EGY
Ezek a sáfrányszínű jégcsapok. Alattuk állok, de az erő felemel. Lassan, kegyetlen megfontoltsággal hatolnak vállamba, ott, a kulcscsont környékén. Hideg bőröm behorpad, mintha erősen a fagyott húsba dugnánk ujjunkat. Bénító fájdalom. Mozdulni sem bírok, csak lógok ott, akár egy lefelé fordított, húsízű jégkrém. Aztán lassan, ahogy testem melengetni kezdi a jeget, a sáfrányvíz sebeim szélére csöpög, narancssárgává vegyíti alvadni próbáló, párolgó véremet. A ritkás oldódik a sűrűben és fordítva. Egy új halmazállapotot kristályosít ki a hideg és a hús csókja: a szellemtest rothadó plazmáját, amely hígabb a homokszínű, zsíros kocsonyánál, de nehezebb, mint a hóba ellipszist égető kutyavizelet. Pucér és immár szégyentelen testem zseléje végre megadja magát, és kenhetőbb, sósabb lesz, mint a vértől paprikaárnyalatú vajkrém. Az ásványianyagok és a gyomrom falára fagyott víz megduzzadnak. A cseppkőbarlangok daganatainak türelmes, kínzóan lassú növekedésével repesztik át hasfalamat. A feszülő fejű alakzatok pattanó csíraként bökik át testem szűzhártyáját. A sejtek haldokló riadója ezerszeresére hangosodik idegeimben, minden egyes rianása a bőrnek feszülő, szakadó fájdalommá erősödik. Lehunyt szemhéjam alatt, akár a túlfőzőtt tojások, szemeim reccsenve buggyannak ki a helyükről. Aztán, ha kellő dermedés és belső roncsolódás után kegyelmesen felolvasztanak s testemet langyos, szagos anyagként tányérméretűre formázzák, kések és villák eljövendő, szikehasította szakadékait várom kinyílni magamból. Fájdalmam feloldódik a gyomorsavban, lelkem pedig egy etikettszerűen eltakart női böffentés jóleső kielégülésében szublimálódik a levegővel. Létem felfalt anyagisága másokban nyer kiterjedést, torokba gyűrt életem felszívódik a metafizikában.
KETTŐ
Rovarok kísértenek. (Ahol a tudat a lélek fenekére süllyed, mint ázott teaszálak.) Ott szivárvány feszül a hártyára, a félelmetesen sebes szárnyak keményre verik a levegőt. Fulladozom ízeltábaik tonnái alatt. A tüdőm bolyhaiból fémfekete hangyák repednek elő s nyüzsögve özönlik el belsőmet, mintha a magasból tintásüveget ejtenénk a havas márványpadlóra. Aztán a csótányok. Álombeli takaróm alatt vagyok magzat az éjben, a pettyek, a lepedő sötét foltjai gyermektenyérnyiek. Gonoszan, kilőtt puskagolyóként támadnak, különböző irányokból, de mindig felém. Keményen, síkosan csillogó páncéljuk robban át rajtam. Féregpózba öntött acéltöltény mindegyik. Hiába indulok odaátra a lényegért vagy bátorításért, már ott is rovarerdő van. A buja aljnövényzet barnái kiszáradt, recsegő cserebogárvázak, feketéi cincér- és csibortetemek. A cserjés méregzöldjén betegsárga váladéktól bűzlő dekoratív kolorádók, rabruhás fenyőfadíszek, reszkető, nedves csápokkal, izgága, csikorgó fogazattal. Őrlődés. A sóskalevél nagyságú, szőrös, alaktalanra hízott tetvek áttetsző, kocsonyás plazmájukban felfalnak mindent, elnyelik az összes nedvet a világból, keserű szagú véraláfutásokat hagyva maguk mögött. Sáskák, tücskök, kabócák fenik össze késeiket testemen, félig kifejlett, torz lepkék feromonja áramlik át rajtam, a kéjes illatra további rovarok gyűlnek a szerves vályúhoz, az egyetlen nagy párzószervhez, ajkaimhoz. Bodobácsok összeragadt farral tolatnak bele gerincvelőmbe, megmártóznak benne és nyelik a fehérjét tölcsérszájukon, hatalmas, vastag hernyók kefélik hájas szőrüket szempilláimmal, menstruáló szitakötők tapadnak izlelőbimbóimra, atkák és nyüvek kelnek ki sejtjeimből, vértesteimből táplálkoznak és ürülékhidat emelnek agyféltekéim közé, amit majd acélszínű döglegyek köpnek be, hogy a fóbia cirkuláljon, torrá változott mellkasom potrohhá nyúlt csípőmbe ragadjon, álom valósággá legyen, nappal éjjé, rovarok testemmé, én kitinvázzá és összetett szemmé, akaratom vérszívássá és nedvnyeléssé, ez az erjedő világ pedig egyetlen hatalmas chemotoxos dobozzá, ami bár hermetikusan le van zárva, elfelejtették méreggel színültig tölteni, nekünk pedig benne életet adtak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése