrlikával a levegőbe szimatol… De meg kell látnom mindebben a kegyelmet, felismernem a pillanatot, hogy éppen a mosdatlan és émelyítő helyzetek ellenében, egyensúlyként létezik a tisztaság könnyű és áttetsző állapota, ott lakozik bent a vérpenészes héj alatt, a bűzös plazma belsejében, és ez a tisztaság érintetlen és meg nem fertőzhető, mert olyan, mint a fény, szinte közönyös az anyaggal szemben, ami csupa bánatot és fájdalmat és hiányt hordoz magában. Remélem, érted, hogy amit én neked adtam, az ezzel a tisztasággal egylényegű, és immár egészen a tiéd, senki tőled azt el nem veheti soha. Ha ez az ára, hogy itt heverek összetört fogolyként egy Isten háta mögötti kőcellában, és sírva hallgatom az esőt meg a vérem bugyogását, azt hiszem, mégis csak érdemes volt az egész. Biztosan bolondnak gondolsz, és tudom, sose kívánnád nekem a bűnhődést, de mivel máshogy nem lehet, fogadd el alázatomat e próbatétel iránt. Ha jól értem az időt, immár egy hónapja vagyok itt, ebben a rémséges épületben, amit sosem láttam kívülről. Furcsa dolog ez, egy olyan helyen lenni, aminek nem ismeretes előtted a külső arca, ilyen lehet az állatok léte is, akik tükörben önmagukat még nem ismerték fel, és önnön képük tudata nélkül szabadon osonnak a vég felé. Számomra ez a tér mégis létezik, mégis élő, nem tudok nem tudomást venni róla, hiszen, bár arctalan, homlokzata, szemöldökfái, a pilaszterek, a lizénák, a kapuk boltívei mind ismeretlenek előttem, a fojtás, amiben közöttük hánykolódom nagyon is valóságos és tagadhatatlan. Egy havi fogság után, huszonnyolc, körömmel vésett rovátka után korai még talán számot adnom a pokoli egyedüllétről és annak minden ingatag kellékéről, de huszonötöd része árvaságomnak már letelt, nagy szó ez, szinte eredmény, és hadd emlékezzek meg róla, hadd rögzítsem az időnek e keserűen apró mértékegységét. Annyi mindent mondanék neked, de papír és idő híján vagyok, és nem könnyű ebben a helyzetben különválasztani a lényegeset a semmitmondótól, mivel egyrészt minden kitüntetett jelentőséggel bír, ami ebben a nemtörténésben valahogy csikorogva bár, de végbemegy, másrészt ugyanezek a jelentőségteli dolgok, a hétfői rozskenyér, a keddi káposztaleves, arcom hosszas bámulása a véres mosdótálban, a szerdai rothadó gyümölcsök illata, a csizmatalp vastag kétszersült csütörtökön, arcom bámulása a véres mosdótálban, a pénteki böjt és a szemérmetlen kezek, a szombati ebéd, ismeretlen és halott állatok füstös húsának dohíze, és arcom véres bámulása a hosszas mosdótálban, tehát mindezen dolgok olykor csupán jelentéktelen és hiábavaló mozaikjai a múló időnek. Ott van mögöttem az éjszaka vaskerete, látod, ez a roskatag pamlag, oda mászok majd vissza, oda tesznek majd vissza, ha a levelemért megbüntettek, és a fejem akkor napokig üres lesz megint, és az ütések suhogásától nehéz, üres és nehéz, micsoda képtelenség, mint egy júliusi délután egyedül. Az őr a szoknyámat szaglássza közben, ezt csak úgy mondom, muszájból írom, mert irtózom ettől a borzalmas állattól, aki csupa szőrös ujjakból áll, amelyek itt matatnak és furakszanak a lábam körül és a combjaimon, amiket szorosan összerántok undoromban. A könnyeimet vagy a sikoltásomat tartsam vissza inkább? Bárhogy is, a kedvére teszek vele. Vajon eltelhet-e az idő ilyen körülmények között, a magánynak ebben az ólomsűrű közegében, képesek-e még haladni a percek, az órák? Néha úgy érzem, ez a tömlöc még az időt is foglyul ejti, és ebben a térben nem lehet felnőni, nem lehet megérni és nagykorúvá válni, az ember itt csak öregedni képes, megvénülni mindenféle bölcs érettség nélkül. Úgy öregszem meg, hogy közben nem tapasztalom a világot, nem osztozom élményeiben, sem zajában, sem fényében, és nem vagyok jelen az évszakokban, és arcomon a szarkalábak nem hordják a nevetés emlékét, csak fáradó sejtek barázdái, a bőr riadt válaszai az elmúlásra. És az sem használ, hogy tele a fejem ilyen sötét elmélkedésekkel, igen, egyazon sötétség uralja a gondolataimat és a méhemet, ami a vér nyelvén beszél ugyanarról a meddőségről, amibe az idő zárt be engem. Megrekedt körülöttem a világ Kedvesem, ujjam, ha a csuklómra teszem, egy szobor pulzusát érzi. Nincsen átjárásom a zajlásba, a mozgó odakintbe. A kövek nővére lettem, miután közéjük zuhantam. Úgy fogadtak be, mint édestestvérüket. De az őr nem sejti mindezt. Sziklák közé törekszik a keze, üres, nyirkos barlangokban kutatja az életet, de holt anyag van csak ott, se hinni, se érezni nem képes már, és mozdulatlan, hideg, mint a karsztok.