Németh Hanna fotókiállítása

Elhangzott 2010. január 22-én a győri Rómer Ház Kiállítótermében

KINYITVA ÁLL 

Megrendítő feladat számomra bemutatni Önöknek Németh Hannát, a szemtelenül zsenge korú fotóművészt, akinek első önálló kiállítása ebben a pillanatban megkezdődött. Örüljünk, hogy mindez Győrött történik, és mi mind a tanúi lehetünk, mert később ennek még történelmi jelentősége is lehet akár.

Nem vagyok sem művészettörténész, sem avatott kortárs kritikus, csak botcsinálta, lelkes szoba-esztéta, aki keresi, igencsak keresi a szavakat, hogy egyéni élményéből kiindulva Önöket is az élményszerzésre ösztönözze. Ezért kérem, ne várjanak tőlem szakmai terminológiát és körmönfont esztétizálást.

Németh Hanna csak az imént érettségizett, és éppen elkezdte felsőfokú tanulmányait fővárosunkban. Rendben, sokan vannak ezzel így. Azt viszont szeretném kiemelni, hogy Hanna számtalan csoportos kiállítás és méltán megérdemelt nemzetközi publikáció mellett, fotóival felkerült például Tina Daunt amerikai publicista blogoldalára is, aki nem kisebb személyiségekkel készített interjút, mint az Egyesült Államok néhány elnöke, vagy még kellemesebb arcokkal, mint például Brad Pitt, George Clooney, Robert Redford, de inkább nem sorolom fel mind e mai celebritást, nem kívánom velük fokozni a hatást. A reakciók Hanna fotóira ezen az agyonlátogatott fórumon kizárólag pozitívak voltak, és azt hiszem, erre bárki büszke lehetne.

Hanna, saját bevallása szerint, most ismerkedik az új irányzatokkal, a kortárs trendekkel, az új nézőpontokkal, gondolkodásmóddal a vizuális művészet terén. Ebben az értelemben ez a kiállítás, az első önálló, máris egy korszakzáró pillanat. De mielőtt jönnének az új perspektívák fénnyel érlelt gyümölcsei, maradjunk egy kicsit itt, ebben a térben, és próbáljuk megérteni, mi történik ezeken a falakon. Mert itt valami egészen elképesztő világ mutatkozik meg előttünk, s a hozzá vezető ajtó immár kinyitva áll.

Azt mondtam, próbáljuk megérteni. Pedig valószínűleg nem is a ráció szólíttatik meg ezeken a műveken, hanem a bennünk élő ősi, mondhatnám elemi, ösztönös motivációk. Úgy, mint tisztaság, könnyedség, szabadság, a tér korlátlan megélése, a civilizáció béklyóinak levetése, a fény utáni telhetetlen éhség, a homályok bódító intimitása, a nehézkedés legyőzése, a tánc, a lebegés, a csukott szemmel futás, a kitárulkozás, a kitárás, a kinyitottság, a kifelé felé való öröm, ami alázattal viseli a boldogságot és a fájdalmat egyaránt, mert éppen a különbözőségek megszüntetésére irányul.

Zavarba ejtő, mennyi szubtilis, éteri létezés lehetősége nyilvánul itt meg. Minden megfoghatatlan és a transzcendensbe átvilágló. Ki van nyitva számunkra az ég, és egy civilizáció előtti vagy éppen utáni állapotban találjuk magunkat, ahol még, vagy már nem kell gondolkodnunk rajta, mi tesz minket emberré, és mi választott le a természetről. Szent egységként tartoznak össze a dolgok, az egykori androgün létezés harmóniája dereng fel szemünk előtt. Minden el van oldva a köteléktől, minden szenny le van mosva, minden gravitáció fel van mentve. Kinyitva áll a mező, a rét, a tér két alak között, jóleső rohanás van, jóleső sétálás van, semmi sincs megszabva, mesebeli törvények uralkodnak, úgy, hogy nem érezzük uralomnak a hatásukat. Áradat, özönvíz, mintha elmosta volna az idő a korlátainkat, és talpunk alá új alapokat hordott volna össze. A békesség, az áldozat, a magány nem alkotnak különálló kategóriákat, nincs szétforgácsolódva az a nagy egész, amit részeiben észlelünk csak a mindennapokban, ha szerencsénk van. Isten széthúzza a felhőket, és olyan tájra tekint alá, ami kedvére való lenne, ha lenne. És van. Létezik. Tessék közelebb hajolni a képekhez.

Külön figyelmet érdemel az alkotásokban megéledő női princípium hangsúlya. Mert tagadhatatlan, hogy e fotókat a szebbik nem szemével készítették. Kegyetlen, ám roppant érdekes perspektíva megtapasztalni, miként éli meg a női minőség önmaga valóságát. Önmaga szépségét, esendőségét, kiszolgáltatottságát, amit rögtön erényként és erőként képes alkalmazni. A nő viszonyát láthatjuk itt a megélni teremtett térhez, az egyedülléthez, a párosléthez, és mindahhoz, ami evolúciós vagy történeti szükségszerűség folytán a női entitás lényege lett: a tánc himnikus mivolta, a gyönyörűen kivitelezett mozdulatok bája, a csupasz váll, a hajfürtök, a test szeretetének vágyakozó öröme. Mert nem a feszülés, hanem az ernyedés a fontos, az ölelés, a tüll, a melegség, a fény, a nyílás, a kinyílás, a kifelé nyílás, a befogadás. Egyszeriben érezhetővé válik, hogy nőnek lenni nem genitális, hanem esztétikai pozíció.

Végül pedig még néhány szót az egyik kedvenc fotómról, a címét nem tudom, de egy kellemesen alulöltözött lányt ábrázol, aki egy romos ház homályos szobájában áll, és maga elé néz elgondolkodón. A háttérben egy ajtórésen át egy fénytől elmosódó kert ígérete bontakozik ki. Lehet, hogy a lány most jött be a kertből, de számomra sokkal szebb gondolat, hogy most fog kimenni a kertbe. Hogy ez az Éden kert avagy a nagypapa gyümölcsöse, most nem fontos. De fontos, hogy lássuk, hogy érezzük, a lány egy nagyon komoly és meghatározó döntés előtt áll. Ez a mesterien rögzített pillanat olyan fontossággal bír, ami el fogja dönteni a jövőnket, végérvényesen.

Hannának szívből kívánom, hogy az ő jövőjét kedvezően alakítsa ez a kiállítás. Tehetsége alapján méltó a legfényesebb kertekre is.