Rögzítése a végtelennek

Gondolatok Burger Péter fotókiállítása kapcsán

(Győr, Rómer Ház, galéria)

Az emberben úgy van jelen a végtelen, ahogy az ember van a végtelenben: mindkettő meg- és felfoghatatlan, örökké táguló, párhuzamos, kitanulhatatlan univerzumok. Megfejteni a véget nem érőt, belátni, hogy egyszerűen csak van, nem indult el innen és nem érkezik meg oda, hanem mindenütt egyszerre van jelen, fogyhatatlanul, ingadozás nélkül – nem is emberi feladat talán. Csak sejteni és sejtetni vagyunk képesek ezt a dimenziót, mégis – talán mert ez a feladat nemesnek és magasztosnak tűnik - örök kényszer ég bennünk a végtelenség rögzítésére, egy kép, egy szó, egy mozdulat, vagy éppen egy fotó segítségével. Rögzítése a végtelennek, egyben rögzítése halhatatlanságunkba vetett makacs hitünknek is.

A létezés maga szükségszerűen folyadékokhoz kötött. Maghoz, vérhez, magzatvízhez, tengerhez és óceánhoz. Víz és só van bennünk a legtöbb, tengeri lényegűek vagyunk tehát mindannyian, természetünk a hatalmassal közel azonos. Fejlődésünk során úszóhártyáink visszahúzódnak, a víz alatt is csak kilenc hónapig bírjuk már, aztán valami történik a születéssel, tüdőnket használjuk, kapkodjuk a leget, amibe belevetettek, sírunk fájdalmunkban és örömünkben, párolog és patakzik belőlünk a víz és a só, a tenger, amit elveszítettünk valamikor, valamiért, és csak kínzó vágyunk a közelségére jelzi, hogy természetünk egykor megegyezett és béke volt közöttünk. Életünk során néha megérint a keserédes nosztalgia, mely arra szólít, hogy induljunk, nyissunk kaput annak, ami bennünk fészkel. Elhiteti, hogy lehet, hogy még egyszer fel tudjuk venni a kapcsolatot gyökereinkkel. Kérlel, hogy utazzunk el a tengerhez, közös testvérünkhöz. És ha hallgatunk erre a nosztalgikus, sóvárgást belénk oltó hangra, ott állunk a partok kies terében, a csillogó vagy fehéren vakító fövenyen, sziklák gerincéről, ormok válláról tekintünk alá és fölé. Tudjuk, hogy láttuk ezt a tájat már egyszer, ez a táj ugyanis a szívben lakozik, oda van fényrögzítve, és ragyog és ragyog, mint egy ikon. Mi ez a víz? Mi ez a horizontig futó, morajló elevenség, ami tükröt tart a Napnak és a Holdnak és a csillagoknak is? Honnan ez az erő, ami mindezt összetartja és az árapály lüktetésére rábírja? Honnan ez a szerelem, ami bőrünkben ébred, ha ebben a vízben megmártózunk? És mit jelent ez az ambivalencia, hogy én és a tenger együtt, és mégis egyedül, mégis magányban?

A hagyományos fogalmak ereje itt kifullad. A szavak a jelentést nem viszik tovább, ledobják a terhet és üresen konganak. Az ember és a tenger kapcsolatáról autentikusan írni már nem lehet. Napfény, strand, föveny, labda, virágok, olaj, tajték, kagyló, homok, alkonyat, hullámverés, ködkürtök, illat. Semmitmondó katalógus. Talán még aki a fényt tette meg művészetéül, neki még van esélye megmutatni a hiteles lényeget. Hogy e tág partok ábrázolása, melyek itt láthatók, nem utazási irodák csalogató zsánerképei, nem rákiáltások a tájra egy masinával. Ennél többről van szó. Az alázatot tanulni kell ugyanis. És nincs is alkalmasabb mester erre a tanításra, mint a tenger. Csodálatos szépségének tisztelettel adózunk, ha a közelében vagyunk, lehámlik rólunk a kétség, a nemtudás, a hitetlenség. A tenger mellett mindenki tud hinni, ilyenkor sejtjeinkben a víz és só érzi forrásának közelségét. Burger Péter fotógráfiái fekete-fehérek. Azaz archaikusak, archaikusak a témához való közeledés módját illetően. Alázat van bennük, mértéktartás, egyensúly, sőt, súlytalanság. Az aranykori ember érdemei ezek, aki tudta, hogy én és te és a tenger nem különböznek, hanem természetüknél fogva azonosak. És ezt kellene most azonnal mindannyiunknak újra megtanulnunk.