Lupus in fabula

Krasznahorkai László:

Az utolsó farkas – Magvető Kiadó, 2009

Előjegyeztettem, rohantam, megvettem a Kossuth-díjas Krasznahorkai László legújabb könyvét, „Az utolsó farkas“-t. Nos, most olvastam el ezt az egyetlen hosszú mondatot, ami talán a leghosszabb eddig publikált mondata az írónak. Az utóbbi időben volt egy bizonyos érzésem Krasznahorkai Lászlóval kapcsolatban, s ez most beigazolódni látszik. Mivel ez az érzés saját magammal kapcsolatban is fennáll, sőt, talán önös érdekből, épp magam miatt foglalkoztat a téma és így kedveltem meg egyre jobban K.-t, nem mehetek el szó nélkül mellette. Ez pedig a hiábavalóság kérdése. A hiábavalóság annyira egyöntetű szubsztancia és szervező elv az írónál, hogy a fogalom jelentéséből kifolyólag nem is nagyon értem, hogy lehet ezt a vezértémát, ezt az ellen-anyagot újra és újra tematizálni. Arról írni, de nem megnevezni (mert megnevezhetetlen), ami tulajdonképpen nincs, ami mintha egykoron létezett volna, de mára nincs többé, elmúlt, megszűnt, nyomtalanul eltűnt. Írni a folyamatos hiábá-ról, arról, hogy szomorúlefelé van. És nincs hagyomány, nincs érték, nincs felemelő aktus, nincs finomság, épülés, csak mindezek bukott párja, ítélet alatt álló kárhozata, és tökéletes hiábavalóság, „mindenből és mindenhonnan sugárzó“ megvetés. Nem más ez, mint valami szándékolt detrakció, egy jobbnak vélt természeti kor hiányok által körülhatárolt felmutatása, sejtetése. Az élet e keserűnek ható szemlélete szükségszerű apátiával is jár, amit minden Krasznahorkai műben egy-egy egészen finom, többnyire érzéki élmény ellensúlyoz, pontosabban épp az arányeltolódások folytán ellensúlyozni képtelen. Hatalmas, reménytelen és ostoba masszákban áradnak a leépülés erői, mögülük gyenge parázsként olykor kiviláglik némi etikai vagy esztétikai vigasz. De csupán egy röpke pillanatra, aztán masíroz is tovább az egykedvű, feltartóztathatatlan  rombolás.

Mindezek ellenére a hatvanöt oldalon elbeszélt történet így is kiváló, rendkívül szuggesztív, és lélektanilag zseniálisan kivitelezett. Mint minden Krasznahorkai próza, karon ragad és magával ránt, a sorok hömpölyögnek, mégsem dagályosak, és az egész szöveg csodás arányérzékről tanúskodik a gondolati és a cselekményi részek között. A kiégett, meghasonlott német professzor, akinek legfőbb gondja, hogy miután a gondolkodással felhagyott, rájön, a gondolkodás beszüntetése is egy gondolkodásmód-váltás csupán, tehát egy csapda, egy hiábavaló menekvési kísérlet a világ elől, egy nap levelet kap, melyben Spanyolország egy néptelenebb vidékére invitálják, all inclusive ellátással, honoráriummal, repülőjeggyel, csak jöjjön és mondjon, illetve írjon Valamit az ő kedves tájukról. Az öreg német bajban van, mert az egészből nem ért semmit, félreértésre gyanakszik, tévedésre, de a pénz ígérete végül meggyőzi, és hamarosan már Extremadurában találjuk, ahol egy tolmácsnő és egy sofőr társaságában igyekeznek felkutatni a vadászt, aki az utolsó farkast a Duero folyótól délre kilőtte, sok-sok évvel ezelőtt. E nyomozás során artikulálódik a mű (számomra) lényegi üzenete, ami a mondhatni megszokott Krasznahorkai-féle életféltés újabb példája: a természet rendjébe avatkozó ember térhódításának kataklizmatikus hatásai, a civilizáció terjedésével járó mindent felélő, pusztító enyészet. Mert vannak még hermetikus terek, ilyen Extremadura is, a festői dehesával, a magányos tölgyek dimbes-dombos mezőivel, ahová még nem tört be a világ, csak fenyegető veszélyként lopakodik a környéken, akár az éhező farkasok. Az utolsó farkas elejtésének története, amit egy vadőr elbeszélésében hallunk, valóban szívszorító, és szerencsére megáll az érzelmi giccs határa előtt. Az író szenzációsan bánik az izgalommal, okosan porciózza, s így a valójában nem túl érdekfeszítő történet olvasása közben azon kapom magam, hogy egyre jobban lüktet érdeklődésem, szemem tágra nyílik az utolsó oldalakon kibomló kifejleten. Érzem, a könyv megrázkódtat. S az apró trükk a végén, hogy ki akarok mondani valamit, erre felkészítem az olvasót, majd mégsem mondom ki, nos, ez még talán bizonyos olvasóktól türelmet és megértést igényel. Végtére is azzal kezdtem, írni arról, ami már nincsen, s ami meg van, az úgyis mind hiábavaló. Nagyon ajánlom a könyvet azoknak, akiknek nincs sok idejük olvasni, mégis, kísérletképpen szívesen megmerülnének ebben a kortárs irodalmunkban páratlan erejű, varázslatos mondatszövevényben.