Mindig a vizekről álmodnék, ha tehetném, a csendes édesvízről és a háborgó sósról, a tajtékos, táncos, áttetsző húsról, melynek ízére valaki emlékezik még bennem. Keresem a kegyelmet abban, hogy bár élek és lakom valahol, folytonos honvágy kínoz, egy nem tudom, minek a honvágya, ami talán tér, talán idő, de semmiképp sem az itt és a most. A vizek közelében éreztem először, hogy ez a gyengéd, bársonyszövetű fájdalom enyhül. Nem túlságosan, csak miként egy szoba tűnik melegebbnek, ha padlójára vastag szőttest terítünk; talán csak érzékcsalódás.
Úgy megméretném már magam Szent Mihály mérlegén, hogy tudjam végre, bár itt, ebben az életben egyre csak fogyatkozom és még a szél is koptatni képes, ott, abban a valaholban létezésem egyre nő és gazdagodik. Ha egy képről vagy érzésről megfeledkezem, remélem, a másik helyen teljességében tűnik elő, mint ennek a törött egésznek az ép mása, s így rendeződik be számomra az a lét, ami ezt a makacs honvágyat táplálva már vár rám.
Addig pedig szolgálat, addig, amíg. S ha lehet, a vizek közelében lenni mindig, és csillapítani velük egy tárgytalan emlékezet borúját.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése