Kés van a nyúlnál!

Rómer Ház 

Kiállítóterem 

2010. január 22. 19:30 óra 

A Hermaion Irodalmi Társaság műsora 

Közreműködnek: 

Iván Orsolya

Kiss Viktória

Falvai Mátyás

Sütő Csaba András

Szalai Zsolt

Mészáros Urbán Szabó Gábor

A Hermaion Irodalmi Társaság létrejötte óta méltán tekintette bázisának a közreműködésben mindig készséges Rómer Házat. Ez volt számunkra az a tér, ahol rendezvényeinket kivétel nélkül örömmel fogadták, ahol számos irodalmár, zenész és képzőművész bemutatkozhatott, és alkotómunkáját a közönség reakcióján megmérhette. Szerveztünk ide rendszeres, irodalmat népszerűsítő beszélgetéseket, felolvasóesteket, és nem utolsó sorban, itt tartottuk első köteteink bemutatóját is. Ez alkalommal a magunk módján szeretnénk ismét hangsúlyozni a tömegkultúra szökőárja ellenében a reményeink szerint tartósabb művészeti értékek fontosságát és feltétlen létjogosultságát. Műsorunkban nincs magyarázkodás, okoskodás, világmegváltás. Csak szövegek vannak, szubjektív válogatásban, kényes és kellemes témák, újramozduló érzelmek, ormok és meredélyek.

Ízelítőül:

Kés van a nyúlnál

(részlet a novellából, a teljes írás meghallgatható január 22-én a fenti eseményen)

"A Generális vérben forgó szemekkel kémlelte a csalitot, és megint üvöltözni kezdett. – Törőcsik gyerek, az anyád istenit, gyere elő, mert nagy baj lesz, esküszöm rá! Hallod, te mocskos disznó! Előbb-utóbb úgyis elkapom azt a ronda pofádat, arra mérget vehetsz! Ezúttal nem fogod megúszni, te ostoba kurafi! – Meg kell vallanom, mulattatott ez a gőgös és ugyanakkor ordenáré önteltség a Generális hangjában, és nem is értettem, hogy lehet ennyire biztos a dolgában, már mint, hogy engem elkaphat. Mert mondjuk, ha nem lógna a vállán az a duplacsövű vadászpuska, három másodpercembe telne, hogy kivegyem a Generális veséit és tüdejét, majd egymás helyére tegyem őket vissza. Viszont tény az is, hogy nem mutatna jól egy tizenkét milliméteres lövedék a bizogériáimban, vagy éppen az artaórámban. Bár meleg, nyári nap volt, ez utóbbi gondolattól kirázott a hideg. 

Eszterre néztem, erre a gyönyörű, borzasfejű teremtményre, akit szelíden az árnyékba fektettem, hogy ne szívja ki szemének pompás olajzöldjét a napfény. Amíg Eszter élt, bőre mindig egy kicsit sós volt és nyirkos, ahogy a csipkepörgető vadlányoké általában, de most, már napok óta érdekes változásokon ment át ez a bőr, kiszáradt, és az illata megédesedett, mint a szüreti levegő, vagy a szamócaföldek felett a szellő. De még mindig feszes volt és hófehér, amit annyira szerettem. Elnéztem Eszter makulátlan vádliját, ezt a két gyönyörű kis cipót, és nem bírtam megállni, hogy végig ne simítsam az egyiket. Az érintés lágysága és vajmelege, ami ujjaim mentén aláereszkedett a hegyes kis bokáig, rádöbbentett, hogy egy eddig rejtett vádli-fetisiszta lakozik bennem, aki a világot az ormok és lankák kettősségében észleli, és a domborulatok hullámainak, a folyton felfelé és lefelé igyekvésnek a függője. Mióta elhoztam Esztert abból a döngölt padlóba süllyesztett nyomorúságos kamrából, ahol a falusiak tartották, most először ébredt bennem igazi, megrendítő bánat, hogy Eszter már nincs az élők sorában. Persze tudtam én, amit nem sokan tudtak, hogy ez az állapot nem szükségszerűen végleges, mert ha például eljuthatnék a Rémbázisba, és ott teljes nyugalomban végre megint sikerülne elaludnom, talán át tudnám vinni magamat és Esztert egy másik álomba, ahol életre kelhetne, és minden olyan lehetne, mint régen."