Iszkáz

Iszkáz. Nagy László szülőháza, műemlék jellegű épület és szentély. Életmúzeum. Kies, tágas udvar, akác, szilva, szederfa, cigánymeggy, néhol árva szőlő és napraforgó. Árnyékok és árnyak, a közelmúlt reszkető szférája, napsütés, élénk színek, faluvégi csend. Nagy András, a költő fia, rendkívül szeretetreméltó ember, békés, búzavirág-kék szemű, megfontolt szavú, kimért mozgású szellem és pompás házigazda. Minden esemény belőle indul, köröz, csavarog, szabadon áramlik majd visszatér hozzá. Sátorban alszunk két éjen át Mónikával, aki hol didereg, hol meg a sámáni erővel kántált-harsogott-suttogott-üvöltött Nagy László strófáktól reszket forrón, letaglózva. Ahogyan én is, a kempingszéken vagy a fapadon, magam elé bámulva, koponyámon át feltekintve a lombokon az égre, a béke csendjének és a létezés különös, láthatatlan falain áttörő dobok ütemének lenyűgöző találkozásán merengve, ámulva, a kételkedő hívő és a bizton tudó pogány státusza között valahol, még mindig önmagam mélységeit fürkészve, mint egy gyermek, aki először pillant bele a hazaút sötétjébe. Élek. Itt és most, ezen a helyen újra élek. Könnyeket szivattyúz szemembe a megrendültségtől dolgozni kezdő izom, felcsúsztatom a napszemüveget, intimitásom ezzel a fátyollal rejtem, ki tudja, miért ez az önféltés. Néhány gyerek ténfereg, szalad, bukfencezik a liget sarkában, hátul, az árnyékszőnyegen, a szülők a műsort követik. A gyerekek még nem felejtették el e szertartással idézett hatalmat, könnyedek, súlytalanok a hangviharban. A kútból később friss, hideg vizet csapolunk, nem öntjük ki azután sem, hogy megmelegedett, mert otthon, ahol már újra a hétköznapok dühös és béna tehetetlensége és amnézia vár, még elővehető és megiható ez a víz, ami valószínűleg szellemátjárta földkérgek mélyéből fakad. Itt van velünk ma este, ma este még itt van. Holnaptól azonban már újra keresni kell, keserű honvággyal megint kutatni, és lépésről lépésre felépíteni az embert, a semmiből, a vasárnap meddő anyagából, a száraz földből, amiben mégis ott hallgat az élet minden lehetősége.

HV 5

A barátok elveszítése, talán ez volt a legrosszabb, beleértve a hajnalok hidegségét és a fásultságot is, amit az alma ízében érzett. A barátok eltávolodtak, a barátok megváltoztak, nem, a barátok éppenséggel mind megöregedtek. Szomorú, de ez valahogy rá is hatott, a lépcsők megmászása, a tisztálkodás új kihívásokat hozott, és néha már úgy érezte, jobb lenne, ha a barátok meghaltak volna és meghalt volna velük ő is, de hiába, csak a hajnalok heve és az alma íze és a barátság halt meg, ők maguk azonban még élnek, és ki-ki a maga távoli asztalánál eképpen mereng tervszerű öregségén, amit, úgy gondolja, nem érdemelt meg.

The deprivation of the friends, it was maybe the worst thing, including the coldness of mornings and the lethargy he tasted in the apple’s flavour. The friends have drifted away, the friends have changed, no, the friends have simply all grew old. Sad, but it has somehow had an effect on him as well, ascending the stairs, washing himself, it all were a new challenge for him, and sometimes he felt it would have been better if the friends and he had died, but all was in vain, only the heat of the dawn, the taste of the apple and the friendship have deceased, themselves are still alive, and at their own tables each of them are pondering over their scheduled dotage, which – they believe – was undeserved.

HV 4

Attól félt, hogy ha a homokórát, ami végigpereg az éjszakán, elalvás előtt véletlenül elfelejtené megfordítani, talán fel sem ébredne többé.

He was affraid that if he would accidentally forget to turn over the sand-glass that runs down during the night, perhaps he wouldn’t ever wake up again.

HV 3

Heverünk bénán és szeliden ebben a vágóállatoknak szánt nyugalomban, s olyan szavakat mormolunk, mint szél, fák, sötét, sors, hideg, mégis reménykedünk, hogy valaki szeret minket, egyvalaki, aki nem bánt, csak szeret.

We’re lying paralysed and gentle in this tranquility meant for animals in the butchery, murmuring words like wind, trees, dark, fate, cold, but still we are hoping, that there is one who loves us, a certain one, who never hurts but loves.

HV 2

Karnevál volt, igazi féktelen mulatság, sörmosoly mindenütt és piros vattacukor a kézben, a bűvész egy galambot cilinderré változtatott, én pedig egy óvatlan pillanatban leugrottam a céllövölde polcáról, odaszaladtam a lányhoz és a fülébe súgtam valami kacagtatót. Félrehúztam, a ház mellé, és megkértem, hogy most akkor vegye le végre a maszkját, mire értetlenkedve kérdezte, miféle maszkot, aztán nevetve visszaszaladt a többiekhez. Úgy álltam ott utána, mint egy ember.

It was a carnival, a real wild amusement, with beer-smile everywhere and red candy floss in the hand, the magician transformed a dove into an opera-hat, and in an unguarded moment I jumped off the shelf of the shooting gallery, ran right to the girl and whispered something ludicrous into her ear. I drew her aside to the house’s wall soliciting to finally put off her mask, but she asked me uncomprehending, what mask?, and afterwards she rejoined the crowd laughing. I was standing there almost like a human.