A fájdalomról

Úgy történik meg, mint az ősz: sejteni, hogy jönni fog, de kellemesebb nem hinni benne, bizseregni és fürdőzni még ebben a testi augusztusban, élvezni fényét és melegét az egészségnek, tudomást sem venni lehetőségéről, nem is tudni róla, hogy egy másik állapot is létezhet, hogy készülődik már nagyon, mert éhes és gonosz, és nem lakhatik jól, ha egyszer eljött az ideje, pedig egyszer bizony eljön az ő ideje, és akkor ősz lesz a testben, örök vagy átmeneti, de ősz lesz meg archervadás, és minden megváltozik egy szempillantás alatt: másféle szemeket nyitunk akkor a világra. 

Mi a fájdalom lényege? Talán csak annyi, hogy hiány, vagy ami ugyanaz, téves jelenlét. Egy hiányzó aminosav, egy fölöslegesen burjánzó sejt. Túl sok vagy túl kevés folyadék. Lelki szinten: hiánya a szeretetnek, vagy percenként tovább osztódó féltékenység. Mindenképpen egyensúlyvesztés. A fájdalom jelzés. Ateisták és hithű materialisták számára szükségszerű kémiai reakció. Ortodox egyházi hívek és magánbárányok számára a személyes Isten megindokolható, testbe borítékolt üzenete, melyben vétkeid sorolódnak kínná. Természetgyógyászok azt mondják, karma vagy pszichoszomatózis. Néha, egy felfokozott pillanatban, mely arra kérlel, bármiféle választ köpjek már ki, csak hogy a fájdalmat okkal lássam el, és ezáltal jelenlétét megindokoljam, azt mondom, mindegyik elméletben hinni tudok. Csak enyhüljön már végre. 

De nem enyhül. Büszkén, nagy pofával hirdeti, hogy az enyém lettél, öcsém. Hogy immár úgy vagyok a mindennapjaidban, mint az étel szüksége, mint az ürítés kényszere, és míg ezeket többnyire a kielégültség megnyugtató érzete követi, az én kényszerem a kényelmetlenség fenntartása, a kozmosz káosszá zavarása. Egy belső inkvizítor vagyok, aki addig kínoz, míg be nem vallod esendőséged, míg meg nem törsz és üvöltesz és összerogysz, és azon túl pedig kiröhög, és tovább kínoz. Már kérdezni se bírsz. De minek is, ha csak azt hajtogatnád: miért? Miért? 

A fájdalom a maga nemében igen precíz. Precíz a rejtekhelyét illetően. Az igazi nagyok, a profik, a király-fájdalmak sosem utalnak egyértelműen fészkükre. Becsapnak, átvernek, elhitetik, hogy ott érzed őket, ahol, és magjuk ilyenformán érintetlen marad. Kijátsszák a testet, ismerik azt töviről-hegyire, kihelyezik a maguk kínbólyáit a test különböző részein, és izgatottan várják, hogy az ember rögtön fájdalomcsillapító pirulákkal eloltsa ezeket a kvázitüzeket. És tudják, hogy a pirulák, mint a legolcsóbb szajhák, hamar nekik dolgoznak majd, és még több kár reményében alkalmazzák is őket. És ők közben tovább erősödnek. Híznak puha és meleg fészkükben, elérhetetlenek és dölyfösek. Élned kell velük, férgek belül, lárvatenyészetek, végtelen, parázsló mezők, szegd le a fejed, hunyd le a szemed, és érezz, csak érezz, míg eljutsz oda, arra a legmagasabb, kínfényes, blaszfémikus oromra, hogy már legszívesebben meghalnál. 

Egy szelíd kézre vágyom csupán.