Azokon az éjszakákon folyton rovarokkal álmodtam. Hatalmas, tömött sorokban jöttek felém és az ágyékomba martak. Véres darabokra haraptak szét. A Kedvesem jelenléte sem hatott rám megnyugtatóan, ő madarak sikolyait nyögte ez idő tájt, és meg-megremegő ajkaiból szabálytalan időközökben szakadtak fel a félelem hangjai. Mikor visszaszökött belém halványan a tudat és izzadtan az oldalamra fordultam, látni véltem félig kitakart, vergődő testét a magamé mellett. Gyengéden megsimogattam összerándult arcát, de álmában megrettent tőlem és tovább sikoltozott. Álom és sötét ébrenlét határsávjaiban fetrengtem magam is ekkor, a rovarok pedig tovább kapaszkodtak ágyékom felé. Amennyire megállapíthattam, hangyaszerű, ám azoknál jóval termetesebb lények voltak, csápjaik, mint fekete virslik böködték combjaimat. Az volt az érzésem, hogy nem az életemre törnek, csupán reprodukciós képességemtől akarnak megfosztani. Vérezni, szenvedni akartak látni. Azokon az éjszakákon, míg Kedvesem beteg madarak bűzét lehelte, és karjaival, mint egy fuldokló, erőteljesen csapkodott, engem megrágott és felemésztett a rovaroktól sűrű álom, és keserű savait éreztem minden ébredésemben.
Talán nem szükséges hosszasan taglalnom, hogy éjszakáim milyen hatással voltak nappalaimra. Az ébredésfájdalom tenyészett és zsibongott tagjaimban, gyakran mellényúltam a kávésbögrének és nyúlós vacakokat köptem a mosdó szűzfehér ölébe. Rendszerint legalább másfél órába telt, míg képes voltam összefüggő emberi beszédre, s amíg a hideg konyhában lábadoztam, várakozván, hogy a téli nap átszűrődjön a kert fölött terjengő ködön, gondolataim terrorjától reszkettek kezeim egymásban. A párom már rég elpúderozta fekete karikáit a szeme alatt, mikor én még kifejezéstelenül meredtem testemre, és biztos voltam benne, hogy ma is el fogok késni. Kötelességeim halogatása élénk fájdalmat és bűntudatot ébresztett bennem, de tisztában voltam vele, senkit sem érdekel majd olcsó magyarázkodásom, melyben késedelmemért valami rossz álmot próbálok felelőssé tenni gyarló önmagam helyett. Ahogy teltek a napok és fejem a kimerültségtől egyre nehezedett, valami áthatolhatatlan fátyol ereszkedett tudatom elé, egyfajta élőhalotti állapotot idézve elő ezzel bennem. A legsürgetőbb tennivalóim is jelentéktelenné alacsonyultak, véleményeim elvesztették korábbi összefüggéseiket, a számat elhagyó mondatokban pedig éppen csak annyi értelem lakozott, amennyit a kommunikációban már rutinossá vált ember gyakorlata öntudatlanul belecsempészett, és így, bár még nem tűntem teljesen idiótának, ismerőseim kezdték visszafogni bizalmukat, amit oly sok év eredményeképpen dolgoztam ki a számukra. Gúnyos mosolyoktól, megvető tekintetektől megrészegülten tértem haza munkámból nap mint nap, és őszinte pillanataimban, mikor ideiglenesen még a régi önmagam lehettem, rettentően furcsállottam, hogy munkaadóm nem bocsátott el eddig. Persze az is lehet, hogy már rég megkaptam a felmondólevelet, és ennek ellenére jártam be dolgozni, nekem ez akkor már édesmindegy volt.
Az álmok teljesen úrrá lettek életemen, s mivel azokon az éjszakákon semmit sem pihentem, a nappalaimat használtam fel némi nyugalomra, amire testemnek és szellememnek az életben maradáshoz feltétlenül szüksége volt. Az éjszakák jöttek, feltartóztathatatlanul, minden egyes éjjel teleizzadtam ingemet, összekönnyeztem párnámat, és tudatom, mint a szerencsétlenül járt hal, haláltusát ficánkolt valami rettenetes, sötét hatalom hálójában.
Mint mondtam, néhány éber pillanatomban még képes voltam józanul gondolkodni. Ezeket a rövid időszakokat úgy hasznosítottam, hogy elvánszorogtam a patikába. Különböző nyugtatókat, gyógyteákat vásároltam, de e szerek csak az amúgy is szédelgő tudatomat bódították el, és nem enyhítették a félelmet, ami azon kívülről származott. A gyógyhatású szereknek köszönhetően ébrenlétem tovább tompult, gondolkodási képességem egyre csak romlott, és az a bizonyos ködfátyol a szemem előtt olyannyira megvastagodott, akár egy súlyos bársonyból varrt színpadi függöny, amely bár elrejtette a látványt, a különös hangokat kiszűrődni engedte.
A rovarok pedig csak özönlöttek. Furcsán kékek és feketék, csillogó páncéljukon a beteg Hold hunyorgott, lábam szőrszálaiba kapaszkodtak, úgy másztak egyre feljebb rajtam és néha már bennem is. Valahányszor erőteljesebben hozzám értek, mint akit az áram csipked, görcsösen rándultam össze, jobbra-balra dobáltam magam, leszakítottam izzadt testemről a rátapadt takarót, vagy éppen ösztönösen fejem búbjáig húztam fel, hogy a fájdalommal szemben védekezzek. Minden esetben láttam, ahogy lassan és szinte teljesen zajtalanul sorjáznak felfelé az ágy lábán, majd mintha eddig csak tettették volna lomhaságukat, egyszerre, akár hegyes, fekete nyílvesszők lőtték ki magukat felém, és mélyen belém fúródtak. A húsomban ilyenkor égő, viszkető kis sebeket nyitottak fel, és a betegség, az elfertőződés réme kényszerített arra, hogy tovább hánykolódjak, és bőrömbe soha be nem gyógyuló amorf jeleket kaparjak. Ha a fejemen másztak, hajszálaim közé fészkelték be magukat. Ilyenkor reszkető undorral próbáltam letépni őket, de többnyire csak maroknyi hajszálcsomókat szaggattak ujjaim, és ettől az undor csak méginkább megkörnyékezett. Folyton valami hatalmas, mindent elemésztő lángcsóvára vágyakoztam, ami megtisztíthatná testemet a férgektől, és akár azon az áron, hogy magam is odaveszek, kéjesen képzelődtem a forró lángokban összekunkorodó ocsmány csápokról, s a vinnyogó, visítozó haláltusáról.
Nappalaimban, nagy ritkán, ha elég erőt éreztem magamban, álmairól faggattam Kedvesemet. Meg voltam győződve róla, hogy képzelgéseink valamilyen módon összefüggenek, remélni akartam, hogy van egy közös oka vagy célja rémálmainknak, még ha azok olyannyira különbözni látszottak is. Ő az én vízióimról látszólag vajmi keveset tudott, a sajátjairól pedig – bármennyire is unszoltam – mindig mélyen hallgatott. Nem kis meglepetésemre szégyent véltem felfedezni lesütött tekintetében, így hát egy idő után már nem is erőltettem a dolgot. Tisztában voltam vele, hogy rovarálmaimra ő sem szolgálhat magyarázattal, az ő lidérceinek felemlegetése pedig csak tovább rontotta volna köztünk a már amúgy sem igen kellemes viszonyt, ami azokban az időkben már csak a szótlan, súlyos hallgatással terhelt együttlakás szintjére süllyedt. Az volt az érzésem, hogy ha legalább olyan rémisztő látványt nyújtok neki éjszakánként, amilyet ő nekem, mikor madarak támadják álmait, akkor e téma szóba hozatalától különösebb eredményre nem számíthatok. Ilyenformán, hagyva a dolgokat továbbfolyni a maguk rettentő medrében, lezárva az érdemi kommunikációt kettőnk között, nem tettem egyebet, mint várakoztam, és bíztam valami meglehetősen reménytelen külső megváltásban.
