Laodemona

V.

 

Látom már, a vér az, ami engem a világnak közvetít. Mert nincsen már közöm magamhoz, csak a véremen keresztül, amelynek egy része időről-időre kiömlik belőlem a testem különböző részein. A véremet ontja ez az idő, ez a fogság, ami a testet fogja, de a lelket tartja. Vérem kiömlésén keresztül próbálom meglátni a menekvést innen, mintha önmagamat hátrahagyva a vérem formájában szétfuthatnék és felszáradhatnék a padló kövein. Mintha becsaphatnám őrzőimet, és kiszökhetnék az engem tartó emberi torlasz mögül. De a vér csak közvetíti, hogy vagyok, és olykor, a sebeim száján elhagyja a fájdalmak nedves csöbrét, elhagy engem, szinte elveszít, mint egy haszontalan tárgyat. A múltkor a hátamra írtak valamit egy késsel. Próbáltam figyelni, de nagyon fájtak a vágások, nem tudtam kivenni a pengével hasított szavakat a bőrömön. Végig arra az órára gondoltam, amikor az ujjaddal egyszer rám rajzoltad, hogy szeretsz. Hason feküdtem a fűben, te mellettem ültél, és végighúztad a kezed a nyakamon, majd le egészen a csípőmig, gyengéden, finom óvatossággal, mintha egy táblát törölnél tisztára, mielőtt írni kezdesz rá. Most is a hasamon feküdtem, a derekamról a fejemre húzták az ingemet. Csak az első percekben igyekeztem ellenállni, de amint észleltem, hogy a fájdalom nem ingadozik, és ha szerencsém van, aznapra talán megúszom ennyivel, lassan elernyesztettem kezem és lábam, mert nem láttam okát a további hánykolódásnak. Sikerült annyira ellazulnom, hogy a férfi, aki eközben tartott, megfeledkezett szorításomról, mert elaltatta figyelmét a hátamon lassan betűket formáló késpenge útja, ez a minden bizonnyal egyszerre lenyűgöző és ocsmány látvány, meg a feladat, hogy akár egy sebészinas, egy kendővel időnként tisztára törölje a megmunkált felületet. Nem tudom, mit írtak a hátamra, nem látom sem a mosdótál vizében, sem az ablak üvegében, de a sebek úgyis begyógyulnak mire innen kijutok, így az egész üzenet az értelmét veszíti. És ha újra találkozunk, meg foglak kérni rá, hogy rajzold fel rám ismét, hogy szeretsz, és akkor majd az ujjaid gyakorlatával letörlöd rólam a bőrömbe vésett szégyen utolsó, láthatatlan rétegét, és tisztára simogatsz majd mindent rajtam a fölém hajlásod törődő szeretetével... Az időm java részét mostanában azzal töltöm, hogy hiábavaló dolgokon rágódom. Talán csak a megfejthetetlen válaszokon érdemes ennyire megtöretni az értelmet, és aminek megoldása, vagy ha úgy tetszik valósága van, azon töprengeni érdemtelen feladat, amire az ember unottan csak rálegyint. Vajon szükségszerű-e, hogy minden, ami a szemünk előtt és bennünk, és akár tudtunkon kívül végbemegy, érthető okkal, indokkal rendelkezzen? Miért rakott életre szóló fészket bennünk a lebírhatatlan szükség, hogy egy eseményt bármi kiváltó okra visszavezessünk? Miért kell erőnkön felül megkísérelnünk felfedezni a viszonyt egy eredmény és valami homályos és vélt eredet között? Hová veszett el a kényelem, hogy képesek legyünk nem firtatni az összefüggések mikéntjét? Persze nyilvánvaló, hogy számunkra minden tudás kényelem, és mindennemű ismerethiány kényelmetlenség. De temérdek gondtalan állat él az okság megismerésének rogyasztó vágya nélkül is, könnyedebben, szabadabban, mint mi emberek. Szeretném egyszer átélni a pillanat áttetszőségét, az elme ártatlanságát, amikor a villámlás és a mennydörgés közötti röpke időben nem pazaroljuk várakozásra a másodperceket. A várakozás ugyanis mindig az eredet és az eredmény közé kifeszített meddő idő, amiben az ember csodákra és meglepetésekre készületlen lévén az okozatok tudatában kényelmesen a kezét dörzsölgeti. Mert kiszámította már, mert tudni véli már az eredményt. Megduzzasztja énünket a tudat, mint dinnyét az eső, ha helyesen mértük fel tetteink következményét. De elvégre is én, aki az okságban fogságot látok, éppen én igyekszem a legnagyobb indulattal saját fogságom okát és következményét megérteni, mert hiába van igazam, ha az igazság szomorúvá tesz, és úgy hervadok el ebben a csillapíthatatlan, tiszta szomorúságban, mint a tornác mellé ültetett cinniák nélkülem. Adjatok most nekem annyi fájdalmat, hogy összeomoljon bennem az észlelés, hogy ne emlékezzek rá, ki vagyok és honnan kerültem ide, ki az, akit a legjobban szeretek és akit elveszítettem, és egyáltalán, hogy ennyire egyedül vagyok, magányosabb a fennsíki fánál, aki utánadől társainak, és a vastag, hideg szeleket kéri, hogy fordítsák végre ki a földből, ami őt tartja, amit ő tart hiába, létének minden keserű ragaszkodásával. Bárcsak nyugalmat lelhetnék abban, hogy nem kutatom már az okát annak, ami velem történik. Bárcsak elveszíthetném magamat. Azt tervezem, hogy felkaparom körmömmel a sebes betűket a hátamon, vagy addig dörzsölöm őket a falnak, amíg újra vérezni kezdenek, akkor aztán rászorítom hátamra a levélpapírt, majd a fény felé tartva leolvasom őrzőim pengével írt üzenetét, és elküldöm neked, elküldöm a te szemednek a vérem levelét, mert csak a vér közvetít engem már, ő az én követem, hangom és nyelvem feléd Kedvesem, semmi más... Szekunola lehet a hibás, hogy ennyi ostobaságot fecsegek, amikor oly drága és kevés a felület, amit felhasználhatok, hogy szerelmünket a távolból is tápláljam és őrizgessem. Nem gonosz ő, de úgy látom, egy kissé féltékeny, nem rád, és nem is rám, inkább kettőnkre együtt, arra az illatos közegre, ami szerelmünket körbelengi, mert látod, olyan a mi szerelmünk, mintha egy epertőből hajtott volna ki, és csupa piros meg édes hús venné körbe puhán. Szekunola egy kicsit aljas is ugyanakkor, mert csúnyaságomat folyvást előhozza, és olyankor sárga fény nedvedzik a szeméből, és mutatóujjával félig tar koponyám sebeit cirógatja, szinte már kedvesen. Nem szeretem, ha a csúnyaságomról beszél, eléggé igazságtalan velem, én nem kértem ezt a testet, és megszakad a szívem, ha arra gondolok, lám így megy apránként tönkre és szét ez a test, amire egyszer azt mondtad, a legszebb viselet rajtad. De mit tehetnék, ha nem adnak enni és inni eleget, és ammónia meg sav párolog a számból, és az ajkam szederjes és sebes, Szekunola, te ribanc, ezt engedd még leírnom, aztán jöhet a nevetésed, és jöhet megint a fájdalom és a vér, Kedvesem.