Úgy tervezte, az utca végén rögtön balra tér és felkanyarodik az erdőn át a régi kőbányához vezető gyalogútra, meglátogatja az elhagyottan heverő köveket, a poros bányaszurdokot, majd a dombtetőről szépen legyalogol a tópartra, ahol ilyentájt már illatoznak a lángossütők bódéi. Az erdei út enyhén emelkedett, cserébe a fák boltozata dús árnyékkal szolgált, ami igen üdítő volt, tekintve, hogy a Nap már most harminc fok fölé hevítette a levegőt. Várakozásával ellentétben maga az erdő eseménytelennek bizonyult, egy-két gyík moccant csak közeledtére, és sebesen rejtekére iszkolt. Madár és vad nem került útjába, néha kakukk- és gerleszót vélt hallani, de kutató tekintete előtt ők sem mutatkoztak. Ez a magányos séta egyaránt volt felemelő, ugyanakkor aggasztó csendtől borús. Néha megállt, hegyezte a fülét, körülkémlelt, leguggolt és megpiszkálta a földet, odébbgurított egy követ, végigsimított egy fa göcsörtjén, szemügyre vette a vöröshangyák szapora vonulását a kérgen, s egy tisztáson, ahol lomha meleg ült, perceken át bámulta elborzadva néhány különálló, vén krisztusakác alkar hosszúságú, veszedelmes töviseit. Milyen gyönyörű, gyilkos védelem! Egy pillanatra kedve szottyant letörni egy tövist, de rögtön megbánta öncélú tervét, sőt, hogy a gondolatért is bocsánatot nyerjen, szerette volna megsebezni kezét a hegyes tüskével. Elképzelte, micsoda fájdalom lehet, ha e fegyveren egy élőlény húsa fennakad, s erre a képre egész teste hidegen megrándult.
Tovább indult, és ekkor váratlan mélabú éledt benne, egészen lassú és finom, akár a dagály, és nem elsősorban az egyedüllét miatt, hiszen rég óta épp erre vágyott, inkább a nyugalom elbeszélhetetlensége volt búskomorságának valódi oka, hogy itt, ebben a közömbös, mégis megnyugtató környezetben nem kommunikálható az érzelem, nem fejezhető ki az örömnek ez a lágy, külvilágra hatástalan formája. Ez az öröm megülepedett a nyár forró illataiban, a tölgylevelek fonákján, akár a harmat, és várta, hogy elpárologjon, mielőtt bárki rálelhetne. Illékony és könnyű boldogság volt, s ha szétmállott, helyébe hanyatlás jött, a kedély elnehezülése, üresség és kínzó hiányérzet.
A régi bánya felé baktatott, egy vadak által használt keskeny csapáson. Az út egyre meredekebbé vált, már közel járt a dombtetőhöz, ahonnan, emlékezete szerint pompás kilátás nyílt a domb oldalába vájt sziklás katlan mélyére. Hamarosan elérte az emelkedő végét, az erdei csapás egy derékig érő réti növényzettel borított tisztásba torkollt. A panoráma lenyűgözte, észak és kelet felé tekintve hosszasan folytatódott a dombok egymást érő láncolata, néhol hegyek magasába nyúló ormokkal. A figyelmes szem a távolban elvétve egy-egy középkori várromra vagy egy falusi templom tornyára bukkant. Délen pedig ott mélylett a táj testéből kimart szakadék, a kitermelt kövek helyén tátongó fehér űr és szédítő mélység, majd azon is túl egy régi erdőirtás kopár medencéje, végül a káprázó tófelszín, ami kelet-nyugat irányba, ragyogó szegélyként terült el a vidéken. A bánya sebhelyét pásztázta, szeme megakadt egy apró folton odalent, fából eszkábált őrház vagy vadászles, ilyen távolságból nem lehetett megállapítani. Korábbi látogatásai során nem fedezte fel, bár az is lehet, a tákolmány csak azóta épült. Úgy emlékezett van itt valahol egy ösvény, amin leereszkedhet a bányához. Hamar rá is bukkant az útra. Nem volt éppen veszélytelen vállalkozás, eltöprengett, vajon megéri-e a kockázat, de kerülni semmiképp sem akart, a ház a mélyben viszont felkeltette a kíváncsiságát. Útnak, sövénynek gondolta, holott csak egy vízfolyásoktól kimosott keskeny patakmeder előtt állt, ami merészen tekergett a domboldalon lefelé. A könyvet zsebre dugta, hogy két kezét szabaddá tegye, és óvatos léptekkel, mintha egy létrán ereszkedne alá, nekilódult. A földből kidomborodó kopasz gyökerekbe és karcsú fatörzsekbe kapaszkodva nagy kínlódás árán végül is leért a bánya szintjére. Itt máris kellemesebb lankákra akadt, melyeken a járás is jóval könnyebben esett. A műveletben alaposan megizzadt, de azzal vigasztalta magát, hogy rengeteg időt megspórolt. Mielőbb szemügyre akarta venni a magasból felfedezett építményt, lelkesedése azonban gyorsan lelohadt és idegességbe váltott. Semmi, de semmi olyasmi nem volt idelenn, mint amit keresett. A dombtetőről látott viskó, csűr vagy vadászlak nyomát sem lelte. Keresztbe-kasul bejárta a köves szurdokot, felkapaszkodott néhány még épen maradt nagyobb sziklára, de hiába, csak kőpor és néhány haránt nőtt, torz akácfatörzs, ez volt minden, amit talált. Nem akart hinni a szemének, dühösen korholta magát figyelmetlensége miatt. Hiszen itt volt, éppen itt! Nem szökhetett meg, nem hordhatta el senki fia deszkánként, míg ő aláereszkedett. A méregtől még az is megfordult a fejében, hogy lesz, ami lesz, visszamászik a dombra, és alaposan eszébe vési az építmény pontos pozícióját, de ekkor egy villanás, és szívbemarkoló félelem fogta el. Hiszen mi van, ha odafentről sem látja viszont? Ha ez az egész csupán egy káprázat, egy röpke jelenség, ami csak egyetlen egyszer látható? Mi van, ha éppen ez volt a jelenség, amit észrevenni oly veszettül vágyott, aminek befogadására oly zavartan és feszült várakozással készült? A feltételezés megrendítette. Halántéka vadul lüktetett, homlokáról szemébe csurgott a veríték. Megnyugodni próbált. Nem, ez egészen biztosan kizárható, nem, nem, itt csupán egy ócska trükkről lehet szó, délibábos érzékcsalódás, semmi több, árnyjáték, puszta káprázat, a vágytól lépre csalt tekintet egyszeri botlása. Egy fa alá húzódott be, figyelte, ahogy légzése lassul, és szíve újra szabályos ütemeket ver. Eszébe ötlött a mondóka, belső hegyorom, külső meredély, ugyanannak a tárgynak két perspektívája, két látszata, s e két látszat mégsem a tárgy maga. Akár egy kétoldalú tükör, ami bár körbejárható, jelenléte csak egy pontból, mégpedig a tökéletes középből érthető meg, ahol is a tükör oldalsíkja, tehát keresztmetszete lelepleződik. Ezt a pontot, ezt a közepet kutatta mindvégig, mert bizonyítékot akart a látszat látszat voltára, igazolást, hogy a varázslat jelenvaló és annak valódi forrása van. Elméletét azonban képtelen volt a tájra, a tulajdonképpeni térre alkalmazni, az absztrakt spekuláció nem talált fogást a konkrét, tárgyiasult valóságon. Pedig tudom, morogta, hogy a táj bizonytalan. Belülről meredély, kívülről hegyorom, és oda-vissza. Dohogott még egy keveset az árnyékban, és dohogott benne az árnyék.
A teljes novella elolvasható a Műhely folyóirat 2009/6 számában.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése