2008. augusztus 20., szerda

Sirályzaj (részlet)



Azokon az éjszakákon folyton rovarokkal álmodtam. Hatalmas, tömött sorokban jöttek felém és az ágyékomba martak. Véres darabokra haraptak szét. A Kedvesem jelenléte sem hatott rám megnyugtatóan, ő madarak sikolyait nyögte ez idő tájt, és meg-megremegő ajkaiból szabálytalan időközökben szakadtak fel a félelem hangjai. Mikor visszaszökött belém halványan a tudat és izzadtan az oldalamra fordultam, látni véltem félig kitakart, vergődő testét a magamé mellett. Gyengéden megsimogattam összerándult arcát, de álmában megrettent tőlem és tovább sikoltozott. Álom és sötét ébrenlét határsávjaiban fetrengtem magam is ekkor, a rovarok pedig tovább kapaszkodtak ágyékom felé. Amennyire megállapíthattam, hangyaszerű, ám azoknál jóval termetesebb lények voltak, csápjaik, mint fekete virslik böködték combjaimat. Az volt az érzésem, hogy nem az életemre törnek, csupán reprodukciós képességemtől akarnak megfosztani. Vérezni, szenvedni akartak látni. Azokon az éjszakákon, míg Kedvesem beteg madarak bűzét lehelte, és karjaival, mint egy fuldokló, erőteljesen csapkodott, engem megrágott és felemésztett a rovaroktól sűrű álom, és keserű savait éreztem minden ébredésemben.



Talán nem szükséges hosszasan taglalnom, hogy éjszakáim milyen hatással voltak nappalaimra. Az ébredésfájdalom tenyészett és zsibongott tagjaimban, gyakran mellényúltam a kávésbögrének és nyúlós vacakokat köptem a mosdó szűzfehér ölébe. Rendszerint legalább másfél órába telt, míg képes voltam összefüggő emberi beszédre, s amíg a hideg konyhában lábadoztam, várakozván, hogy a téli nap átszűrődjön a kert fölött terjengő ködön, gondolataim terrorjától reszkettek kezeim egymásban. A párom már rég elpúderozta fekete karikáit a szeme alatt, mikor én még kifejezéstelenül meredtem testemre, és biztos voltam benne, hogy ma is el fogok késni. Kötelességeim halogatása élénk fájdalmat és bűntudatot ébresztett bennem, de tisztában voltam vele, senkit sem érdekel majd olcsó magyarázkodásom, melyben késedelmemért valami rossz álmot próbálok felelőssé tenni gyarló önmagam helyett. Ahogy teltek a napok és fejem a kimerültségtől egyre nehezedett, valami áthatolhatatlan fátyol ereszkedett tudatom elé, egyfajta élőhalotti állapotot idézve elő ezzel bennem. A legsürgetőbb tennivalóim is jelentéktelenné alacsonyultak, véleményeim elvesztették korábbi összefüggéseiket, a számat elhagyó mondatokban pedig éppen csak annyi értelem lakozott, amennyit a kommunikációban már rutinossá vált ember gyakorlata öntudatlanul belecsempészett, és így, bár még nem tűntem teljesen idiótának, ismerőseim kezdték visszafogni bizalmukat, amit oly sok év eredményeképpen dolgoztam ki a számukra. Gúnyos mosolyoktól, megvető tekintetektől megrészegülten tértem haza munkámból nap mint nap, és őszinte pillanataimban, mikor ideiglenesen még a régi önmagam lehettem, rettentően furcsállottam, hogy munkaadóm nem bocsátott el eddig. Persze az is lehet, hogy már rég megkaptam a felmondólevelet, és ennek ellenére jártam be dolgozni, nekem ez akkor már édesmindegy volt.




Az álmok teljesen úrrá lettek életemen, s mivel azokon az éjszakákon semmit sem pihentem, a nappalaimat használtam fel némi nyugalomra, amire testemnek és szellememnek az életben maradáshoz feltétlenül szüksége volt. Az éjszakák jöttek, feltartóztathatatlanul, minden egyes éjjel teleizzadtam ingemet, összekönnyeztem párnámat, és tudatom, mint a szerencsétlenül járt hal, haláltusát ficánkolt valami rettenetes, sötét hatalom hálójában.



Mint mondtam, néhány éber pillanatomban még képes voltam józanul gondolkodni. Ezeket a rövid időszakokat úgy hasznosítottam, hogy elvánszorogtam a patikába. Különböző nyugtatókat, gyógyteákat vásároltam, de e szerek csak az amúgy is szédelgő tudatomat bódították el, és nem enyhítették a félelmet, ami azon kívülről származott. A gyógyhatású szereknek köszönhetően ébrenlétem tovább tompult, gondolkodási képességem egyre csak romlott, és az a bizonyos ködfátyol a szemem előtt olyannyira megvastagodott, akár egy súlyos bársonyból varrt színpadi függöny, amely bár elrejtette a látványt, a különös hangokat kiszűrődni engedte.



A rovarok pedig csak özönlöttek. Furcsán kékek és feketék, csillogó páncéljukon a beteg Hold hunyorgott, lábam szőrszálaiba kapaszkodtak, úgy másztak egyre feljebb rajtam és néha már bennem is. Valahányszor erőteljesebben hozzám értek, mint akit az áram csipked, görcsösen rándultam össze, jobbra-balra dobáltam magam, leszakítottam izzadt testemről a rátapadt takarót, vagy éppen ösztönösen fejem búbjáig húztam fel, hogy a fájdalommal szemben védekezzek. Minden esetben láttam, ahogy lassan és szinte teljesen zajtalanul sorjáznak felfelé az ágy lábán, majd mintha eddig csak tettették volna lomhaságukat, egyszerre, akár hegyes, fekete nyílvesszők lőtték ki magukat felém, és mélyen belém fúródtak. A húsomban ilyenkor égő, viszkető kis sebeket nyitottak fel, és a betegség, az elfertőződés réme kényszerített arra, hogy tovább hánykolódjak, és bőrömbe soha be nem gyógyuló amorf jeleket kaparjak. Ha a fejemen másztak, hajszálaim közé fészkelték be magukat. Ilyenkor reszkető undorral próbáltam letépni őket, de többnyire csak maroknyi hajszálcsomókat szaggattak ujjaim, és ettől az undor csak méginkább megkörnyékezett. Folyton valami hatalmas, mindent elemésztő lángcsóvára vágyakoztam, ami megtisztíthatná testemet a férgektől, és akár azon az áron, hogy magam is odaveszek, kéjesen képzelődtem a forró lángokban összekunkorodó ocsmány csápokról, s a vinnyogó, visítozó haláltusáról.



Nappalaimban, nagy ritkán, ha elég erőt éreztem magamban, álmairól faggattam Kedvesemet. Meg voltam győződve róla, hogy képzelgéseink valamilyen módon összefüggenek, remélni akartam, hogy van egy közös oka vagy célja rémálmainknak, még ha azok olyannyira különbözni látszottak is. Ő az én vízióimról látszólag vajmi keveset tudott, a sajátjairól pedig – bármennyire is unszoltam – mindig mélyen hallgatott. Nem kis meglepetésemre szégyent véltem felfedezni lesütött tekintetében, így hát egy idő után már nem is erőltettem a dolgot. Tisztában voltam vele, hogy rovarálmaimra ő sem szolgálhat magyarázattal, az ő lidérceinek felemlegetése pedig csak tovább rontotta volna köztünk a már amúgy sem igen kellemes viszonyt, ami azokban az időkben már csak a szótlan, súlyos hallgatással terhelt együttlakás szintjére süllyedt. Az volt az érzésem, hogy ha legalább olyan rémisztő látványt nyújtok neki éjszakánként, amilyet ő nekem, mikor madarak támadják álmait, akkor e téma szóba hozatalától különösebb eredményre nem számíthatok. Ilyenformán, hagyva a dolgokat továbbfolyni a maguk rettentő medrében, lezárva az érdemi kommunikációt kettőnk között, nem tettem egyebet, mint várakoztam, és bíztam valami meglehetősen reménytelen külső megváltásban.

2007. december 29., szombat

Laura eltűnt (részlet)




"Idegen alakok árnyékában, idegen vállaknak lökődve törtünk előre hosszú időn át, idegen talpak nyomában idegen kalandok felé.


A pályaudvar hideg, kavicsos katlanában poggyászunkat ujjfehéredésig szorítva sodródtunk néha a célunk, a száznyolcas vágány felé, néha pedig érzésem szerint éppen ellenkező, mégcsak nem is szükségszerűen vízszintes irányokba. Szótlanul vagy éppen a tömeget és a kezdődő nyári viharokat túlharsogva igyekeztünk egymás közelében maradni, de gyakran így is nehezemre esett barátaimat az ismeretlen hátak áradó masszívumában felismerni és magam mellett tartani.


Messze volt, túlontúl messze volt még peronunk, de máris éhes kutyák szegődtek a nyomunkba, elkeseredett kitartással, szemükben a vágóállatok félelmével vagy éppen rezignáltságával, kitartóan őrizve a rugásnyi távolságot tőlünk. Komisz sajnálkozás ébredt bennem e szánnivaló, olajos mancsú, vézna teremtmények iránt, akik, akárcsak mi, vesztük peremén egyensúlyozva szaglásztak megváltás után e húsban még gazdag, ám lélekben csaknem tökéletesen elszegényedett városi pusztaságban. Már fáztunk és ijedeztünk, ahogy a Nap lekullogott a dízelfüstös égről. Szőrös, szimatoló őreink elől jobb híján a nyirkos szervízalagutakba rejtőztünk, ahová a fémlajtorjákon át az állatok szerencsére nem követhettek minket.


A hatvanadik vágány környékén járhattunk, mikor fejünk felett lezuhant az éjszaka, és mi ösztönösen kerestük a fűtőcsövek melegét, az otthonosabb falmélyedéseket, ahol álmunkban nem csöpög majd homlokunkra a rozsdás kondenzvíz vagy éppen a váltóhidraulikából megszökött gépolaj. Józan eszünk alkonyán, mogorván és elcsigázva pisszegtünk és suttogtunk, hátha e katakombák mélyén is meghalljuk az éjféli harangjáték vígasztaló dallamát. Találgattuk, hogy talán tévedés volt ekkora hévvel nekibuzdulni és jönni, rohanni előre, leszegett fejjel, ész nélül, mint a bolondok.


Próbáltam megértetni barátaimmal, hogy nem lesz ez mindig így, szedjék végre össze magukat, másnap úgyis elérjük a száznyolcas vágányt, de erre egyikük egy konzervdobozt vágott hozzám, amiből előzőleg nyakkendőtűjével piszkálta ki a löncshúst, s így jobbnak láttam befogni a számat. Vártam, hogy szememet elöntsék a könnyek, de meglepetésemre azt éreztem, hogy valaki gyengéden átkarol, de valószínűbb, hogy már az álmokon túlról nyúlt értem egy megváltó alkar és könyék, én ekkor mindenesetre megértettem, egészen tisztán ráeszméltem, hogy jó irányba igyekszünk, helyesen tájoltunk és iramodtunk, de illene már aludnom végre, mert kevés erőm és néhány napom van csupán, hogy elveszett Laurámat megtaláljam."

2007. november 2., péntek

A passage for your curious pleasure:

"He would have liked to forget about it all, rejoicing that it no longer burns and aches, but at the same time he was also stubbornly sticking to it, sticking to the common memories of them both, to all the miracles – as he called them – which indeed happened on certain days, when the whole world seemed to be shaking and shining only for their sake. Murtra did really believe that with humility and the help of the soul’s nobleness this parting could be set free from pain, but despite this belief he packed his trunk and left for this far-off place, where he knew loneliness and sunshine was awaiting him, and it may create an evil mixture, a dangerous blend for someone who often tended to think in extreme ways and lived his feelings on an exceedingly wide scale. He came to this silent and peaceful land, for he believed that sand, tree, stone and sea are speaking the same language as him, thus they’re all being wisely quiet, and this joint speechlessness might help him to forget the hurts but still retain all the miracles that once happened to them both. The pain Murtra bore was just like the hot, slow glow of skin flushed in the sun, not really unbearable, but steadily aching and sometimes unexpectedly intense. Murtra, when closing his eyes and letting pictures emerge from the past, was shivering from the torture that he intentionally revived. Of course, he was doing this under compulsion, because, lacking any other stimulus, he was able to appreciate the peculiar fragrance, flavour and last but not least the pain of the moments. He thought, by a journey, especially when destined for the distance, he can tilt himself out of this state, stranded in lovelessness. He believed, in a remote place like this it’s enough to stay idle, to wait patiently, and the traces of love bitten into his fate will heal in a little while. So Murtra was waiting and resting. He moved slowly and in silence like exhausted animals searching for a shade."

Pilinszky parafrázisok


Alvó romok a jéghideg szövegben.
Barátmagány és távol. Fényjelek.
Nyitvahagytad véletlen a gázcsapot.
Lenyelnéd véremet.

Sajgó szegek a bűntelen húsokban.
Akácból ácsolt, vádló vérkereszt.
Háromból egy harmadnapon megvillan.
Diétán vérebek.

2007. július 16., hétfő

Iszkáz



Iszkáz. Nagy László szülőháza, műemlék jellegű épület és szentély. Életmúzeum. Kies, tágas udvar, akác, szilva, szederfa, cigánymeggy, néhol árva szőlő és napraforgó. Árnyékok és árnyak, a közelmúlt reszkető szférája, napsütés, élénk színek, faluvégi csend. Nagy András, a költő fia, rendkívül szeretetreméltó ember, békés, búzavirág-kék szemű, megfontolt szavú, kimért mozgású szellem és pompás házigazda. Minden esemény belőle indul, köröz, csavarog, szabadon áramlik majd visszatér hozzá. Sátorban alszunk két éjen át Mónikával, aki hol didereg, hol meg a sámáni erővel kántált-harsogott-suttogott-üvöltött Nagy László strófáktól reszket forrón, letaglózva. Ahogyan én is, a kempingszéken vagy a fapadon, magam elé bámulva, koponyámon át feltekintve a lombokon az égre, a béke csendjének és a létezés különös, láthatatlan falain áttörő dobok ütemének lenyűgöző találkozásán merengve, ámulva, a kételkedő hívő és a bizton tudó pogány státusza között valahol, még mindig önmagam mélységeit fürkészve, mint egy gyermek, aki először pillant bele a hazaút sötétjébe. Élek. Itt és most, ezen a helyen újra élek. Könnyeket szivattyúz szemembe a megrendültségtől dolgozni kezdő izom, felcsúsztatom a napszemüveget, intimitásom ezzel a fátyollal rejtem, ki tudja, miért ez az önféltés. Néhány gyerek ténfereg, szalad, bukfencezik a liget sarkában, hátul, az árnyékszőnyegen, a szülők a műsort követik. A gyerekek még nem felejtették el e szertartással idézett hatalmat, könnyedek, súlytalanok a hangviharban. A kútból később friss, hideg vizet csapolunk, nem öntjük ki azután sem, hogy megmelegedett, mert otthon, ahol már újra a hétköznapok dühös és béna tehetetlensége és amnézia vár, még elővehető és megiható ez a víz, ami valószínűleg szellemátjárta földkérgek mélyéből fakad. Itt van velünk ma este, ma este még itt van. Holnaptól azonban már újra keresni kell, keserű honvággyal megint kutatni, és lépésről lépésre felépíteni az embert, a semmiből, a vasárnap meddő anyagából, a száraz földből, amiben mégis ott hallgat az élet minden lehetősége.