Laodemona

III.

A hajamról írok neked, amit egyszer az éjszaka selymének neveztél. Olyan óvatosan értél hozzá először, mintha attól félnél, haragos kígyóvá változik érintésedtől. Mindig kerestél valamit, láttam üres tenyeredben hiányát annak, amiről te sem tudtad, hogy mi az, és ott a pataknál, amikor kiszöktünk a májusba egy éjjelen, láttam az arcodon, hogy a hajam beleért abba az ürességbe, amit a kezed tartott kérőn a világ elé. Meg voltam rendülve közeledésedtől, mert úgy értél hozzám, hogy a hajam szálain keresztül  a gyökereken át az a szelíd mohóság, az a visszafojtott éhség, ami ujjaid végében követelőzött utánam, egészen a csontjaim mélyére hatolt, mintha a hajam nem pusztán haj, de az idegszálak legérzékenyebb hálózata lett volna, ami veszteség nélkül, és fájó és édes összerándulással ébresztette fel bennem az azonnali sóvárgást az újabb és újabb érintések után. Színültig volt az éjszaka gyengéd fennköltséggel, és ahogy az idő észrevétlenül és zajtalanul folyt előttünk, alig érintve minket, egy pillanattól kezdve már elveszett a különbség külön képzelgéseink között, és én úgy éreztem, a patak lágy omlása és a hajam lágy omlása azonos,  és te úgy érezted, ujjaid a víz vonulásában állnak, és a víz és a hajam lágy vonulása végigfolyt ujjaidon és tenyereden, a csuklódat és a válladat nyaldosta már ez a közös hőmérséklet, és nem is ültünk, de áramlottunk már akkor magunk is valami testtelen folyamlásba bele, és közben az éjszaka selymének neveztél, és könnyel és nyállal volt tele a szemünk és a szánk. Már akkor, a legelső májusban tudtam, hogy te fogsz feldíszíteni engem, hogy te leszel az első, aki miatt képes leszek elhinni önmagamat. Aki kitárja nekem azt a szabadságot, ami gyakran a szívfalon belül reked. A kérlelő ujjad nyelvén mondtad el mindezt a hajamnak, így beszéltek akkor egymással néma tagjaink, és pulzussá változott bennünk az éjszaka, azonos ütemmé.

A hajamról akarok írni neked, amit két hétig nem mostam és nem fésültem itt, amit kosszal és porral fürdettem, és hagytam, mert kénytelen voltam, mocskos kóccá fonódni, és ápolatlan bűzben viselni magamon. Fonódni, fonni. Emlékszem, amikor megtanítottalak befonni a hajam. Milyen esetlen és mérges voltál, mert sehogy sem akart sikerülni. Mindig is túl óvatosan közeledtél, és kiomlottak kezed közül a tincsek. Hogy nevettem rajtad akkor, és százszor is meg kellett mutatnom, hogyan tartsd és fond egybe a szálakat, amitől a kezed mindig úgy reszketni kezdett, és végül abbahagytad a dolgot, és inkább a nyakamon pihentél a száddal és az ujjaddal, hogy kedvességgel palástold ügyetlenséged szégyenét. De hát nem is volt az szégyen, nem volt az sosem, csak éppen nem tudhattad, hogy már a próbálkozás miatt, a félszeg vágy miatt, ahogy hajam fonásához fogtál, mennyire szerettelek akkor, és egyszerre azt kívántam, hogy sikerüljön, hogy öleléssel jutalmazhassalak, és hogy hibát véts, hogy öleléssel kárpótoljalak, mert ölelni akartalak, így vagy úgy, mert a hajamhoz értél, tehát hozzám, a legmélyéhez értél, és az éjszaka selyme voltam neked, amikor a hajamat fontad, és tanultál, mert figyeltél rám, és végül már egészen ügyesen ment, és nem egyszer, amikor hazatértem, éreztem, hogy búzakalász vagy levendulavirág vagy margaréta bújik meg a hajamban, amit csellel és észrevétlenül egybefontál velem, csak hogy jót nevethess majd meglepett arcomon, az arcon, amit mindig szépnek képzeltél.

És miért romlanak el a dolgok, mondd? Hogyan esnek szét töredékké az éjszakának azok a mámoros egyvelegei, amelyekben te és én, a hajam és az ujjad ugyanazt gondolta, érezte, élte? Miért mindig a fájdalom és a félelem, ez a párban járó józanság? A varrónők között töltött hosszú napok során megtanultam valamit. Ha hímzéssel akarsz ékesíteni egy szövetet, először is át kell döfnöd rajta a tűt, a hímzőtűt, a nemzőhegyet,  és mindig megsérted magad ebben a műveletben, mert az ékek minél szebbek, annál fájdalmasabb vágyakra sarkallnak, ha elveszítésük lehetősége megidéződik előtted. Hímzés és nemzés: egyazon forma, egyazon vér. Már az első májusban tudtam, te fogsz feldíszíteni, felékesíteni engem, és hogy ez vérrel és boldog bajjal egyaránt együttjár. Ahogy a hajamhoz értél, az egy kontinens felfedezése volt. Tele veszéllyel, édes, piros gyümölcsökkel, és éjszakánként növésbe szökkenő sötétnövényekkel. A hajam nyelvén beszéltünk ezen a kontinensen, és a világ felé tartott kérlelő kezed nem volt már üres.

A hajamról írok neked, kedvesem, mert múlt vasárnap megint bántottak. Mikor végzek a levéllel, megjelenik az a két fickó. És akkor csak hárman vagyunk ebben a szobában, én és te és a fájdalom. Mindig bántanak, ha írok neked. Mindig. Talán, ha nem írnék, nem bántanának, ezt nem tudom. De írni fogok, írni mindig neked. És az se baj, ha kitépik a hajam, múlt héten két marokkal tépték, a fejemre térdeltek és úgy tépték és szaggatták a hajam, és egy szolga egy tollseprűvel mindent összetakarított aztán, véres tyúktollak, az éjszaka vörös selyme a padló kövezetén. Elfogy a hely a papíron. Tudom, ennyi időm van a következő fájdalomig. Még két sort írhatok neked a félelemről, de csak egyet írok, húzom az időt, az utolsó sort meghagyom üresen. Hátha így nem...