2009. április 6., hétfő

Sveháti sík






Dömperabroncs gyalulhatta ilyen
hanyattvágott, ellökött síkká e
csonttarlót, e széldöngölt vidéket.
Hol akkor testek, ma repcetáblák
dőlnek megtöretve.
Kozmikus ábrák,
dízelfüst-tornyok, felhőközi-ékek.

(Te sveháti sík. Te széltenyér arcomon.
Te mindig temető. Te zúgó. Te pofon.)

Sajnálatra nem méltó itt halál:
SLK Mercik csúsznak szélből sárba.
Indusztriális hópernye hull alá.
Szemem fehérje. Csak a repce sárga.

Tél otthona ez a jégbő katlan.
Fagyott vadnyulak formái a szántón.
Csak a gondolat ne jönne oly bántón:
Kedvesebb honra miért nem akadtam.

(Vöröshideg sík, te néma üvöltő.
A kéz fémhez fagy.
Fagyhoz fém.
Csont és vér.
Ebek. Vér. Ebek.
Szőr és vér.
Nyúl és vér.
Úr és Tér
imígyen lészen Egy.)

John Deer-jén Pepi a fényt lekapcsolja,
kiszáll, indul a fehér éjszakába.
Megáll. Szemet huny. Nem akad dolga.
Csak a repce. Csak a repce sárga.

2009. március 26., csütörtök

NEMMOZGÓ

A novelláskötet várható megjelenése:

2009 június (Orpheusz Kiadó)
Ünnepi Könyvhét június 4 - 8



2009. március 20., péntek

Bezáródnak (részlet)

"Egy hosszú útra kanyarodott rá, ami egyenesen a templomhoz vezetett, és a közelség gondolatára már készülődött is bontani a lelkét, mint kabátgombjait, aki meleg térbe lép, hogy minden csalódottságát levetkőzve kegyelemért ajánlja fel magát. Szeme sarkából még követni tudta a kilátástalanság gyorsan tenyésző alakzatait, egy férfit a padon, fekve, felhúzott térddel, alkoholtól letapadt szemhéjjal, szalonnazsíros tenyerét feje alá szorítva, görnyedt álomban. Látott egy gyermekét pofozó asszonyt, aki feketére káromkodta az utcát és sárosra sírta az arcát, mintha a legnagyobb szerencsétlenség érte volna, látta a felbontott aszfalt gödreiben meggyűlt vízben mosdó munkásokat, és a kamaszokat, akik petárdát hajigáltak be a kutyás udvarok kerítése fölött és kihegyezett kerékpárküllőkkel szúrták ki az idősek otthona előtt várakozó mentőautó kerekeit. Hallotta a balkonon felejtett csecsemő szívszaggató sírását, a kocsmák elé kikötött ebek vonyítását, a gyalogátkelő előtt későn fékező kocsi abroncsainak sikolyát, de mindez a mocsoktól csattogó káosz, mind e térbesúlykolt torzság sem volt képes térdre parancsolni őt, mert ujjai lassan a templomajtó kilincséhez görbültek és lelkét felpáncélozta a megérdemelt otthon közelsége.
Már csupán néhány lépés volt hátra, néhány méter, amin átsiklatta a lábában reszkető automatizmus, és aztán végre odaért, megérkezett, lassított a tekintélyes kapu előtt. Dörömbölt a szíve, hogy most aztán a menedékbe léphet. Az ütközésig lenyomott kilincs makacssága és a mozdulni nem akaró ajtó azonban villámcsapásként érte, nem lehet, gondolta, ez nem lehetséges, és újra és újra próbálta, tépte, rángatta és löködte a hatalmas kapuszárnyat, de az legalább olyan kérlelhetetlen nyugalommal állt ellen rohamának, mint a küldetésük idejét levirágzó hajnalkák szirmai, melyek – kérleljék őket maradásra dallal vagy akár fémmel – a kiszabott idő elteltével természetükből fakadóan sorra bezáródnak.

(sötét van, ha a nemzés van,
herében, méhben sötét van,
sötét íz, sötét szag, sötét hang)

Csendes és mozdulatlan volt összeomlása, mint mikor a szívben szelíden megreped egy ér. Hamar lehiggadt, értetlen bénultsággal bámulta perceken át a bereteszelt templomajtót, s néha a homlokzatra pillantott, mintha a Jóisten ZÁRVA táblája után kutatna. Úgy érezte, foglyul ejtette a világ, mintha valaki olcsó tréfát űzne vele, s menthetetlenül bezárná abba a térbe, amiben zuhogó démonok kísértenek és melynek értelmi tartóoszlopait emberarcú bestiák baltázzák bősz hévvel egyre vékonyabbra. Szomorúsága e percben olyannyira elmélyült, hogy minden magában tartott szeretet nyomtalanul süllyedt el benne, gyöngykavicsként a fekete olajban. Vére felhígult de mégis lehűlt, fáradt tömeg húzta a fejét, és még a zsebében szorongatott ónix is csak hidegségével égette köréhajló, dermedt ujjait. Krisztus lábfejébe kapaszkodó hite elernyedt és engedett, egész lénye finoman vált le a megváltásról, szinte észrevétlenül, mint homlokról az elhalt hámsejt. Zuhanása önmaga sziklái közé fájdalommentes hanyatlás volt csupán, és valójában bántóan jelentéktelen. Úgy állt a templom előtt, akár egy érzéketlen báb, egy meddő öl, egy száz évre lecsukott szem. Tétlen mozdulatlansága folytán alig lehetett megkülönböztetni alakját az út mentén sorakozó jegenyéktől."



2008. augusztus 20., szerda

Sirályzaj (részlet)



Azokon az éjszakákon folyton rovarokkal álmodtam. Hatalmas, tömött sorokban jöttek felém és az ágyékomba martak. Véres darabokra haraptak szét. A Kedvesem jelenléte sem hatott rám megnyugtatóan, ő madarak sikolyait nyögte ez idő tájt, és meg-megremegő ajkaiból szabálytalan időközökben szakadtak fel a félelem hangjai. Mikor visszaszökött belém halványan a tudat és izzadtan az oldalamra fordultam, látni véltem félig kitakart, vergődő testét a magamé mellett. Gyengéden megsimogattam összerándult arcát, de álmában megrettent tőlem és tovább sikoltozott. Álom és sötét ébrenlét határsávjaiban fetrengtem magam is ekkor, a rovarok pedig tovább kapaszkodtak ágyékom felé. Amennyire megállapíthattam, hangyaszerű, ám azoknál jóval termetesebb lények voltak, csápjaik, mint fekete virslik böködték combjaimat. Az volt az érzésem, hogy nem az életemre törnek, csupán reprodukciós képességemtől akarnak megfosztani. Vérezni, szenvedni akartak látni. Azokon az éjszakákon, míg Kedvesem beteg madarak bűzét lehelte, és karjaival, mint egy fuldokló, erőteljesen csapkodott, engem megrágott és felemésztett a rovaroktól sűrű álom, és keserű savait éreztem minden ébredésemben.



Talán nem szükséges hosszasan taglalnom, hogy éjszakáim milyen hatással voltak nappalaimra. Az ébredésfájdalom tenyészett és zsibongott tagjaimban, gyakran mellényúltam a kávésbögrének és nyúlós vacakokat köptem a mosdó szűzfehér ölébe. Rendszerint legalább másfél órába telt, míg képes voltam összefüggő emberi beszédre, s amíg a hideg konyhában lábadoztam, várakozván, hogy a téli nap átszűrődjön a kert fölött terjengő ködön, gondolataim terrorjától reszkettek kezeim egymásban. A párom már rég elpúderozta fekete karikáit a szeme alatt, mikor én még kifejezéstelenül meredtem testemre, és biztos voltam benne, hogy ma is el fogok késni. Kötelességeim halogatása élénk fájdalmat és bűntudatot ébresztett bennem, de tisztában voltam vele, senkit sem érdekel majd olcsó magyarázkodásom, melyben késedelmemért valami rossz álmot próbálok felelőssé tenni gyarló önmagam helyett. Ahogy teltek a napok és fejem a kimerültségtől egyre nehezedett, valami áthatolhatatlan fátyol ereszkedett tudatom elé, egyfajta élőhalotti állapotot idézve elő ezzel bennem. A legsürgetőbb tennivalóim is jelentéktelenné alacsonyultak, véleményeim elvesztették korábbi összefüggéseiket, a számat elhagyó mondatokban pedig éppen csak annyi értelem lakozott, amennyit a kommunikációban már rutinossá vált ember gyakorlata öntudatlanul belecsempészett, és így, bár még nem tűntem teljesen idiótának, ismerőseim kezdték visszafogni bizalmukat, amit oly sok év eredményeképpen dolgoztam ki a számukra. Gúnyos mosolyoktól, megvető tekintetektől megrészegülten tértem haza munkámból nap mint nap, és őszinte pillanataimban, mikor ideiglenesen még a régi önmagam lehettem, rettentően furcsállottam, hogy munkaadóm nem bocsátott el eddig. Persze az is lehet, hogy már rég megkaptam a felmondólevelet, és ennek ellenére jártam be dolgozni, nekem ez akkor már édesmindegy volt.




Az álmok teljesen úrrá lettek életemen, s mivel azokon az éjszakákon semmit sem pihentem, a nappalaimat használtam fel némi nyugalomra, amire testemnek és szellememnek az életben maradáshoz feltétlenül szüksége volt. Az éjszakák jöttek, feltartóztathatatlanul, minden egyes éjjel teleizzadtam ingemet, összekönnyeztem párnámat, és tudatom, mint a szerencsétlenül járt hal, haláltusát ficánkolt valami rettenetes, sötét hatalom hálójában.



Mint mondtam, néhány éber pillanatomban még képes voltam józanul gondolkodni. Ezeket a rövid időszakokat úgy hasznosítottam, hogy elvánszorogtam a patikába. Különböző nyugtatókat, gyógyteákat vásároltam, de e szerek csak az amúgy is szédelgő tudatomat bódították el, és nem enyhítették a félelmet, ami azon kívülről származott. A gyógyhatású szereknek köszönhetően ébrenlétem tovább tompult, gondolkodási képességem egyre csak romlott, és az a bizonyos ködfátyol a szemem előtt olyannyira megvastagodott, akár egy súlyos bársonyból varrt színpadi függöny, amely bár elrejtette a látványt, a különös hangokat kiszűrődni engedte.



A rovarok pedig csak özönlöttek. Furcsán kékek és feketék, csillogó páncéljukon a beteg Hold hunyorgott, lábam szőrszálaiba kapaszkodtak, úgy másztak egyre feljebb rajtam és néha már bennem is. Valahányszor erőteljesebben hozzám értek, mint akit az áram csipked, görcsösen rándultam össze, jobbra-balra dobáltam magam, leszakítottam izzadt testemről a rátapadt takarót, vagy éppen ösztönösen fejem búbjáig húztam fel, hogy a fájdalommal szemben védekezzek. Minden esetben láttam, ahogy lassan és szinte teljesen zajtalanul sorjáznak felfelé az ágy lábán, majd mintha eddig csak tettették volna lomhaságukat, egyszerre, akár hegyes, fekete nyílvesszők lőtték ki magukat felém, és mélyen belém fúródtak. A húsomban ilyenkor égő, viszkető kis sebeket nyitottak fel, és a betegség, az elfertőződés réme kényszerített arra, hogy tovább hánykolódjak, és bőrömbe soha be nem gyógyuló amorf jeleket kaparjak. Ha a fejemen másztak, hajszálaim közé fészkelték be magukat. Ilyenkor reszkető undorral próbáltam letépni őket, de többnyire csak maroknyi hajszálcsomókat szaggattak ujjaim, és ettől az undor csak méginkább megkörnyékezett. Folyton valami hatalmas, mindent elemésztő lángcsóvára vágyakoztam, ami megtisztíthatná testemet a férgektől, és akár azon az áron, hogy magam is odaveszek, kéjesen képzelődtem a forró lángokban összekunkorodó ocsmány csápokról, s a vinnyogó, visítozó haláltusáról.



Nappalaimban, nagy ritkán, ha elég erőt éreztem magamban, álmairól faggattam Kedvesemet. Meg voltam győződve róla, hogy képzelgéseink valamilyen módon összefüggenek, remélni akartam, hogy van egy közös oka vagy célja rémálmainknak, még ha azok olyannyira különbözni látszottak is. Ő az én vízióimról látszólag vajmi keveset tudott, a sajátjairól pedig – bármennyire is unszoltam – mindig mélyen hallgatott. Nem kis meglepetésemre szégyent véltem felfedezni lesütött tekintetében, így hát egy idő után már nem is erőltettem a dolgot. Tisztában voltam vele, hogy rovarálmaimra ő sem szolgálhat magyarázattal, az ő lidérceinek felemlegetése pedig csak tovább rontotta volna köztünk a már amúgy sem igen kellemes viszonyt, ami azokban az időkben már csak a szótlan, súlyos hallgatással terhelt együttlakás szintjére süllyedt. Az volt az érzésem, hogy ha legalább olyan rémisztő látványt nyújtok neki éjszakánként, amilyet ő nekem, mikor madarak támadják álmait, akkor e téma szóba hozatalától különösebb eredményre nem számíthatok. Ilyenformán, hagyva a dolgokat továbbfolyni a maguk rettentő medrében, lezárva az érdemi kommunikációt kettőnk között, nem tettem egyebet, mint várakoztam, és bíztam valami meglehetősen reménytelen külső megváltásban.

2007. december 29., szombat

Laura eltűnt (részlet)




"Idegen alakok árnyékában, idegen vállaknak lökődve törtünk előre hosszú időn át, idegen talpak nyomában idegen kalandok felé.


A pályaudvar hideg, kavicsos katlanában poggyászunkat ujjfehéredésig szorítva sodródtunk néha a célunk, a száznyolcas vágány felé, néha pedig érzésem szerint éppen ellenkező, mégcsak nem is szükségszerűen vízszintes irányokba. Szótlanul vagy éppen a tömeget és a kezdődő nyári viharokat túlharsogva igyekeztünk egymás közelében maradni, de gyakran így is nehezemre esett barátaimat az ismeretlen hátak áradó masszívumában felismerni és magam mellett tartani.


Messze volt, túlontúl messze volt még peronunk, de máris éhes kutyák szegődtek a nyomunkba, elkeseredett kitartással, szemükben a vágóállatok félelmével vagy éppen rezignáltságával, kitartóan őrizve a rugásnyi távolságot tőlünk. Komisz sajnálkozás ébredt bennem e szánnivaló, olajos mancsú, vézna teremtmények iránt, akik, akárcsak mi, vesztük peremén egyensúlyozva szaglásztak megváltás után e húsban még gazdag, ám lélekben csaknem tökéletesen elszegényedett városi pusztaságban. Már fáztunk és ijedeztünk, ahogy a Nap lekullogott a dízelfüstös égről. Szőrös, szimatoló őreink elől jobb híján a nyirkos szervízalagutakba rejtőztünk, ahová a fémlajtorjákon át az állatok szerencsére nem követhettek minket.


A hatvanadik vágány környékén járhattunk, mikor fejünk felett lezuhant az éjszaka, és mi ösztönösen kerestük a fűtőcsövek melegét, az otthonosabb falmélyedéseket, ahol álmunkban nem csöpög majd homlokunkra a rozsdás kondenzvíz vagy éppen a váltóhidraulikából megszökött gépolaj. Józan eszünk alkonyán, mogorván és elcsigázva pisszegtünk és suttogtunk, hátha e katakombák mélyén is meghalljuk az éjféli harangjáték vígasztaló dallamát. Találgattuk, hogy talán tévedés volt ekkora hévvel nekibuzdulni és jönni, rohanni előre, leszegett fejjel, ész nélül, mint a bolondok.


Próbáltam megértetni barátaimmal, hogy nem lesz ez mindig így, szedjék végre össze magukat, másnap úgyis elérjük a száznyolcas vágányt, de erre egyikük egy konzervdobozt vágott hozzám, amiből előzőleg nyakkendőtűjével piszkálta ki a löncshúst, s így jobbnak láttam befogni a számat. Vártam, hogy szememet elöntsék a könnyek, de meglepetésemre azt éreztem, hogy valaki gyengéden átkarol, de valószínűbb, hogy már az álmokon túlról nyúlt értem egy megváltó alkar és könyék, én ekkor mindenesetre megértettem, egészen tisztán ráeszméltem, hogy jó irányba igyekszünk, helyesen tájoltunk és iramodtunk, de illene már aludnom végre, mert kevés erőm és néhány napom van csupán, hogy elveszett Laurámat megtaláljam."