I.
Annyi minden zavarog a fejemben. Zavarog, érted? Nem is tudom, mivel kezdhetném. Csak két oldalnyi papír van előttem, kedvesem, ennyit bocsátottak a rendelkezésemre, csak két oldal. Túl kevés ez, hogy elmondjam mindazt, amit szeretnék, mindazt a zavart és félelmet, ami…, a szerelmem. Te is tudod, mert tudnod kell, hétfőn zártak be ide, miután a bíró kihirdette ezt az érthetetlenül szigorú ítéletet. Azt hiszem, elájulhattam, és már itt tértem magamhoz, azt se tudom pontosan, hol. A szoba szűkös, és egyetlen keskeny ablaka van, amin rács védi a külvilágot tőlem. Hétfőn hoztak be, azóta minden nap egy vonalat vések körmömmel az asztal lapjába, hogy megőrizzem az időt. Mert van itt egy kis asztal meg egy szék, itt írom a levelet neked. És egy vacak ágy is van, mellette egy tál a mosakodáshoz, ez minden, és a kőfalba süllyesztett árnyékszék. Fényűző hely, ugye? Nevetnem kell nyomorúságomon. Tehát, ha jól számolom, ma vasárnap van, hat éjszakám telt el itt szinte álom nélkül, teljes boldogtalanságban. Ma reggel megjelent az őr, és az asztalra tette a papírt és a tollat, majd némán intett, hogy kezdjek velük valamit. Hiába kérdeztem, mit akarnak tőlem, mintha kivágták volna a nyelvét. Most is itt áll, a hátam mögött, a falnak támaszkodik, és figyel. Gondolom, azért strázsál, hogy elvigye az írást, ha elkészültem. Vagy azért, nehogy elragadtassam magam, nehogy valami butaságot tegyek. Például ezzel a csinos, fémhüvelyű irónnal a kezemben. De hát mit is érnék vele, ha a szívembe meríteném? Annál sokkal fontosabb vagy nekem, kedvesem. Ha eldobnám magamtól az életet, azt bizonyítanám, hogy nem volt bennem elég tartás, és hit abban, hogy várni fogsz rám, mert ugye várni fogsz rám? Két esztendő elröpül hamar, és akkor újra egymáséi leszünk. Ez fogja tartani bennem a lelket, ez a gondolat lesz minden reményem és bizodalmam ez alatt a több mint száz hét alatt. Nyolc évszak, belegondolni is szörnyű, mennyi csodáról maradok le rabságomban. Istenem, mitől fosztottam meg magunkat abban a jóvátehetetlen pillanatban? Hogyan vetemedhettem rá? Amit tettem, emlékszem, aránytalanul könnyednek tűnt nekem akkor, olyan csábító lehetőségeket ígért, amelyek mellett a vétek súlya szinte eltörpült, és a bűnöm igazolhatóvá vált. Azt hiszem, lesz bőven időm eltöprengeni rajta, miért láttatja az élet néha olyan egyszerűnek magát, miközben az ember halálos csapdák napfényes mezején sétál. Szeretnék bocsánatot kérni tőled, hogy olyasmit tettem, ami elszakít minket egymástól, vagyis egy belátható, de át nem érezhető időre kegyetlenül elválaszt. Hidd el, kizárólag kettőnk érdekeit néztem, amikor elkövettem bűnömet. Tévesen mértem fel a körülményeket és a következményeket, naiv voltam és óvatlan. Azt mondom óvatlan, pedig nem arra célzok, hogy óvatosabbnak kellett volna lennem, és akkor most minden rendben lenne. Nem, nem, egyáltalán nem szabadott volna megtévednem. De az ember mindig visszafelé tekintve okosodik meg. Meg kell tisztulnom, ez büntetésem célja, a vezeklés teljes átélése, hogy megint olyan emberként szoríthass magadhoz, akiért megérte a várakozás, mert lelkében megerősödött, a tettét örökre megbánta. Majd ez a sovány, rácsos ablak lesz a kapum, amin át a mező látványával együtt a bűnbánatot is beengedem rabságomba. Résnyire kilököm az ablaktáblát, és ha beszívom ezt az egyre drágább levegőt, ami a szabad erdők felől árad felém, a fájdalom mellett a kegyelem ígérete is megszületik bennem. Mert van isteni kegyelem, ebben biztos vagyok. A kövek, amelyekből a falat emelték körém, egyszerre tartanak fogva, és tesznek tanúságot róla, hogy a szabadság létezik. A bűn is egy tömlöcfal, mi más, és azon túl Isten irgalmassága, az Úr szabad, tágas vidéke, ami sosincs örökre lezárva előttünk. Úgy érzem, sikerülni fog, száz hét, eltelik valahogy. Tele vagyok reménykedéssel, és olyan szépeket gondolok rólad, olyan elevenen őrizlek, hogy szinte itt vagy velem. Azt hiszem, az őr el akarja venni a papírt. Vigyázz ---
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése