Lüneburg

A zeneszerző már három ihlettelen nyári napja próbálgatta megtalálni zongoráján a fülében fészkelő dallam tökéletes lezárását, ami a dalt úgy vezeti vissza a kezdő hanghoz, hogy bejárja és kioldja közben a hangnemváltásokban feszülő összes reszkető szépséget. A ház felújítás alatt állt, az állványokon ácsok dolgoztak, verejtékezve, anekdotázva, ásítozva hordták felfelé az agyagcserepeket és a simára gyalult tetőgerendákat. A szegek és a kalapácsok ütemes csattogása lehetetlenné tette az alkotást, az ablakot a zeneszerző a hőség miatt nem csukhatta be. Megkísérelte éjjel is az alkotást, de szörnyen álmos volt, mert nappal a zaj miatt nem aludt, éjszaka meg a szatócs felesége verte a falat a zongorázásra válaszul, így a munka semmit sem haladt, a dallam nem akart lezárulni, nem sikerült visszakanyarítani a kezdőhangzat megemelő harmóniájába. Az ácsok komótosan haladtak a tető újjáépítésével, a szerző pedig egyre szenvedett, mert fülében a dal követelte a befejezést, és se zaj, se csend, sem egyéb muzsika nem csillapíthatta a hiánynak ezt a mindent túlharsogó fájdalmát. Az egyik ácslegénynek, akinek lelke társainál befogadóbbnak bizonyult a zenére, a zongoramelódia annyira a fülébe mászott, hogy esténként, ahogy menyasszonyához látogatóba igyekezett, öntudatanul dúdolgatta, fütyörészte a zeneszerző ablaka alatt hallott töredéket. Mátkája meghallván a szívszorító dalt, nagy, csendes szemeket meresztett rá, és bőrének érzékenysége is megnövekedett az éjben, amikor a legény megérintette. Hárman voltak immár a városban, akiket rabul ejtett a befejezetlen mű, hárman, akiket a csillagok felé indított, anélkül, hogy kegyelmet is adott volna erre az útra, hiszen a dal nem zárult le, nem találta saját ívét, a semmire nyitott kaput és kikergette oda a legfájóbb vágyakozásokat, és ezek hárman ott álltak, remegve, kielégületlenül a hangok teremtette sötét kozmoszban, és olyan egyedül voltak vágyaikkal, hogy álmaikban késeket éleztek tenyerükön. A töredékben maradt dallam számüzetés volt, egy otthon megpillantása, amibe betérni lehetetlen, mert a kapuja nem ér le a földig. Ezek hárman, anélkül, hogy tudtak volna egymás bajáról, ugyanannak a szomjúságnak a kínját hordozták.
Pár nappal azelőtt, hogy minden cserép a helyére került a tetőn, az ácsok között tragédia történt. Már alkonyodott, a zeneszerző bágyadt kézzel és kialvatlan szemmel ült a klaviatúra mellett. Fásultságában igyekezett olyan hangokat megszólaltatni, amelyeknek durva és váratlan atonalitása talán képes feltöri a dallamot fogvatartó hanglakatot. Éppen egyidőben történt, a zeneszerző erőteljesen leütött egy disszonáns akkordot, az ácslegény pedig egy darázsfészekre bukkant az egyik cserép alatt. Védekezés közben a darazsakkal hadakozó fiú megcsúszott a poros ereszen, elveszítette egyensúlyát, aztán fejét az állványrúdba verve a mélybe zuhant. Odalent már nem lehetett segíteni rajta. Egy héttel később, már estére járt, a zeneszerző a tökéletes csömör közepén egy ópiumpipa meggyújtásával bajlódott, amikor a cseléd halk kopogás után bejelentett neki egy hölgylátogatót. Fiatal, reszketeg lány lépett be a szobába, halvány alakú, mint egy árnyék. Félszeg tekintetét a padlóra szegezte, majd helyet foglalt az egyik széken. Hosszú ideig egyikük sem szólt, mintha nem tudnák, mi a teendő ebben a váratlan, társas csendben. Egy gyufa sercenése, aztán egy játékosan leütött e-hang a zongorán, és a lány hallgatása megtört. Egészen halkan mesélte el a történetét, boldog ifjúkorát, amit vőlegényének szerelme beteljesített, önfeledt napjaikat, egészen a dallamig bezárólag, amit a fiú a haláláig oly gyakran dúdolt abban a szűkös kis manzárdszobában, szerelmi fészkükben. A lány elmondta, hogy a szíve nagyon fáj, és sokat tépelődött ezen a látogatáson, de amióta a legény elárulta neki, honnan származik a melódia, tudta, egy napon muszáj lesz eljönnie ebbe a házba, megtenni ezt az első és utolsó találkozást. A tragédia az, hogy tökéletlen lényként kell megélnünk egy tökéletes sorsot. Ilyesmit mondott neki halkan a zeneszerző, de ekkor már nem a zongora mellett ült, hanem a lány előtt térdelt, és annak egészen finom öt ujjára helyezte saját öt ujját, és megpróbált helyet csinálni magában a helyzet elviselhetetlen bája számára, ami, úgy érezte, egy csöppet sem volt illendő egy friss özvegy társaságban. Azon kapta magát, hogy gyűrűsujja, akár egy billentyűt, néhányszor lágyan leüti a lány gyűrűsujját, és ekkor, ebben a pillanatban a fejében ez a kegyetlen, követelőző dallam megnyílt, feltárulkozott, és fülében az egymást követő hangok sebesen, akár a víz egy lefolyón át, belecsorogtak a régóta hajszolt tökéletes dalformába. A zeneszerző visszaült a hangszerhez, és eljátszotta az elkészült művet, egyszer, kétszer, háromszor is egymásután. Olyan volt az egész gyertyafényes éj, mint egy ünnep, egy halottvirrasztás. Pirkadatkor felemelte fejét a zongoralapról, látta, a lány már nincs a szobában. Kinézett az ablakon, az állványzatot elbontották, a kőmosott mintás nyári ég épp csak ébredezett. A csendben olyan hiányérzete támadt, amit csakis a tökéletes dolgok hagynak hátra az emberben.

Malte

"Minek mondjam el valakinek, hogy változom. Ha megváltozom, úgysem maradok az, aki voltam, ha pedig más vagyok, mint azelőtt, nyilvánvaló, hogy nincsenek ismerőseim."

Rainer Maria Rilke

2010 szubjektív, retrospektív

Életem első ektivitijén sikertelenül próbálom elmutogatni a Kék lagúnát. Január, tél közepe, harminckét éve minden születésnapom jéghideg. A színházban rinocéroszok morajló vágtája, fémzajok, üvöltés a ketrecben. És mi nem félünk a farkastól, főleg, ha ennyit ittunk már. Részmunkaidős állásom hamarosan véget ér. Sosem olvastam annyit, mint akkor a pult alatt. Az érdeklődés teljes hiánya mellett egy csipkepörgető lányról mesélek, meg egy nyúlról, akinél kés van. Azóta sem írtam semmi számottevőt, és megszokhatóvá vált, hogy az írás hiánya milyen kínokat tartogat. Ghymes. Hús nélkül semmi. Sötét van, mint egy haldokló szerelem belsejében. Április az év legkegyetlenebb hónapja, írja T. S. Eliot. A munka ünnepén, tavasz és nyár között, az összeomlásban állok, lábam alig bírja el keserűségem súlyát. Kezemben egy papírlappal a megsemmisülés iszonyú fókuszában bámulok valami új horizontra. Ismeretlen hidegség és ismeretlen forróság váltakozik bennem. Nemesfémek és szívek megedzése zajlik. Minden a zéróban újra. Kapok egy állást, egy mentőövet, egy nyakörvet, nem tudom. A magányban új arcok bukkannak fel, zavarbaejtő váratlansággal. Egy hónapon át napi átlag négy órát alszom, és igyekszem csak akkor táplálkozni, amikor már szédülök az ürességtől. Éjszakák a képernyő előtt, éjszakák a folyóparton, éjszakák az éjszakákban, gyöngyként felfűzött egymásutánok. Kiszakadok az időből, a térből, bőrforróságú és hajsötétségű, állandóan mozgó és sebző alkonyok és hajnalok között heverek. Reszketve és letaglózva. Minden az ismétlődés előtti pillanatban áll, tökéletes a sors készenléte. Százezer szót mondok el naponta, a felét magamnak, a felét neki. A nyár kiterjed, megduzzad, a teste egyetlen hatalmas, illatos párna. Már nem járok haza, már nem haza járok haza. Elveszek a hiányban és a bolyongó örömben. A test megérint, felmutat magamnak és megtart, mint egy tájat a villám fénye. Megszámolom, huszonegy ágyban feküdtem idén, és ezekből csak egy lehet az enyém, ha az enyém lehet valaha bármi is. Vulva vagabunda, te elfoghatatlan. A nyár végig lángokban áll körülöttünk. Mátrafüred nem egy képzelt város. Itt a zene és az univerzum tudománya, a kvantumok és a neutrínók, Tokajban a fehér bor és az irodalom, Villányban a vörös és a szerelem ágymelege. Tart életben. Sírva és kergetőzve zuhanunk az őszbe. Barátok, tervek, nagyratörő, csodálatos álmok ködökből és dallamokból, arcokból és anginákból. Illúziók, hogy sikerülhet, ami valamiért mindig holnapra marad. Addig is gyakorolni a közelséget. Felszámolni annak létező határait. És sikerülni fog élni, tudom. Mit nekem az óceán.

HV 10

Az éjszaka meridiánján a csillagok hidegek és fényesek. A férfi kinyitja a száját. Némán becsukja. A nő nagy levegőt vesz, halkan engedi ki lélegzetét. A csöndnek mécsesfénye van, és puha tapintása. A férfi lehajtja a fejét, szeme bezárul. A nő megigazítja ajkát. Lopva a férfire néz. A férfi felemeli a fejét, tenyere kinyílik, és mint egy virágot, a nő felé nyújtja. A nő lesüti szemét. Ajka beharapva, szemöldöke pihen. A férfi áthajol hét kilométeren, már éppen eléri virágkezével a nő haját. A csillagok hidegek és fényesek. A nő haja kibomlik, mint egy csokor. A szája megrándul, a szeme megrebben. A férfi felemeli a fejét, szeme kinyílik, hideg és fényes. A nő felnéz a csillagokra, a szája meleg és nedves, akár a nyár. A férfi szájában nyál csillan, keze eltéved az erdőben, fejét leszegi. A nő kinyitja ajkát, hangot nem ad, de sóhajt, mélyen, az áramlatok hevével. A mécses csöndjének puha a fénye. A csillagok hidegek és vízillatúak. A férfi sóhajt, és visszavonja a kezét. Ugyanabban a mozdulatban a nő szeme bezárul, és nyakával követi az őt elhagyó kéz ívét. Együtt lélegeznek a csöndben, az idő hangtalan szivárog. A nő becsukja a száját, lehúnyja a szemét. A férfi megtörli a nő arcát, a fejét leszegi. A nő kinyúl és megszorítja a férfi kezét, az ajkához vonja, érzi saját könnyeinek ízét. A nő mozdulatlanul nézi a férfi leszegett fejét. A férfi mozdulatlanul tartja a nő kezét a tenyerében. A mécsesfény puhán kihúny. A csillagok hidegek és fényesek.

Lélegezni időt

Ott lakom valahol az ismertnek vélt univerzum akármelyik csillagrendszerében, egy nálam valamelyest idősebb planétán, amelynek megrázó szépségét, egyszerre hatalmas, és ha felnézek, tudom, végtelenül semmikicsiny létezését sem befogadni, sem mellőzni nem vagyok képes, ott lakom, nem itt, ott lakom, benne lakom a távolságban, ami lehetőségeim és képzeletem között feszül, vagyok benne, kémiai alapú életformák között, tele kovalens és irracionális kötésekkel, és láthatatlan filamensekkel összevart szájjal, hogy hangosan ne kérdezzem, miért szebb az ég fiatalon és zavaróbb a fény öregen, és a málnának és a vaníliának az ízét sem tekintem már támadhatatlan létalapnak, ahogy a zene is csak bérlő a fülemben, sem testvér, sem szolga, csak egy rezgés, ami megtűri, hogy vele remegjek, és bénán bámulom egy őszi, cserépszínű alkonyat hordalékait, amelyekben idehabzik hozzám minden, amit elveszíteni nem volt drága számomra, és szénnel és hidrogénnel van sajdultig tele a szemem és a szám, és még a nedveimben nyüzsgő teremtmények sem hallják és értik, hogy fentről és lentről egyazon elviselhetetlen gravitáció húz, az egészben-lenni-akarás, és ennek nemsikerültsége, mert hiába szótorlaszok és körtefaklisék és vérrózsaszín szalagjai a reménykedésnek, mégis csak az időt lélegzem, ami táplál és elemészt, amiben egymást marva forog és hempereg az élet és a halál, és tudom, álmomból ébredve is tudom, mintha a padlizsán színét kérdezné tőlem valaki, tudom milyen, de nincs esélyem elmondani, hogy megannyi hiábavaló mozdulat, hektoliterekben mért könny és légköbméterekben mért szomorú sóhaj ellenére, mennyire érdemes, mennyire egyöntetűen gyönyörű a halandóság, micsoda végtelen gyönyör rejlik abban, hogy korlátaim vannak és ezeket a korlátolt tereket teljesen kitölthetem olykor olyan molekulárisan nem indokolt jelenések kellemével, mint a szerelem, a folyó mozdulata a kézfejemen, a vaj eldörzsölése a bőrön, vagy egy röpke érzet, hogy egy vándormadár puha tüdejében élek, mélyen benthagyva egy ismertnek vélt univerzum lehetőségében, csillagok és vasárnapok között, hiszen olyan mindegy hol és miért, úgyis csak annyit tudhatunk meg életünkről, amennyi a légzéshez elegendő, lélegezni az időt, lélegezni az időt, és belélegezni majd az utolsó időt is, és akkor, akkor majd, talán mint egy villanás egy villa szárán, úgy omlunk tovább terhünkkel, hogy sem teher, sem omlás nem lesz már, semmi, amivel mindez megemlékezhető. Mind levizsgázunk kémiából.