Laodemona

IV.

Talán el sem tudod képzelni Kedvesem, milyen végzetes természete van az időnek e falak között. Egy hatalmas szikla a jelen, amit imáimmal kell kavicsméretűre csiszolnom, majd megsemmisítenem. S ha végül elfogy, ha sikerül addig ép ésszel kibírnom, ott állunk ismét egymás előtt, kapaszkodunk újra a másik szerelmébe, ami végtére is egyetlen szerelem, kétfelé osztva, két évre elválasztva... Annyira rettentően hiányzol, hogy néha már vágyom a fájdalomra, amit vasárnaponként kapok. Tudom, ostobán hangzik, de örülj, ha nem értheted meg a vágynak e könyörtelenségét, hogy az éhség miatt az ember már önmagába mar, és a fájdalommal csillapodik, a harsogó kínban nyugszik el. Vajon milyen gyötrelmet eszeltek ki számomra ezúttal? Hamarosan úgyis kiderül. Odakint zuhog az eső, az ablakból látom a párafátylas tájat, és olyan, mintha nem is a víz, de maga a táj zuhogna, szürke reszketésben zuhog az erdő és a tisztás, zuhog a villámok elektromossága, és hatalmas égi karsztok morajlanak ebben a nagy világzuhogásban. És én mégis inkább odakint lennék, a hűvös özönben, hogy lemosson rólam minden mérget, a hiány sűrű nyálkáját, ami tetőtől-talpig beborít, mintha csak most lökött volna ki egy barna és nyirkos lény méhe. És a vért is, azt is le kellene mosni, mert négy napja vérzek, nem, nem a veréstől, ragadós, langyos forrás tört fel bennem, és a kezem és a combom tele az élet mocskos, alvadt foltjaival, és hiába könyörgök, az őr nem hoz vattát, csak hagyja, és sóvár ártányszemekkel lesi, hogyan tömködöm tele szoknyámból szaggatott rongyokkal a testemet, és közben egy hím remegő orrlikával a levegőbe szimatol… De meg kell látnom mindebben a kegyelmet, felismernem a pillanatot, hogy éppen a mosdatlan és émelyítő helyzetek ellenében, egyensúlyként létezik a tisztaság könnyű és áttetsző állapota, ott lakozik bent a vérpenészes héj alatt, a bűzös plazma belsejében, és ez a tisztaság érintetlen és meg nem fertőzhető, mert olyan, mint a fény, szinte közönyös az anyaggal szemben, ami csupa bánatot és fájdalmat és hiányt hordoz magában. Remélem, érted, hogy amit én neked adtam, az ezzel a tisztasággal egylényegű, és immár egészen a tiéd, senki tőled azt el nem veheti soha. Ha ez az ára, hogy itt heverek összetört fogolyként egy Isten háta mögötti kőcellában, és sírva hallgatom az esőt meg a vérem bugyogását, azt hiszem, mégis csak érdemes volt az egész. Biztosan bolondnak gondolsz, és tudom, sose kívánnád nekem a bűnhődést, de mivel máshogy nem lehet, fogadd el alázatomat e próbatétel iránt. Ha jól értem az időt, immár egy hónapja vagyok itt, ebben a rémséges épületben, amit sosem láttam kívülről. Furcsa dolog ez, egy olyan helyen lenni, aminek nem ismeretes előtted a külső arca, ilyen lehet az állatok léte is, akik tükörben önmagukat még nem ismerték fel, és önnön képük tudata nélkül szabadon osonnak a vég felé. Számomra ez a tér mégis létezik, mégis élő, nem tudok nem tudomást venni róla, hiszen, bár arctalan, homlokzata, szemöldökfái, a pilaszterek, a lizénák, a kapuk boltívei mind ismeretlenek előttem, a fojtás, amiben közöttük hánykolódom nagyon is valóságos és tagadhatatlan. Egy havi fogság után, huszonnyolc, körömmel vésett rovátka után korai még talán számot adnom a pokoli egyedüllétről és annak minden ingatag kellékéről, de huszonötöd része árvaságomnak már letelt, nagy szó ez, szinte eredmény, és hadd emlékezzek meg róla, hadd rögzítsem az időnek e keserűen apró mértékegységét. Annyi mindent mondanék neked, de papír és idő híján vagyok, és nem könnyű ebben a helyzetben különválasztani a lényegeset a semmitmondótól, mivel egyrészt minden kitüntetett jelentőséggel bír, ami ebben a nemtörténésben valahogy csikorogva bár, de végbemegy, másrészt ugyanezek a jelentőségteli dolgok, a hétfői rozskenyér, a keddi káposztaleves, arcom hosszas bámulása a véres mosdótálban, a szerdai rothadó gyümölcsök illata, a csizmatalp vastag kétszersült csütörtökön, arcom bámulása a véres mosdótálban, a pénteki böjt és a szemérmetlen kezek, a szombati ebéd, ismeretlen és halott állatok füstös húsának dohíze, és arcom véres bámulása a hosszas mosdótálban, tehát mindezen dolgok olykor csupán jelentéktelen és hiábavaló mozaikjai a múló időnek. Ott van mögöttem az éjszaka vaskerete, látod, ez a roskatag pamlag, oda mászok majd vissza, oda tesznek majd vissza, ha a levelemért megbüntettek, és a fejem akkor napokig üres lesz megint, és az ütések suhogásától nehéz, üres és nehéz, micsoda képtelenség, mint egy júliusi délután egyedül. Az őr a szoknyámat szaglássza közben, ezt csak úgy mondom, muszájból írom, mert irtózom ettől a borzalmas állattól, aki csupa szőrös ujjakból áll, amelyek itt matatnak és furakszanak a lábam körül és a combjaimon, amiket szorosan összerántok undoromban. A könnyeimet vagy a sikoltásomat tartsam vissza inkább? Bárhogy is, a kedvére teszek vele. Vajon eltelhet-e az idő ilyen körülmények között, a magánynak ebben az ólomsűrű közegében, képesek-e még haladni a percek, az órák? Néha úgy érzem, ez a tömlöc még az időt is foglyul ejti, és ebben a térben nem lehet felnőni, nem lehet megérni és nagykorúvá válni, az ember itt csak öregedni képes, megvénülni mindenféle bölcs érettség nélkül. Úgy öregszem meg, hogy közben nem tapasztalom a világot, nem osztozom élményeiben, sem zajában, sem fényében, és nem vagyok jelen az évszakokban, és arcomon a szarkalábak nem hordják a nevetés emlékét, csak fáradó sejtek barázdái, a bőr riadt válaszai az elmúlásra. És az sem használ, hogy tele a fejem ilyen sötét elmélkedésekkel, igen, egyazon sötétség uralja a gondolataimat és a méhemet, ami a vér nyelvén beszél ugyanarról a meddőségről, amibe az idő zárt be engem. Megrekedt körülöttem a világ Kedvesem, ujjam, ha a csuklómra teszem, egy szobor pulzusát érzi. Nincsen átjárásom a zajlásba, a mozgó odakintbe. A kövek nővére lettem, miután közéjük zuhantam. Úgy fogadtak be, mint édestestvérüket. De az őr nem sejti mindezt. Sziklák közé törekszik a keze, üres, nyirkos barlangokban kutatja az életet, de holt anyag van csak ott, se hinni, se érezni nem képes már, és mozdulatlan, hideg, mint a karsztok.