Elindult a honlap

Ezen a címen elérhető az új információs felület.

-

Nem fésűvel

Megfésülni egy kormoránt, anélkül, hogy a kezembe marna halvéres csőrével. Csak a spárgát, ezt a feszülő kötelet akarom leoldani nyakadról, buta madár, csak meg akarom simogatni félelmes bóbitádat, hogy lássam végre szűkülni szemed tűpontjában félelmedet.

Bábelgép a Vízraktérben

AmbrooBook-nak van Bábelgépe

A novelláskötet, ami kevés, de létszemléletileg esszenciális írásművet tartalmaz, megvehető az AmbrooBook kiadó honlapján. Nem kerül sokba, karakterenként kevesebb, mint egy fillér. (Evangélium: a Kiadó a szóközökért nem számol fel díjat.) Még javasolt egy palack jó vörösbor hozzá, és egy estényi egyedüllét. Szemeket fel.

Őőő, lehet, hogy ez így egy kicsit zavaros.

A Bábelgép odakint - újkönyvbemutató

ködésér2011őlnémifogal11matnyerni13lehetnemély11-ebbmáskor13htalán

nagysóhajtósfehérszavaksurrogósirályrajcirrusintortusáttetszőminőségeknin

csenekkeserűgyőzelmekalogikaésarendnincsenfogyatkozástelevanszeretett

elmágikusnapszakrendkívülikomplikációkakifejezésbenmiértkérettélidemink

etelveszítenialátástfehéréjszakákelveszíteniaszeretetetelhelyezniazérzékelésf

ókuszátegytájmegnyílórészletébenértelmezhetőstruktúrákegycseresznyeszem

benelektronikaiaxisavillámfényeabizonyosságelveszítésénekszédítőmámorafa

laknyírésnyárfábóltestszaglevendulavirágésgyulladásokamagányraadottreflex

iókagépműködésétnemlehetdemuszájmegérteniazéletmegilletődésésfájdalom

ésszépség.

Gépromboló

Nem tudom, valójában miről szól ez a könyv. Ezt - minden büszkeség nélkül - vallom és vállalom. Úgy nem tudom, úgy birtokolom ezt a nemtudást, ahogy az életre is tekintek: tisztelettel, és félelemmel teli szeretettel. Legpontosabb talán akkor lehetek, ha azt állítom, ezek a novellák egy-egy megközelítőleg körbeírt érzelemnek feleltethetők meg. Minden darab egy sóvárgás, egy félelem, egy szeretés, egy veszteség fölött érzett bánat, egy csoda örömteli megélése, azaz egy reveláció kísérleti szóbahozása. Nem kevesebb, nem több.

Folyton ugyanazt teszem, újra és újra. Rögzíteni próbálom a pillanatot, amikor rátaláltam valamire, amit nem értek. Rögzíteni azt az ellentmondást, hogy az ember az elviselhetetlen után vágyakozik. Hogy annyira nehéz, hogy átlendül a bírhatón, és elveszíti a súlyát. Az átlépés műveletében létrejön a szentség, ami mindent bevon és felragyogtat. Egy pillanatra felvillant egy érthető modellt, egy működő struktúrát. Megmutat egy az élet mögött rejlő konstrukciót, mint a villám fénye egy éjszakai táj részletét. De ez után ismét a bábeli közeg és a  fulladozás jön. Feledőn, olyan vizekben, amelyekben nem lehet úszni.

Létezik egy ősképre fókuszáló emlékezet, amiben, ahogy Rilke mondja, minden szebb volt, az érintés lágyabb. Én ebben a re-vizionált világban azért hiszek, mert számomra onnan merítik tartalmukat a szavak, onnan hoznak át ízt és illatot, égő matériát, az egyetlen érdemes élet kovászát.

A módszer azonban paradox. Nem lehet szavakkal leírni a csendet, és ugyanakkor nem lehet elhallgatni a szavakat, amelyekkel ezt megpróbáljuk. Talán megvalósítható egyszer egy gazdag hallgatás, a szavak végleges feledése, és akkor a művészet véget ér, elavul, meghaladottá válik. El sem tudom képzelni, milyen lesz. Ez a mozdulatlan belebámulás egy mosolygó kékbe. Most még lenni kell, ezen kívül egyéb nem elérhető.

Volt úgy, hogy azt hittem, bizonyos érzések csak egy leheletnyivel elhangolt hangszerrel visszaadhatók. Most úgy gondolom, nem a hangszer, a hallás hangolásán múlik minden. Tájoljuk helyesen magunkat ebben a hiábavalósággal összezavart mágneses térben, ami jelenleg a létezés téves nevét viseli. Kiszűrni és kikerülni minden zajt és zavart. Felnőni új égtájakon.

Géprombolók, itt az idő.

(megjelenés hamarosan)

A királynő

"Szerettem, hogy a születésnapom vasárnapra esett. A vasárnap olyan, mint egy utolsó lélegzet, reménnyel és félelemmel egyaránt tele, királyi pompája a hétnek, a végzet és a kezdet határában álló tengely. Ezen a napon láthatólag soha semmi nem történik, azonban a felszín alatt, a harsány események kietlen fonadékán túl, apró mozgolódások támadhatnak, emléktöredékek torlódnak össze és szikráznak fel. A bõr alatt mennek végbe a történések, ott párolognak ezek a hétköznapi formákból kiszabadult tudattalan víziók, a harmatként lecsapódó kétségek, viszketeg kíváncsiságok, a képzelet lusta és szabálytalan labdajátékai. Aréna épül ilyenkor az emberben, ázott képekbõl, melyeken nedvesek a színek, és könnyedén összemaszatolják egymást, és egy képzeletbeli víz szordínójával lefojtott hangokból, puhán gördülõ melódiagyöngyökbõl áll ez az aréna, mintha egy ernyedt kézbõl a tér minden irányába gurulnának szét a dallam elemei, és más sorrendben, a részekben megszólalva idéznék fel a tökéletességrõl leválasztott egészet, ami ezáltal új sejtések és értelmezések lehetõségét kínálja fel. A halk, ám mégis szédítõen tarka benyomásokból, ezekbõl a leheletnyi és nyüzsgõ észleletekbõl épül meg ez a belsõ aréna, ahol az ember csendesen szemléli sajátos melankóliáját, mélázón a teagõzbe hajol, vagy álmosan lefordul szeme az újság hasábjairól, és menne is, maradna is, és kincsekkel van tele a zsebe, feje pedig kóccal bélelt és nehéz, mintha hatalmas, meleg halak köröznének benne fáradhatatlanul."

A teljes szöveg elolvasható a Kortárs irodalmi folyóirat 2011 7-8. számában.

Fehér

"Fehér a te színed, és a szíved is fehér, makulátlan, mint az orvosi gyolcs, mint a zsebkendő, amivel a könnyeidet itatod fel, ha fehérségedben egyedüllétedre ébredsz. Szereted a ruhákat, amelyek a margaréta szirmát visszaadják neked, szereted, ha gondolataid tiszták, és érzelmeid karon fogva vezetnek téged, és fehér botodra bízhatod magad, ha szerelemre vagy öregségre gondolsz. Mindig csak azt tudod hinni, hogy a logika és a rend színe fehér, mert a logika és a rend könnyű, és olyannak képzeled az érzelmeket, hogy azok a maguk módján mindig helyesek, teljesek, spektrumuk hiánytalan. Márvány és mészkő, vakítóan szikrázik a fehér köveken a Nap, ahogy sétálsz, ahogy mindent, ami kedves neked és szép, védelmezőn e szín köntösébe öltöztetsz. Töretlen hittel fordulsz olyan minőségek felé, amelyek szálasak, simák, áttetsző lényegűek. Nincsen benned egy csepp megvesztegethetőség sem, mert nincsen önmagadnál érdemesebb ajánlat."

A teljes szöveg elolvasható a Műhely folyóirat 2011/2 számában.

Mindenkié

Végre olvasható a teljes könyv. Éljen a technológia.

Már csak dohos illatú gyertyák kellenek, és néhány ártalmatlan moly.

http://orpheusz.hu/meszaros-urban-szabo-gabor-nemmozgo

Lüneburg

A zeneszerző már három ihlettelen nyári napja próbálgatta megtalálni zongoráján a fülében fészkelő dallam tökéletes lezárását, ami a dalt úgy vezeti vissza a kezdő hanghoz, hogy bejárja és kioldja közben a hangnemváltásokban feszülő összes reszkető szépséget. A ház felújítás alatt állt, az állványokon ácsok dolgoztak, verejtékezve, anekdotázva, ásítozva hordták felfelé az agyagcserepeket és a simára gyalult tetőgerendákat. A szegek és a kalapácsok ütemes csattogása lehetetlenné tette az alkotást, az ablakot a zeneszerző a hőség miatt nem csukhatta be. Megkísérelte éjjel is az alkotást, de szörnyen álmos volt, mert nappal a zaj miatt nem aludt, éjszaka meg a szatócs felesége verte a falat a zongorázásra válaszul, így a munka semmit sem haladt, a dallam nem akart lezárulni, nem sikerült visszakanyarítani a kezdőhangzat megemelő harmóniájába. Az ácsok komótosan haladtak a tető újjáépítésével, a szerző pedig egyre szenvedett, mert fülében a dal követelte a befejezést, és se zaj, se csend, sem egyéb muzsika nem csillapíthatta a hiánynak ezt a mindent túlharsogó fájdalmát. Az egyik ácslegénynek, akinek lelke társainál befogadóbbnak bizonyult a zenére, a zongoramelódia annyira a fülébe mászott, hogy esténként, ahogy menyasszonyához látogatóba igyekezett, öntudatanul dúdolgatta, fütyörészte a zeneszerző ablaka alatt hallott töredéket. Mátkája meghallván a szívszorító dalt, nagy, csendes szemeket meresztett rá, és bőrének érzékenysége is megnövekedett az éjben, amikor a legény megérintette. Hárman voltak immár a városban, akiket rabul ejtett a befejezetlen mű, hárman, akiket a csillagok felé indított, anélkül, hogy kegyelmet is adott volna erre az útra, hiszen a dal nem zárult le, nem találta saját ívét, a semmire nyitott kaput és kikergette oda a legfájóbb vágyakozásokat, és ezek hárman ott álltak, remegve, kielégületlenül a hangok teremtette sötét kozmoszban, és olyan egyedül voltak vágyaikkal, hogy álmaikban késeket éleztek tenyerükön. A töredékben maradt dallam számüzetés volt, egy otthon megpillantása, amibe betérni lehetetlen, mert a kapuja nem ér le a földig. Ezek hárman, anélkül, hogy tudtak volna egymás bajáról, ugyanannak a szomjúságnak a kínját hordozták.
Pár nappal azelőtt, hogy minden cserép a helyére került a tetőn, az ácsok között tragédia történt. Már alkonyodott, a zeneszerző bágyadt kézzel és kialvatlan szemmel ült a klaviatúra mellett. Fásultságában igyekezett olyan hangokat megszólaltatni, amelyeknek durva és váratlan atonalitása talán képes feltöri a dallamot fogvatartó hanglakatot. Éppen egyidőben történt, a zeneszerző erőteljesen leütött egy disszonáns akkordot, az ácslegény pedig egy darázsfészekre bukkant az egyik cserép alatt. Védekezés közben a darazsakkal hadakozó fiú megcsúszott a poros ereszen, elveszítette egyensúlyát, aztán fejét az állványrúdba verve a mélybe zuhant. Odalent már nem lehetett segíteni rajta. Egy héttel később, már estére járt, a zeneszerző a tökéletes csömör közepén egy ópiumpipa meggyújtásával bajlódott, amikor a cseléd halk kopogás után bejelentett neki egy hölgylátogatót. Fiatal, reszketeg lány lépett be a szobába, halvány alakú, mint egy árnyék. Félszeg tekintetét a padlóra szegezte, majd helyet foglalt az egyik széken. Hosszú ideig egyikük sem szólt, mintha nem tudnák, mi a teendő ebben a váratlan, társas csendben. Egy gyufa sercenése, aztán egy játékosan leütött e-hang a zongorán, és a lány hallgatása megtört. Egészen halkan mesélte el a történetét, boldog ifjúkorát, amit vőlegényének szerelme beteljesített, önfeledt napjaikat, egészen a dallamig bezárólag, amit a fiú a haláláig oly gyakran dúdolt abban a szűkös kis manzárdszobában, szerelmi fészkükben. A lány elmondta, hogy a szíve nagyon fáj, és sokat tépelődött ezen a látogatáson, de amióta a legény elárulta neki, honnan származik a melódia, tudta, egy napon muszáj lesz eljönnie ebbe a házba, megtenni ezt az első és utolsó találkozást. A tragédia az, hogy tökéletlen lényként kell megélnünk egy tökéletes sorsot. Ilyesmit mondott neki halkan a zeneszerző, de ekkor már nem a zongora mellett ült, hanem a lány előtt térdelt, és annak egészen finom öt ujjára helyezte saját öt ujját, és megpróbált helyet csinálni magában a helyzet elviselhetetlen bája számára, ami, úgy érezte, egy csöppet sem volt illendő egy friss özvegy társaságban. Azon kapta magát, hogy gyűrűsujja, akár egy billentyűt, néhányszor lágyan leüti a lány gyűrűsujját, és ekkor, ebben a pillanatban a fejében ez a kegyetlen, követelőző dallam megnyílt, feltárulkozott, és fülében az egymást követő hangok sebesen, akár a víz egy lefolyón át, belecsorogtak a régóta hajszolt tökéletes dalformába. A zeneszerző visszaült a hangszerhez, és eljátszotta az elkészült művet, egyszer, kétszer, háromszor is egymásután. Olyan volt az egész gyertyafényes éj, mint egy ünnep, egy halottvirrasztás. Pirkadatkor felemelte fejét a zongoralapról, látta, a lány már nincs a szobában. Kinézett az ablakon, az állványzatot elbontották, a kőmosott mintás nyári ég épp csak ébredezett. A csendben olyan hiányérzete támadt, amit csakis a tökéletes dolgok hagynak hátra az emberben.

Malte

"Minek mondjam el valakinek, hogy változom. Ha megváltozom, úgysem maradok az, aki voltam, ha pedig más vagyok, mint azelőtt, nyilvánvaló, hogy nincsenek ismerőseim."

Rainer Maria Rilke

2010 szubjektív, retrospektív

Életem első ektivitijén sikertelenül próbálom elmutogatni a Kék lagúnát. Január, tél közepe, harminckét éve minden születésnapom jéghideg. A színházban rinocéroszok morajló vágtája, fémzajok, üvöltés a ketrecben. És mi nem félünk a farkastól, főleg, ha ennyit ittunk már. Részmunkaidős állásom hamarosan véget ér. Sosem olvastam annyit, mint akkor a pult alatt. Az érdeklődés teljes hiánya mellett egy csipkepörgető lányról mesélek, meg egy nyúlról, akinél kés van. Azóta sem írtam semmi számottevőt, és megszokhatóvá vált, hogy az írás hiánya milyen kínokat tartogat. Ghymes. Hús nélkül semmi. Sötét van, mint egy haldokló szerelem belsejében. Április az év legkegyetlenebb hónapja, írja T. S. Eliot. A munka ünnepén, tavasz és nyár között, az összeomlásban állok, lábam alig bírja el keserűségem súlyát. Kezemben egy papírlappal a megsemmisülés iszonyú fókuszában bámulok valami új horizontra. Ismeretlen hidegség és ismeretlen forróság váltakozik bennem. Nemesfémek és szívek megedzése zajlik. Minden a zéróban újra. Kapok egy állást, egy mentőövet, egy nyakörvet, nem tudom. A magányban új arcok bukkannak fel, zavarbaejtő váratlansággal. Egy hónapon át napi átlag négy órát alszom, és igyekszem csak akkor táplálkozni, amikor már szédülök az ürességtől. Éjszakák a képernyő előtt, éjszakák a folyóparton, éjszakák az éjszakákban, gyöngyként felfűzött egymásutánok. Kiszakadok az időből, a térből, bőrforróságú és hajsötétségű, állandóan mozgó és sebző alkonyok és hajnalok között heverek. Reszketve és letaglózva. Minden az ismétlődés előtti pillanatban áll, tökéletes a sors készenléte. Százezer szót mondok el naponta, a felét magamnak, a felét neki. A nyár kiterjed, megduzzad, a teste egyetlen hatalmas, illatos párna. Már nem járok haza, már nem haza járok haza. Elveszek a hiányban és a bolyongó örömben. A test megérint, felmutat magamnak és megtart, mint egy tájat a villám fénye. Megszámolom, huszonegy ágyban feküdtem idén, és ezekből csak egy lehet az enyém, ha az enyém lehet valaha bármi is. Vulva vagabunda, te elfoghatatlan. A nyár végig lángokban áll körülöttünk. Mátrafüred nem egy képzelt város. Itt a zene és az univerzum tudománya, a kvantumok és a neutrínók, Tokajban a fehér bor és az irodalom, Villányban a vörös és a szerelem ágymelege. Tart életben. Sírva és kergetőzve zuhanunk az őszbe. Barátok, tervek, nagyratörő, csodálatos álmok ködökből és dallamokból, arcokból és anginákból. Illúziók, hogy sikerülhet, ami valamiért mindig holnapra marad. Addig is gyakorolni a közelséget. Felszámolni annak létező határait. És sikerülni fog élni, tudom. Mit nekem az óceán.

HV 10

Az éjszaka meridiánján a csillagok hidegek és fényesek. A férfi kinyitja a száját. Némán becsukja. A nő nagy levegőt vesz, halkan engedi ki lélegzetét. A csöndnek mécsesfénye van, és puha tapintása. A férfi lehajtja a fejét, szeme bezárul. A nő megigazítja ajkát. Lopva a férfire néz. A férfi felemeli a fejét, tenyere kinyílik, és mint egy virágot, a nő felé nyújtja. A nő lesüti szemét. Ajka beharapva, szemöldöke pihen. A férfi áthajol hét kilométeren, már éppen eléri virágkezével a nő haját. A csillagok hidegek és fényesek. A nő haja kibomlik, mint egy csokor. A szája megrándul, a szeme megrebben. A férfi felemeli a fejét, szeme kinyílik, hideg és fényes. A nő felnéz a csillagokra, a szája meleg és nedves, akár a nyár. A férfi szájában nyál csillan, keze eltéved az erdőben, fejét leszegi. A nő kinyitja ajkát, hangot nem ad, de sóhajt, mélyen, az áramlatok hevével. A mécses csöndjének puha a fénye. A csillagok hidegek és vízillatúak. A férfi sóhajt, és visszavonja a kezét. Ugyanabban a mozdulatban a nő szeme bezárul, és nyakával követi az őt elhagyó kéz ívét. Együtt lélegeznek a csöndben, az idő hangtalan szivárog. A nő becsukja a száját, lehúnyja a szemét. A férfi megtörli a nő arcát, a fejét leszegi. A nő kinyúl és megszorítja a férfi kezét, az ajkához vonja, érzi saját könnyeinek ízét. A nő mozdulatlanul nézi a férfi leszegett fejét. A férfi mozdulatlanul tartja a nő kezét a tenyerében. A mécsesfény puhán kihúny. A csillagok hidegek és fényesek.

Lélegezni időt

Ott lakom valahol az ismertnek vélt univerzum akármelyik csillagrendszerében, egy nálam valamelyest idősebb planétán, amelynek megrázó szépségét, egyszerre hatalmas, és ha felnézek, tudom, végtelenül semmikicsiny létezését sem befogadni, sem mellőzni nem vagyok képes, ott lakom, nem itt, ott lakom, benne lakom a távolságban, ami lehetőségeim és képzeletem között feszül, vagyok benne, kémiai alapú életformák között, tele kovalens és irracionális kötésekkel, és láthatatlan filamensekkel összevart szájjal, hogy hangosan ne kérdezzem, miért szebb az ég fiatalon és zavaróbb a fény öregen, és a málnának és a vaníliának az ízét sem tekintem már támadhatatlan létalapnak, ahogy a zene is csak bérlő a fülemben, sem testvér, sem szolga, csak egy rezgés, ami megtűri, hogy vele remegjek, és bénán bámulom egy őszi, cserépszínű alkonyat hordalékait, amelyekben idehabzik hozzám minden, amit elveszíteni nem volt drága számomra, és szénnel és hidrogénnel van sajdultig tele a szemem és a szám, és még a nedveimben nyüzsgő teremtmények sem hallják és értik, hogy fentről és lentről egyazon elviselhetetlen gravitáció húz, az egészben-lenni-akarás, és ennek nemsikerültsége, mert hiába szótorlaszok és körtefaklisék és vérrózsaszín szalagjai a reménykedésnek, mégis csak az időt lélegzem, ami táplál és elemészt, amiben egymást marva forog és hempereg az élet és a halál, és tudom, álmomból ébredve is tudom, mintha a padlizsán színét kérdezné tőlem valaki, tudom milyen, de nincs esélyem elmondani, hogy megannyi hiábavaló mozdulat, hektoliterekben mért könny és légköbméterekben mért szomorú sóhaj ellenére, mennyire érdemes, mennyire egyöntetűen gyönyörű a halandóság, micsoda végtelen gyönyör rejlik abban, hogy korlátaim vannak és ezeket a korlátolt tereket teljesen kitölthetem olykor olyan molekulárisan nem indokolt jelenések kellemével, mint a szerelem, a folyó mozdulata a kézfejemen, a vaj eldörzsölése a bőrön, vagy egy röpke érzet, hogy egy vándormadár puha tüdejében élek, mélyen benthagyva egy ismertnek vélt univerzum lehetőségében, csillagok és vasárnapok között, hiszen olyan mindegy hol és miért, úgyis csak annyit tudhatunk meg életünkről, amennyi a légzéshez elegendő, lélegezni az időt, lélegezni az időt, és belélegezni majd az utolsó időt is, és akkor, akkor majd, talán mint egy villanás egy villa szárán, úgy omlunk tovább terhünkkel, hogy sem teher, sem omlás nem lesz már, semmi, amivel mindez megemlékezhető. Mind levizsgázunk kémiából.

Megvalósulni egy mozdulatban

Találgatni, akár szárazan surranó, akár nyálkásan tovasikló éveken át, hogy milyen lehet primus motor-nak lenni, vagy legalább egyetlen mozdulatát Annak megtanulni és tökéletesen leutánozni, érezni, milyen lehet az a mozdulat, amiben megvalósítható a személyes Minden. A személyes Minden: egy élet tartalmi lényege. Hogy van-e, először is. És ha igen (mert igen), mindezt egyetlen mozdulatban leképezni, legalább miniatürizálva, legalább stilizálva mozgással elmondani. Elmondani, hogy élek, vagy hogy éltem, és miket, és mennyit, és mekkorát, és milyet éltem én. Mintha egy érzést átültetnénk fejünk szűk cserepéből testünk korlátlan arénájába. Elmozogni az összesűrített tapasztalatot, súlyosan és mégis szellősen, ahogyan a hegyvonulatok és a madarak mozdulnak. Ahogyan a fák, amelyeknek mozgása egyetlen felfelé törő meghajlás az élet előtt. Minden érzelem transzponálható érzéki ingerekre. A szomorúság a-moll, és kékség, és kapor íz, és égő fűzfa illat, és pamut hímzés egy poliészter voál alapon. De milyen mozdulat vajon? Megtört, aláhulló íve egy állnak? Emelkedő vonala egy mellkasba toluló sóhajtásnak? De ne mindig a szomorúság, ne mindig. Milyen mozdulat, ha boldog vagyok, mit mozdul a test akkor a pulzuson túl? A következőképpen képzelem el: a légzés egy töredék időre megáll, a szív és a párolgás egy pillanatra elhallgat. Az impulzus végigfut az izmokon, óvatos könnyedséggel megemeli a kart, a kar könyékben elhajol, csuklóban elfordul, az ujjakban fut már akkor ez az impulzus, és az ujj egészen gyengéden, mintha csak egy hidrogénatomot akarna megsimítani, beléhatol egy könnycsepp felszínébe, lágyan megtöri a tükröt rajta, és abban a pillanatban, ahogy a könny és az ujj ilyenformán és mégis csak mohón egymásbafolynak, egy röpke mozdulat szinte egészen észrevétlenül alácsorog a test csatornáin, és forrósága egy halandó szekundum idejére elfeledteti, hogy az enyém, vagy valaki másé volt az a könnycsepp, mert nincsen különbözőség akkor már.

Prága

Könyvbemutató és felolvasás

A Nemmozgó bemutatásának újabb mozgása:

" - Az ék az egy gép, amit a mai napon üzembe helyezünk – így kezdte hosszú és megdöbbentő eszmefuttatását Budó, miután kelletlenül helyet foglaltam a Katalinkert asztalánál, a vadszőlőfüggönyös várfal árnyékában. Már érkezésem után az órámra pillantottam, röviddel múlt délután kettő, és azon töprengtem, hogyan tudnám mielőbb faképnél hagyni Budót, ezt a tagbaszakadt, göndörhajú fickót, akit egyébként a legjobb barátomként tartottam számon, és ezért is lehettem olyan kapitális marha, hogy az esküvőm napján, és ez az esküvő vészesen közelgett, alig három óra távolság, és már odaát vagyok, túl az elkoptatott agglegényléten, tehát, hogy éppen ezen a szent napon hagytam rábeszélni magam egy rögtönzött, ám halasztást nem tűrő találkozásra Budóval, aki, ahogy a telefonban reggel bejelentette, történelmi jelentőségű kísérletre készül, és éppen ezért muszáj megjelennem délután két órakor a Katalinkertben, ha jót akarsz magadnak, haver, így mondta dörmögve, és én megremegtem tartásom mindjárt bekövetkező elvesztésének szégyene alatt. 

Bárki másnak azonnal nemet mondtam volna, de Budó hangja szinte átszellemült a büszke ijedtségtől, nyilván tényleg roppant fontos lehet az ügy, legalábbis az ő számára, és akkor, miután ott álltam a telefonnal a kezemben, tele üres zsebekkel és elfogyott argumentumokkal, valami lágy, fáradt beletörődés suhant át rajtam, konkrétan, elment a józan eszem, és igent mondtam, megígértem, hogy rendben, ott leszek a Katalinkertben, és kap tőlem egy fél órát, hogy a halaszthatatlan, történelmi jelentőségű titokról számot adhasson, de tényleg csak egy fél órácskáról lehet szó, mert ma van a menyegzőm napja, és Tünde ki fog borulni, ha a mi kis mellékutcánkról tudomást szerez, és akkor nagy valószínűséggel hozzám vágja a drága menyasszonyi csokrot, és repül aztán a fehérarany gyűrű is, meg én is Tünde kicsike lakásából, mert ott lakunk még mindig, tudod, hitel kéne egy tágasabb lakhoz. Budó biztosított, hogy amit mondani fog, az egyenesen előnyére válik házasságomnak, ahogy, nem túlzás, de minden emberi kapcsolatomnak is előnyére válik, hiszen be leszek avatva, fel leszek terjesztve egy mágikus rangra, és felnyílt szemmel egy csapásra az élet művészévé, sőt, annak feketeöves mesterévé válok. 

Nagy játékos ez a Budó, jól befogott a szekere elé, de most már mindegy, köt az adott szavam, dohogtam, aztán leültem a barátommal szemben, és kértem a pincért, hogy hozzon nekem egy jó kis hosszúkávét. Budó jelentőségteljesen rám vigyorgott, majd a termetéhez képest egy meglepően vékonyka szivart húzott elő ingzsebéből. Rágyújtott, oldalra fújta a büdös füstöt, ezt a szellemkarikává váló tehéntrágyát, aztán ijesztően komoly intonációval belekezdett. 

- Az ék az egy gép, amit a mai napon üzembe helyezünk. 

Mintha egy pohár csalánteán át néztem volna a világot, sötét és reménytelenül zöld lett minden körülöttem. Ebben a pillanatban fogtam fel ennek a találkozónak a tényleges drámáját, pontosabban tökéletes hiábavalóságát, mert megértettem, hogy én, a sejthető okokból egyre feszültebb vőlegény, akinek folyton Tünde, meg a szmoking, meg a násznép ünnepélyesre sminkelt és simára borotvált arcú áradata járt a fejében, és ez a jóindulatú, félőrült behemót kibékíthetetlen ellentétként állunk szemben egymással, mert két teljesen más irányba ható izgalom terpeszkedik bennünk, amelyek hírből sem ismerik egymás nyelvét, ezért minden érdemi kölcsönhatás és kommunikációs igyekezet csúfos kudarcra ítéltetett közöttünk. A megrázó felismerést egy mély sóhajjal engedtem ki magamból, megkavargattam a kávémat, ami egyébiránt teljesen felesleges volt, mivel sem cukrot, sem tejszínt nem használtam, és a kavargatás feleslegessége, meg a katalinkertbeli jelenlétem feleslegessége valahogy létrehozott egy parányi, alkalmi rendet, egy útszéli pihenőhelyet, és meghitelezte az egyöntetű belenyugvást szomorú helyzetembe."

(részlet az ÉK című novellából)

Laodemona

V.

 

Látom már, a vér az, ami engem a világnak közvetít. Mert nincsen már közöm magamhoz, csak a véremen keresztül, amelynek egy része időről-időre kiömlik belőlem a testem különböző részein. A véremet ontja ez az idő, ez a fogság, ami a testet fogja, de a lelket tartja. Vérem kiömlésén keresztül próbálom meglátni a menekvést innen, mintha önmagamat hátrahagyva a vérem formájában szétfuthatnék és felszáradhatnék a padló kövein. Mintha becsaphatnám őrzőimet, és kiszökhetnék az engem tartó emberi torlasz mögül. De a vér csak közvetíti, hogy vagyok, és olykor, a sebeim száján elhagyja a fájdalmak nedves csöbrét, elhagy engem, szinte elveszít, mint egy haszontalan tárgyat. A múltkor a hátamra írtak valamit egy késsel. Próbáltam figyelni, de nagyon fájtak a vágások, nem tudtam kivenni a pengével hasított szavakat a bőrömön. Végig arra az órára gondoltam, amikor az ujjaddal egyszer rám rajzoltad, hogy szeretsz. Hason feküdtem a fűben, te mellettem ültél, és végighúztad a kezed a nyakamon, majd le egészen a csípőmig, gyengéden, finom óvatossággal, mintha egy táblát törölnél tisztára, mielőtt írni kezdesz rá. Most is a hasamon feküdtem, a derekamról a fejemre húzták az ingemet. Csak az első percekben igyekeztem ellenállni, de amint észleltem, hogy a fájdalom nem ingadozik, és ha szerencsém van, aznapra talán megúszom ennyivel, lassan elernyesztettem kezem és lábam, mert nem láttam okát a további hánykolódásnak. Sikerült annyira ellazulnom, hogy a férfi, aki eközben tartott, megfeledkezett szorításomról, mert elaltatta figyelmét a hátamon lassan betűket formáló késpenge útja, ez a minden bizonnyal egyszerre lenyűgöző és ocsmány látvány, meg a feladat, hogy akár egy sebészinas, egy kendővel időnként tisztára törölje a megmunkált felületet. Nem tudom, mit írtak a hátamra, nem látom sem a mosdótál vizében, sem az ablak üvegében, de a sebek úgyis begyógyulnak mire innen kijutok, így az egész üzenet az értelmét veszíti. És ha újra találkozunk, meg foglak kérni rá, hogy rajzold fel rám ismét, hogy szeretsz, és akkor majd az ujjaid gyakorlatával letörlöd rólam a bőrömbe vésett szégyen utolsó, láthatatlan rétegét, és tisztára simogatsz majd mindent rajtam a fölém hajlásod törődő szeretetével... Az időm java részét mostanában azzal töltöm, hogy hiábavaló dolgokon rágódom. Talán csak a megfejthetetlen válaszokon érdemes ennyire megtöretni az értelmet, és aminek megoldása, vagy ha úgy tetszik valósága van, azon töprengeni érdemtelen feladat, amire az ember unottan csak rálegyint. Vajon szükségszerű-e, hogy minden, ami a szemünk előtt és bennünk, és akár tudtunkon kívül végbemegy, érthető okkal, indokkal rendelkezzen? Miért rakott életre szóló fészket bennünk a lebírhatatlan szükség, hogy egy eseményt bármi kiváltó okra visszavezessünk? Miért kell erőnkön felül megkísérelnünk felfedezni a viszonyt egy eredmény és valami homályos és vélt eredet között? Hová veszett el a kényelem, hogy képesek legyünk nem firtatni az összefüggések mikéntjét? Persze nyilvánvaló, hogy számunkra minden tudás kényelem, és mindennemű ismerethiány kényelmetlenség. De temérdek gondtalan állat él az okság megismerésének rogyasztó vágya nélkül is, könnyedebben, szabadabban, mint mi emberek. Szeretném egyszer átélni a pillanat áttetszőségét, az elme ártatlanságát, amikor a villámlás és a mennydörgés közötti röpke időben nem pazaroljuk várakozásra a másodperceket. A várakozás ugyanis mindig az eredet és az eredmény közé kifeszített meddő idő, amiben az ember csodákra és meglepetésekre készületlen lévén az okozatok tudatában kényelmesen a kezét dörzsölgeti. Mert kiszámította már, mert tudni véli már az eredményt. Megduzzasztja énünket a tudat, mint dinnyét az eső, ha helyesen mértük fel tetteink következményét. De elvégre is én, aki az okságban fogságot látok, éppen én igyekszem a legnagyobb indulattal saját fogságom okát és következményét megérteni, mert hiába van igazam, ha az igazság szomorúvá tesz, és úgy hervadok el ebben a csillapíthatatlan, tiszta szomorúságban, mint a tornác mellé ültetett cinniák nélkülem. Adjatok most nekem annyi fájdalmat, hogy összeomoljon bennem az észlelés, hogy ne emlékezzek rá, ki vagyok és honnan kerültem ide, ki az, akit a legjobban szeretek és akit elveszítettem, és egyáltalán, hogy ennyire egyedül vagyok, magányosabb a fennsíki fánál, aki utánadől társainak, és a vastag, hideg szeleket kéri, hogy fordítsák végre ki a földből, ami őt tartja, amit ő tart hiába, létének minden keserű ragaszkodásával. Bárcsak nyugalmat lelhetnék abban, hogy nem kutatom már az okát annak, ami velem történik. Bárcsak elveszíthetném magamat. Azt tervezem, hogy felkaparom körmömmel a sebes betűket a hátamon, vagy addig dörzsölöm őket a falnak, amíg újra vérezni kezdenek, akkor aztán rászorítom hátamra a levélpapírt, majd a fény felé tartva leolvasom őrzőim pengével írt üzenetét, és elküldöm neked, elküldöm a te szemednek a vérem levelét, mert csak a vér közvetít engem már, ő az én követem, hangom és nyelvem feléd Kedvesem, semmi más... Szekunola lehet a hibás, hogy ennyi ostobaságot fecsegek, amikor oly drága és kevés a felület, amit felhasználhatok, hogy szerelmünket a távolból is tápláljam és őrizgessem. Nem gonosz ő, de úgy látom, egy kissé féltékeny, nem rád, és nem is rám, inkább kettőnkre együtt, arra az illatos közegre, ami szerelmünket körbelengi, mert látod, olyan a mi szerelmünk, mintha egy epertőből hajtott volna ki, és csupa piros meg édes hús venné körbe puhán. Szekunola egy kicsit aljas is ugyanakkor, mert csúnyaságomat folyvást előhozza, és olyankor sárga fény nedvedzik a szeméből, és mutatóujjával félig tar koponyám sebeit cirógatja, szinte már kedvesen. Nem szeretem, ha a csúnyaságomról beszél, eléggé igazságtalan velem, én nem kértem ezt a testet, és megszakad a szívem, ha arra gondolok, lám így megy apránként tönkre és szét ez a test, amire egyszer azt mondtad, a legszebb viselet rajtad. De mit tehetnék, ha nem adnak enni és inni eleget, és ammónia meg sav párolog a számból, és az ajkam szederjes és sebes, Szekunola, te ribanc, ezt engedd még leírnom, aztán jöhet a nevetésed, és jöhet megint a fájdalom és a vér, Kedvesem.

Noteszlap

Falvai Mátyás: Gépindák - kötetbemutató

Idillikus, poros, régi nyári csendek a vidéken, az erőmű dübörgése a hőségtől vibráló tájban, falusi lagzi és metropolita zűrzavar, higanynehéz ételek és italok, verejtékező homlokok, ütésre készülő karok és borospalackok, tömött lánykeblek, jazz, foxtrott, twist, Bach, Mozart meg rakkendroll, lihegés, nyál, csókok, szex, szaxofonventilek és katolicizmus, gyermekhalál és mentaleveles fehérrum, kiscsalád és nagymagány, álmok és cigarettafüst, vörös alkonyat és szőlő, ráncba szedett elmúlás, a megtörténtté nem tehető és a megtörténhetetlen dolgokban rejlő permanens hiányérzet, a remény örökmozgója, a hiábavalóság szégyenérzete, csupa fallikus mámor és orális mánia, száj a tájon, száj a poháron, száj a slukkon, száj a szájon, száj a hangszeren, mindenhol a befogadás vágya, az adni akarás sokszínű kadenciái, és mindez a zenének és a halálnak olykor áthidalhatatlan, máskor egymástól elhatárolhatatlan pontjai közé kifeszített nyelvi szívárványvásznon, a fennkölt tartományoktól a kocsmák sörízű bazdmegjeiig. 

Egyszóval jó könyv ez a Mátyásé. Olvassátok ti is. Pénteken, most július 23-án bemutatjuk, beszélünk kicsit róla. Némi ital és zene meg rásegít majd a hangolódásra. Mindenkit szeretettel várunk! 

Időpont: 2010. július 23. 19:00 óra

Helyszín: Holdudvar kert, Margitsziget, Budapest

Blog: http://falvaimatyas.blog.hu/