…mert bűbájjal, furfanggal, vagy boszorkányos delejeddel kifogtál engem a rossz valóság jármából, és rögtön utána átcsempésztél a szomorúság vámján, az örök országba, ahol minden a te fényedben árad és ragyog és káprázik, és nem akarok már visszamenni oda, arra a bús és borús, mindig a perem vészterhes gondolatán merengő helyre, ahol gonosz szolgalelkek laknak a lelkiismeretben, ahol hernyóíze van a pacsirtafüttynek, és az ember mindig azt érzi, hogy kisebb és törékenyebb, mint tulajdon teste, és fázik és megdermed, mint az oromzatok vízköpői egy téli dóm kövei között, nem, nekem abból a térből elegem lett, mert nem volt benne egy kiskanálnyi kegyelem sem, nem volt meg ott soha a békesség gondolata, az a közeg, amiben mindig és észrevétlenül lélegezni tudok, amiben úgy ébredek fel reggel, hogy értelmet nyert a körém fonódó hámsejtek struktúrája, és megszületett a felismerés, hogy testben lenni kivételes dolog, és ez mind hiányzott abból az elátkozott vákuumból, abból a belső Szibériából, amit kezeddel aludva végre magam mögött hagytam, és most már, hogy itt vagyok, az elviselhetetlen rossz és a megélhetetlen jó mediánjában, a te trópusod körén, a te fényes éghajlatod alatt, meg kell néznem a karomat, hogy ágak vagy szárnyak lettek-e belőle, de bármelyik is, közelebb vannak az örökhöz, közelebb ahhoz, ami a te lényeged, amit öntudatlanul is megformálsz, aminek te magad is pazarló szolgája vagy és töretlenül közvetítesz felém, és ez az egyetlen valódi emberbizonyíték, és ezért van, hogy minden fájdalom ellenére megéri tenni és lenni, rajtad keresztül lélegezni, látni az áfonyakéket a szemedben, és a gravitációnak ellentmondva felfelé hullani, mert máshogy szeretni nem érdemes, máshogy élni nem érdemes…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése