Elhunyt Deák László

2009 december 30-án éjjel hosszantartó betegség után elhunyt Deák László, József Attila- és Füst Milán-díjas költő, szerkesztő, képzőművész, az Orpheusz Kiadó igazgatója, a Magyar Írószövetség választmányi tagja.

A gyász közös.

Szilveszter és Újév között

Gondolat nélkül patakzik könnyem.
Este van és minden hang zavar.
Pedig most szelídítene szatírt a nimfa,
Egyre csöng az átkozott telefon.
Mire való egy nap, tűnődöm ezen,
kész a válasz: mindenre és semmire se.
Édes időm, mint jó cukorka elfogy,
s megrablói laknak jól vele.

Deák László 1946-2009

Hagyma

"Az élet egy hagyma, amit könnyezve kell meghámozni."
Julio Florencio Cortázar

Én meg azt kérdem: és ha meghámoztad, találsz ott valamit?

Könyvbarlang Antikvárium

A Nemmozgó mától Győrött is kapható, egy nagyon barátságos helyen:
Könyvbarlang Antikvárium, Győr, Czuczor Gergely u. 13. alagsor

Érdemes betérni ide, padlón vannak az árak, és jelenleg majd' tizenötezer könyv közül lehet választani.

Részletek itt.

A Jezsibaba halott

Nem szokásom értelmező magyarázatot fűzni írásaimhoz, mert hitem szerint a mű, ha kellő belső figyelemmel megírt, kölcsönhatásba lép az olvasóval, és előbb-utóbb kivehetővé válnak az értelmezhetőség nyomvályúi a szöveg testében. Mindazonáltal az is könnyen előfordulhat, hogy nem minden alkotás hordoz szükségszerűen „mondandót”, pusztán valami homályos esztétikai, esetleg ellen-esztétikai értékkel bír, ami a ráció számára üres terem, bosszantó áremelés, a kíváncsiság pofátlan lesajnálása, már-már testi kielégületlenség. Hogy ezt a Jezsibaba esetében elkerüljem, igyekszem ezt a szemét kis novellát segítő kontextusba gyömöszölni.

Emlékszem, hogy réges-régen, egy távoli, szocialista galaxisban, hétvégéim egy része gyakran az osztrák tévécsatorna bámulásával telt. Bár a nyelvet akkoriban még nem bírtam, akadtak érdekes gyermekműsorok. De mikor a képernyőn feltűnt az a szörnyen öltözött, hatalmas orrú bohócfigura, rendre az arcom elé kaptam a tenyerem vagy gyorsan takaróm alá menekültem. Elemi megrázkódtatás volt számomra ez a tréfa álarca mögé bújt rémalak, ahogy gyanús szándékkal, vigyorogva a gyerekek között kering. Véresre sminkelt szája meg hatalmas cipője semmi jót nem ígért, lidérces álmaimban gyakran találkoztam vele. Tele volt ez a gyermeki világ ijesztő jelenségekkel, idegen alakokkal, valami fenyegető, felső rend jelenlétével, ami azt sugallta, bármikor lecsaphatunk rád, ha nem vagy résen, ha kötelességeidnek nem teszel eleget. Minden önfeledt tettnek riasztó következményei lehettek, ha ujjamat szoptam, öreganyám rám mordult, hogy egyszer el fog fogyni, csak meglásd. A fegyelem kierőszakolása mindig félelemkeltéssel működött, szorongásébresztés volt a titkos jelszó a felnőttek között, ijeszd meg a gyereket, ez volt a nevelési credo, nyájas terror, jóakaratba oltott rémálomtámasztás.

Ez a témakör aztán felnőtt fejjel sem hagyott nyugodni, hiszen a jelenség általános, a gyermekijesztő alakok mitikus lények lettek. A Szatmár környéki gyerekeknek a Jezsibaba réme jutott, ez a mocskos nőstény, az Anyatermészet antikrisztusa, ez a sunyibanya. Hát már miért ne ölném meg? – kérdeztem egy hajnalon, és még aznap délelőtt megírtam a novellát. Bevallom, nem kis élvezet volt, és azt hiszem, ez az egyetlen oka és létalapja ennek az írásnak, ez az elégtétel, ez a törlesztés. Számomra jobb lett a világ nélküle.

De vigyázat! Sokan vannak még, túlontúl sokan, akik a gyermekekre lesnek, hogy megrabolják a legszebb életszakasz édeni nyugalmát. A bobó, a kóka, a zsákos ember, a markoláb, és nem utolsó sorban a rézfaszú bagoly is ott kószál kint, és alig várja, hogy meglátogathasson. De remélem, felhúzták már gyászruhájukat. Mert a Jezsibaba halott.

Ajánló - Műhely 2009/6

Megjelent a győri kulturális folyóirat, a Műhely idei utolsó száma.

Olvasható benne többek között az ŐZ című novellám.

Csak áttételesen kapcsolódik ide az alábbi videó:
Nix mehr warten

Mert nincs is szebb, mint óvatlan állatokat röhögve legyilkolni.

Persze így vadászik le minket is az Isten, alattomban, a miért-et nem válaszolva meg soha, balesettel, fájdalmas és nyomorult öregkorral, rákkal, szklerózissal, és megszámlálhatatlan sok fájdalommal, megbénítva, és kinevetve a tudatos, az értelmétől megrészegedett ember kérdését: mivel érdemeltem ezt ki?

Semmivel. És mindennel. Ne kérdezz hülyeségeket.

Spanyolnátha - Győr

Abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy a híres/hírhedt Spanyolnátha művészeti folyóirat Vass Tibor főszerkesztő értő szimpátiájának, illetve Szalai Zsolt és Sütő Csaba András győri barátaim elévülhetetlen és áldozatos munkájának eredményeképpen megjelent a Spanyolnátha győri tematikájú téli száma a világhálón.

Mindenkinek figyelmébe ajánlom ennek a maga nemében páratlan médiumnak (Spanyolnátha - Győr) a látogatását és olvasását, mert azt hiszem, nem szerénytelenség azt állítanom, hogy Győr város ilyen átfogó, kulturális fókuszáltságú, és a városunkban élő alkotótevékenység a lehetőségekhez mérten teljességre törekvő bemutatásával  még nem találkozhattunk a nyomtatott és a virtuális sajtóban. Szeretném azt is megjegyezni halkan, hogy a Hermaion Irodalmi Társaság eme kezdeményezését és eredményeit városunk kulturális döntéshozói merev távolságtartással fogadták, és azt semmiféle formában támogatni nem kívánták. De legyen ez a magánmitológiánk része, és az egyetlen és utolsó kényelmetlen hír ebben a bejegyzésben.

A Spanyolnátha téli számának hivatalos, fizikai bemutatója december 12-én 18 órakor lesz Miskolcon, az Ifjúsági és Szabadidő Ház-ban. Aki arra jár, ne hagyja ki.

Jó olvasást és rácsodálkozást kívánok mindenkinek.

Tőlem egy rövid kis novellát lehet olvasni itt: A Jezsibaba

Nemmozgó - egy recenzió

A Nemmozgó nem mozdulatlan. Csak épp mindig ugyanoda tér vissza, a semmi-nem-változik megmásíthatatlanságába. Mészáros Urbán Szabó Gábor Sinistra-körzeté-ben nincs kitörési lehetőség, minden próbálkozás ugyanoda vezet: oda, ahonnan elindultunk. Úgy determinálja ez az egyes novellák szerkezetét, a szereplők cselekedeteit, ahogy magának a novelláskötetnek a befogadását is. Mozgott, de nem változott, mozgott, de nem változtatott.

A novellák misztikával átszőtt világában az ember valójában nem lehet ura a tetteinek, nem irányíthatja az életét; állandó függésben van a természetfölöttitől, akkor is, ha az éppen a természet vagy a véletlen alakjában ölt testet. A cselekmény tudatfolyamatokban bontakozik ki, a dolgok között összefüggéseket kereső ének végtelenül összetett önreflexiói alkotják. De a magányos, mizantróp alakok sokszor pontosan kétségbeesett összefüggés-keresésük miatt lehetetlenülnek el végképp. Így lesz részük a kirekesztettség, a téboly vagy a halál.

Mindez finoman árnyalt, hatalmas szókincs révén szólal meg. De a vegytiszta szépirodalmi nyelv túlzó részletessége miatt sok esetben hiteltelenné válik az ábrázolás, a nyelvhasználat szélső rétegeiből mozgatott kifejezések pedig néha kioltják egymást. A szöveg ezért sokkal inkább az írói műhely terméke, mintsem a gondolatok és érzelmek közvetítésének természetes eszköze.

A novellák ívét megbontják az ezektől elszakadó, enyhén lírizált bekezdések, amelyek önálló töredékekként is értékesek lennének. Itt az író nem törekszik mindenképpen egy összetákolt filozofikus gondolkodás foltozására, hanem teret ad sajátos lényeglátásának, találó megfigyelései képi megformálásának. Ez pedig a rövid novellák, szinte karcolatok fölényes győzelmét jelenti a hosszabb, sokáig görgetgetett történetek fölött.

Mészáros Urbán Szabó Gábor első kötete jól illeszkedik a modern próza azon vonulatába, amely a szorongó, elidegenedett ember tehetetlenségét mutatja be egy olyan transzcendenciába ágyazva, melynek jellemvonásait egy-egy történet skicceli fel, és amelynek szabályai a szövegvilág határáig terjednek. Mindez a címadó novella „mozdulatlan mozgatójában”, a nemmozgóban kristályosodik ki legszebben, ami egy állandó viszonyítási pont; „mindenre kihat”, „nem utasítható”, „nem kérlelhető” és „soha nem mozdul, bármi történik is körülötte”. Miatta nem juthatunk sehová, vagyis mindig oda jutunk vissza, ahonnét indultunk. A változatlanságba.

A Nemmozgó tehát mozgat. Megkísérel felfesteni egy zárt csillagrendszert, ahol minden a maga törvényei szerint mozog, nem ütközik, ahol az ember jobbára csak az égboltot nézheti, mintha erre született volna. Ami történik, az nem más, mint egy lehetséges logikai háló felépülése a figyelő tudatában, ami sosem képes kielégítő magyarázatokkal szolgálni.

A Nemmozgó kivételesen színes nyelvi közeget mozgat, de sokszor olyannyira túlírja magát, hogy kénytelen saját misztikáját deszakralizálni. Így novelláról novellára belső szerkezetéhez hasonló pályára helyezi olvasóját. A Nemmozgó olvasója nem mozdulatlan; mozgásba hozza a nemmozgó, de végül ugyanoda tér vissza: oda, ahonnét elindult.

Szabó Dóra

(Szépirodalmi Figyelő 2009/5)

Rögzítése a végtelennek

Gondolatok Burger Péter fotókiállítása kapcsán

(Győr, Rómer Ház, galéria)

Az emberben úgy van jelen a végtelen, ahogy az ember van a végtelenben: mindkettő meg- és felfoghatatlan, örökké táguló, párhuzamos, kitanulhatatlan univerzumok. Megfejteni a véget nem érőt, belátni, hogy egyszerűen csak van, nem indult el innen és nem érkezik meg oda, hanem mindenütt egyszerre van jelen, fogyhatatlanul, ingadozás nélkül – nem is emberi feladat talán. Csak sejteni és sejtetni vagyunk képesek ezt a dimenziót, mégis – talán mert ez a feladat nemesnek és magasztosnak tűnik - örök kényszer ég bennünk a végtelenség rögzítésére, egy kép, egy szó, egy mozdulat, vagy éppen egy fotó segítségével. Rögzítése a végtelennek, egyben rögzítése halhatatlanságunkba vetett makacs hitünknek is.

A létezés maga szükségszerűen folyadékokhoz kötött. Maghoz, vérhez, magzatvízhez, tengerhez és óceánhoz. Víz és só van bennünk a legtöbb, tengeri lényegűek vagyunk tehát mindannyian, természetünk a hatalmassal közel azonos. Fejlődésünk során úszóhártyáink visszahúzódnak, a víz alatt is csak kilenc hónapig bírjuk már, aztán valami történik a születéssel, tüdőnket használjuk, kapkodjuk a leget, amibe belevetettek, sírunk fájdalmunkban és örömünkben, párolog és patakzik belőlünk a víz és a só, a tenger, amit elveszítettünk valamikor, valamiért, és csak kínzó vágyunk a közelségére jelzi, hogy természetünk egykor megegyezett és béke volt közöttünk. Életünk során néha megérint a keserédes nosztalgia, mely arra szólít, hogy induljunk, nyissunk kaput annak, ami bennünk fészkel. Elhiteti, hogy lehet, hogy még egyszer fel tudjuk venni a kapcsolatot gyökereinkkel. Kérlel, hogy utazzunk el a tengerhez, közös testvérünkhöz. És ha hallgatunk erre a nosztalgikus, sóvárgást belénk oltó hangra, ott állunk a partok kies terében, a csillogó vagy fehéren vakító fövenyen, sziklák gerincéről, ormok válláról tekintünk alá és fölé. Tudjuk, hogy láttuk ezt a tájat már egyszer, ez a táj ugyanis a szívben lakozik, oda van fényrögzítve, és ragyog és ragyog, mint egy ikon. Mi ez a víz? Mi ez a horizontig futó, morajló elevenség, ami tükröt tart a Napnak és a Holdnak és a csillagoknak is? Honnan ez az erő, ami mindezt összetartja és az árapály lüktetésére rábírja? Honnan ez a szerelem, ami bőrünkben ébred, ha ebben a vízben megmártózunk? És mit jelent ez az ambivalencia, hogy én és a tenger együtt, és mégis egyedül, mégis magányban?

A hagyományos fogalmak ereje itt kifullad. A szavak a jelentést nem viszik tovább, ledobják a terhet és üresen konganak. Az ember és a tenger kapcsolatáról autentikusan írni már nem lehet. Napfény, strand, föveny, labda, virágok, olaj, tajték, kagyló, homok, alkonyat, hullámverés, ködkürtök, illat. Semmitmondó katalógus. Talán még aki a fényt tette meg művészetéül, neki még van esélye megmutatni a hiteles lényeget. Hogy e tág partok ábrázolása, melyek itt láthatók, nem utazási irodák csalogató zsánerképei, nem rákiáltások a tájra egy masinával. Ennél többről van szó. Az alázatot tanulni kell ugyanis. És nincs is alkalmasabb mester erre a tanításra, mint a tenger. Csodálatos szépségének tisztelettel adózunk, ha a közelében vagyunk, lehámlik rólunk a kétség, a nemtudás, a hitetlenség. A tenger mellett mindenki tud hinni, ilyenkor sejtjeinkben a víz és só érzi forrásának közelségét. Burger Péter fotógráfiái fekete-fehérek. Azaz archaikusak, archaikusak a témához való közeledés módját illetően. Alázat van bennük, mértéktartás, egyensúly, sőt, súlytalanság. Az aranykori ember érdemei ezek, aki tudta, hogy én és te és a tenger nem különböznek, hanem természetüknél fogva azonosak. És ezt kellene most azonnal mindannyiunknak újra megtanulnunk.

Sáfránysikoly

Két álom az ezredforduló környékéről...

EGY

Ezek a sáfrányszínű jégcsapok. Alattuk állok, de az erő felemel. Lassan, kegyetlen megfontoltsággal hatolnak vállamba, ott, a kulcscsont környékén. Hideg bőröm behorpad, mintha erősen a fagyott húsba dugnánk ujjunkat. Bénító fájdalom. Mozdulni sem bírok, csak lógok ott, akár egy lefelé fordított, húsízű jégkrém. Aztán lassan, ahogy testem melengetni kezdi a jeget, a sáfrányvíz sebeim szélére csöpög, narancssárgává vegyíti alvadni próbáló, párolgó véremet. A ritkás oldódik a sűrűben és fordítva. Egy új halmazállapotot kristályosít ki a hideg és a hús csókja: a szellemtest rothadó plazmáját, amely hígabb a homokszínű, zsíros kocsonyánál, de nehezebb, mint a hóba ellipszist égető kutyavizelet. Pucér és immár szégyentelen testem zseléje végre megadja magát, és kenhetőbb, sósabb lesz, mint a vértől paprikaárnyalatú vajkrém. Az ásványianyagok és a gyomrom falára fagyott víz megduzzadnak. A cseppkőbarlangok daganatainak türelmes, kínzóan lassú növekedésével repesztik át hasfalamat. A feszülő fejű alakzatok pattanó csíraként bökik át testem szűzhártyáját. A sejtek haldokló riadója ezerszeresére hangosodik idegeimben, minden egyes rianása a bőrnek feszülő, szakadó fájdalommá erősödik. Lehunyt szemhéjam alatt, akár a túlfőzőtt tojások, szemeim reccsenve buggyannak ki a helyükről. Aztán, ha kellő dermedés és belső roncsolódás után kegyelmesen felolvasztanak s testemet langyos, szagos anyagként tányérméretűre formázzák, kések és villák eljövendő, szikehasította szakadékait várom kinyílni magamból. Fájdalmam feloldódik a gyomorsavban, lelkem pedig egy etikettszerűen eltakart női böffentés jóleső kielégülésében szublimálódik a levegővel. Létem felfalt anyagisága másokban nyer kiterjedést, torokba gyűrt életem felszívódik a metafizikában. 

KETTŐ

Rovarok kísértenek. (Ahol a tudat a lélek fenekére süllyed, mint ázott teaszálak.) Ott szivárvány feszül a hártyára, a félelmetesen sebes szárnyak keményre verik a levegőt. Fulladozom ízeltábaik tonnái alatt. A tüdőm bolyhaiból fémfekete hangyák repednek elő s nyüzsögve özönlik el belsőmet, mintha a magasból tintásüveget ejtenénk a havas márványpadlóra. Aztán a csótányok. Álombeli takaróm alatt vagyok magzat az éjben, a pettyek, a lepedő sötét foltjai gyermektenyérnyiek. Gonoszan, kilőtt puskagolyóként támadnak, különböző irányokból, de mindig felém. Keményen, síkosan csillogó páncéljuk robban át rajtam. Féregpózba öntött acéltöltény mindegyik. Hiába indulok odaátra a lényegért vagy bátorításért, már ott is rovarerdő van. A buja aljnövényzet barnái kiszáradt, recsegő cserebogárvázak, feketéi cincér- és csibortetemek. A cserjés méregzöldjén betegsárga váladéktól bűzlő dekoratív kolorádók, rabruhás fenyőfadíszek, reszkető, nedves csápokkal, izgága, csikorgó fogazattal. Őrlődés. A sóskalevél nagyságú, szőrös, alaktalanra hízott tetvek áttetsző, kocsonyás plazmájukban felfalnak mindent, elnyelik az összes nedvet a világból, keserű szagú véraláfutásokat hagyva maguk mögött. Sáskák, tücskök, kabócák fenik össze késeiket testemen, félig kifejlett, torz lepkék feromonja áramlik át rajtam, a kéjes illatra további rovarok gyűlnek a szerves vályúhoz, az egyetlen nagy párzószervhez, ajkaimhoz. Bodobácsok összeragadt farral tolatnak bele gerincvelőmbe, megmártóznak benne és nyelik a fehérjét tölcsérszájukon, hatalmas, vastag hernyók kefélik hájas szőrüket szempilláimmal, menstruáló szitakötők tapadnak izlelőbimbóimra, atkák és nyüvek kelnek ki sejtjeimből, vértesteimből táplálkoznak és ürülékhidat emelnek agyféltekéim közé, amit majd acélszínű döglegyek köpnek be, hogy a fóbia cirkuláljon, torrá változott mellkasom potrohhá nyúlt csípőmbe ragadjon, álom valósággá legyen, nappal éjjé, rovarok testemmé, én kitinvázzá és összetett szemmé, akaratom vérszívássá és nedvnyeléssé, ez az erjedő világ pedig egyetlen hatalmas chemotoxos dobozzá, ami bár hermetikusan le van zárva, elfelejtették méreggel színültig tölteni, nekünk pedig benne életet adtak.

Lupus in fabula

Krasznahorkai László:

Az utolsó farkas – Magvető Kiadó, 2009

Előjegyeztettem, rohantam, megvettem a Kossuth-díjas Krasznahorkai László legújabb könyvét, „Az utolsó farkas“-t. Nos, most olvastam el ezt az egyetlen hosszú mondatot, ami talán a leghosszabb eddig publikált mondata az írónak. Az utóbbi időben volt egy bizonyos érzésem Krasznahorkai Lászlóval kapcsolatban, s ez most beigazolódni látszik. Mivel ez az érzés saját magammal kapcsolatban is fennáll, sőt, talán önös érdekből, épp magam miatt foglalkoztat a téma és így kedveltem meg egyre jobban K.-t, nem mehetek el szó nélkül mellette. Ez pedig a hiábavalóság kérdése. A hiábavalóság annyira egyöntetű szubsztancia és szervező elv az írónál, hogy a fogalom jelentéséből kifolyólag nem is nagyon értem, hogy lehet ezt a vezértémát, ezt az ellen-anyagot újra és újra tematizálni. Arról írni, de nem megnevezni (mert megnevezhetetlen), ami tulajdonképpen nincs, ami mintha egykoron létezett volna, de mára nincs többé, elmúlt, megszűnt, nyomtalanul eltűnt. Írni a folyamatos hiábá-ról, arról, hogy szomorúlefelé van. És nincs hagyomány, nincs érték, nincs felemelő aktus, nincs finomság, épülés, csak mindezek bukott párja, ítélet alatt álló kárhozata, és tökéletes hiábavalóság, „mindenből és mindenhonnan sugárzó“ megvetés. Nem más ez, mint valami szándékolt detrakció, egy jobbnak vélt természeti kor hiányok által körülhatárolt felmutatása, sejtetése. Az élet e keserűnek ható szemlélete szükségszerű apátiával is jár, amit minden Krasznahorkai műben egy-egy egészen finom, többnyire érzéki élmény ellensúlyoz, pontosabban épp az arányeltolódások folytán ellensúlyozni képtelen. Hatalmas, reménytelen és ostoba masszákban áradnak a leépülés erői, mögülük gyenge parázsként olykor kiviláglik némi etikai vagy esztétikai vigasz. De csupán egy röpke pillanatra, aztán masíroz is tovább az egykedvű, feltartóztathatatlan  rombolás.

Mindezek ellenére a hatvanöt oldalon elbeszélt történet így is kiváló, rendkívül szuggesztív, és lélektanilag zseniálisan kivitelezett. Mint minden Krasznahorkai próza, karon ragad és magával ránt, a sorok hömpölyögnek, mégsem dagályosak, és az egész szöveg csodás arányérzékről tanúskodik a gondolati és a cselekményi részek között. A kiégett, meghasonlott német professzor, akinek legfőbb gondja, hogy miután a gondolkodással felhagyott, rájön, a gondolkodás beszüntetése is egy gondolkodásmód-váltás csupán, tehát egy csapda, egy hiábavaló menekvési kísérlet a világ elől, egy nap levelet kap, melyben Spanyolország egy néptelenebb vidékére invitálják, all inclusive ellátással, honoráriummal, repülőjeggyel, csak jöjjön és mondjon, illetve írjon Valamit az ő kedves tájukról. Az öreg német bajban van, mert az egészből nem ért semmit, félreértésre gyanakszik, tévedésre, de a pénz ígérete végül meggyőzi, és hamarosan már Extremadurában találjuk, ahol egy tolmácsnő és egy sofőr társaságában igyekeznek felkutatni a vadászt, aki az utolsó farkast a Duero folyótól délre kilőtte, sok-sok évvel ezelőtt. E nyomozás során artikulálódik a mű (számomra) lényegi üzenete, ami a mondhatni megszokott Krasznahorkai-féle életféltés újabb példája: a természet rendjébe avatkozó ember térhódításának kataklizmatikus hatásai, a civilizáció terjedésével járó mindent felélő, pusztító enyészet. Mert vannak még hermetikus terek, ilyen Extremadura is, a festői dehesával, a magányos tölgyek dimbes-dombos mezőivel, ahová még nem tört be a világ, csak fenyegető veszélyként lopakodik a környéken, akár az éhező farkasok. Az utolsó farkas elejtésének története, amit egy vadőr elbeszélésében hallunk, valóban szívszorító, és szerencsére megáll az érzelmi giccs határa előtt. Az író szenzációsan bánik az izgalommal, okosan porciózza, s így a valójában nem túl érdekfeszítő történet olvasása közben azon kapom magam, hogy egyre jobban lüktet érdeklődésem, szemem tágra nyílik az utolsó oldalakon kibomló kifejleten. Érzem, a könyv megrázkódtat. S az apró trükk a végén, hogy ki akarok mondani valamit, erre felkészítem az olvasót, majd mégsem mondom ki, nos, ez még talán bizonyos olvasóktól türelmet és megértést igényel. Végtére is azzal kezdtem, írni arról, ami már nincsen, s ami meg van, az úgyis mind hiábavaló. Nagyon ajánlom a könyvet azoknak, akiknek nincs sok idejük olvasni, mégis, kísérletképpen szívesen megmerülnének ebben a kortárs irodalmunkban páratlan erejű, varázslatos mondatszövevényben.

A fehér hely

Elhangzott a Múzeumok Őszi Éjszakája programsorozat részeként, november 14-én, a győri Xantus János Múzeum légópincéjében.

Vaksötét volt odalent, mert miután felbőgtek a légvédelmi szirénák, az emberek a nagy kapkodásban elfelejtettek lámpást magukkal vinni. Ki gondolt volna ilyesmire, mikor az ég zúgni kezdett, és a téli horizonton feltünedeztek az ellenséges bombázógépek rajai? Hat-hét ember tódult le a szűk pincébe, torkukban dobogó szívvel, szemükben a kétségbeesett aggodalommal saját sorsuk iránt, s hogy mi történik most a többiekkel, a családtagokkal, akik legjobb esetben egy másik óvóhely mélyén húzzák meg magukat. A nehéz, keresztrácsokkal erősített deszkaajtó bezárult mögöttük, és olyat dördült, mint egy verembe zuhanó szikla. A sors úgy hozta, hogy ez a hat-hét ember még távolról sem ismerték egymást. Járókelők voltak egy szerencsétlen pillanatban, akiket a csendőrség a legközelebbi biztonságosnak vélt pincébe tessékelt, és lelkükre kötötte, hogy míg a szirénák el nem hallgatnak, kötelesek a helyükön maradni és várakozni. Imádkozhatnak éppen, tette hozzá a csapzott arcú közeg, s ez volt az utolsó szó, amit odakintről hallottak.

Az átmeneti óvóhelyként kijelölt pincében tehát sötétség honolt, és izgatott neszezés, kapkodó lélegzetek. Hirtelenjében senki sem tudta, mitévő legyen, idegesen tapogatták végig a nyirkos falakat, néha egymáshoz értek, kinyújtott karral botorkáltak valami ülőalkalmatosság után kutatva, s volt, aki letaglózottságában sóbálvánnyá dermedt a fal mentén. Odakintről a szirénák vijjogása hallatszott, mintha hatalmas vészmadarak köröznének fölöttük. Ám ártalmatlan madarak helyett halálos vasakkal telt meg az ég, tűzzel és pusztulással méhükben, melyet pontosan kiszámított röppályájuk bizonyos pontjain könyörtelenül bocsátottak a mélybe. Odalent házak omlottak össze, mintha Isten ökle csapott volna le rájuk. Megremegett a föld, a dübörgés szabályszerű ütemben végigrohant a pince falán, s mintha leszakadt volna a tető a fejük felett, füst és por kavargott a sötétben. Néhányan felkiáltottak ijedtségükben, sikolyok is hallatszottak, tehát nők is voltak idelent. Testek lökődtek egymásnak, valaki ösztönösen a másik nyakába borult, aztán prüszkölés és köhögés és sírás. Szinte elviselhetetlen volt a sötétség, mintha a pince egy zárt kriptává változott volna, melyben gyenge bogarakként verődtek össze az emberek, s félelmük a haláltól megfosztotta őket alapvető tájékozódási képességüktől. Úgy érezték, bármelyik pillanat az utolsó lehet, és a leomló téglák tonnái rögtön maguk alá temetik őket. A rettegésnek e fullasztó vákuumában megdermedt az idő, és a város felett egyébként néhány perc alatt elhúzó gépek zúgása szinte kimerevített zajként visszhangzott még sokáig a fülükben. Aztán mintha csoda történt volna, a dübörgés lassan elhalt, és továbbra is csak a szirénák üvöltése hatolt le hozzájuk. Az viszont nem akart abbamaradni, mintha további támadások veszélyére figyelmeztetne.

Nagy sokára egy érdes férfihang szólalt meg. „Van valakinél gyufa?” Senki sem válaszolt, a férfi mérgesen valami káromkodásfélét dünnyögött. „Szerencsénk van, ha a bejáratot nem torlaszolta el a törmelék. Az egyik bomba átkozottul közel lehetett.” Ezúttal sem kapott feleletet, de a férfi nem zavartatta magát, úgy tűnt, ha beszél, ha az állapotokról mintegy előzetes leírást ad, félelmét kiolthatja a szívéből. „Aljas gazemberek mind! Méghogy Magyarország megtámadta Amerikát! Értik? Micsoda képtelenség! Én személyesen biztosan nem üzentem hadat senkinek. És maguk? Maguk vajon támogatták ezt a lépést? Halljam, maguk támogatták?” Egyre hangosabban beszélt, s úgy hallatszott, fel-alá járkál pár lépésnyi helyén. „Ez az egész háború egy agyrém! Romok, csak halottak és romok! És mindig újraépíteni! És mindig újra porig rombolni!” Egy nő szólt rá csendesen. „Kérem, hagyja abba! Mi is tisztában vagyunk a helyzetünkkel. Nagyon jól tudjuk, mi folyik itt, elhiheti.” A férfi erre megszeppent, és befogta a száját. Dohogott valamit, aztán a földre telepedett.

Hosszú percekig megült közöttük a csend. Mindenki a szirénákra figyelt, és találgatta, mennyi ideig kell még a föld alatt rostokolni. Reménykedtek, hogy a világ odakint még visszavárja őket, s nem dőlt végleg romba, ahogy az képzeletükben oly szívszorító félelemmel megidéződött. Ha hallani vagy látni lehetett volna a fejekben kavargó gondolatokat, tarka, apokaliptikus képmadarak suhogták volna be a sötét pincét. Volt, ki a vőlegényére gondolt, a szempárra, ahogy búcsúzott, mikor szolgálatba vonult, az előző éjszakára, s benne az ölelésnek annak a reménytelen melegére, amiben már a holnaptól való félelem is finoman ott rezgett a bőr alatt. Más az anyját idézte fel, a piacra tipegő asszonyt, kezében az elmaradhatatlan fonott kosárral, a törődött, apró erszénnyel, a kékfestett kendővel, a leves illatával, a vitrin mögött összekoccanó poharakkal, ahogy a repeszek a ház falába csapódnak. Volt, aki titkon nem is bánta a történteket, mert özvegységben élt tizenhét éve, és az egyedülét e kínzó fokánál minden jobb lehet, gondolta, és őszintén, már úgy szerette volna maga mögött hagyni ezt a régi hont, ezt a folyton a borzalom ihletettségében álló tájat, és aludni a leplekkel, deszkákkal, földdel és éggel letakart szemhéjak alatt. A merengés és az emlékek e puha folyamán át hallani lehetett, hogy valaki lassan, mintegy önmagát megszólítva mesélni kezd, és a múltról beszél, mikor a szomszédasszonya elveszítette egyetlen gyermekét, egy levente-korú fiút, aki társaival játszott, mikor a repülőgépek felszaggatták a csendet, és később már csak egy fél pár csizmát talált a bombatölcsér közelében. És az elveszítés e teljességgel értelmetlen és felfoghatatlan rettenetében a háború azóta is ott van vele bent a szobában, mellette ül a hiány képében, és holttest nélkül, akit eltemethetett volna, a fél pár csizma, mint az egyetlen kegytárgy, az emlékek tartója maradt hátra neki. A belső háború a legszörnyűbb, mondta néha az udvaron üldögélve, a csizma akkor is vele volt, olykor a kezébe vette, megtörölgette, és Karácsonykor a lábbeli kifényesítve állt a fenyő alatt, szolgálta a hiányt, keserű és édes könnyek otthonává lett. A pince ekkor újra elcsendesedett, maradt a lélegzés és sóhajtozás, a szirénák szóltak, de semmi egyéb, mintha odakint ismét béke lenne, egy száraz és fényes évszak, és a dolgok végre úgy illeszkednének egymáshoz, ahogy egy csók pihen egy vékony tenyéren.

Ő pedig, aki éppen a táncóráról tartott hazafelé, mikor a légvédelem riadót fújt, és táskáját magához szorítva csak sodródott a rémült tömeggel, majd ahogy a menekvők hullámai az óvóhely elé vetették és betuszkolták és a nehéz ajtót rácsapták, most, nem sokkal a mindent megrázó dübörgés után egyszerre egy vékony csíkot, egy fénylő vonalat fedezett fel a pince téglafalán. Kíváncsian nyújtotta oda kezét, és meglepetten látta, hogy a fénycsík kiterjed, hosszában és széltében egyaránt, nyílik, akár egy kapu, és szinte teljesen elfoglalja és beragyogja a pince tégláit. Rövidesen a fény mindent elárasztott, és olyan vakító fehérséget tapasztalt, hogy alig-alig bírta nyitvatartani a szemét. Eleinte úgy hitte, valakik bontani kezdték a falat, és a résen át betört végre a napvilág, de hamarosan rá kellett ébrednie, hogy ez a fajta fény ismeretlen ezen a földrajzi szélességen, és kezeket sem észlelt, alakokat sem látott sehol. Felállt és közelebb lépett, pontosabban tett néhány bizonytalan lépést az immár teljesen körülötte ragyogó fehér helyen. Nagyon különös volt, és sehogy sem értette, hogy lehet egyszeriben...és ekkor szeme tágra nyílt a csodálkozástól, és arca mintha elkomorodott volna, hiszen kiosont belőle a kérdés, egy pillanatra még érezte, tudta, hogy valami megváltozott, és hogy erre vonatkozott értetlensége, de egy másodperccel később elfelejtette, hogy csodálkoznia kéne, majd azt is, hogy ő most a feledésben van, annak is a legközepén. Mintha egy élettel teli magot ültettek volna el testében, s ahogy az beágyazódott, valamiképp boldoggá tette őt, és felszabadította kétségei alól. Ebben a nagy örömben, ami egészen megszédítette, még keresgélte a szavakat, amelyek kötötték a múlthoz és valaha önmagát is leírták az élet számára, de semmi de semmi nem akadt fenn elméjében e merítés során, a nemlétezőt fogta, ezt a puha, édeskés, finom fehér fényt, ami fokról-fokra átviláglott kezén, mellén, hasán és arcán is, megszűntetve, egyben fel is számolva e hozzátartozó részeket, mintha mindez nem lett volna más, csupán árnyék és káprázat csalóka szövedéke. Érzékelhetetlen volt az átmenet, egészen engedelmes és szelíd, akár a párolgás vagy a lélegzet kiengedése. Elvette őt a fehér hely, és ez a hely benne volt egy sokkal nagyobb helyben, ami szintén benne volt egy sokkal nagyobb helyben, de mindez a végtelenül táguló folyam ugyanakkor a végtelenül apró irányába is egyszerre létezett, nagyobb volt, mint egy csillag, és kicsiny, akár egy őssejt.

Miután aztán a szirénák elhallgattak, és az odakint neszező karok félrehordták az óvóhely lejárata elé szóródott tégla- és kőmaradványokat, nagy megkönnyebbülésükre feltárult újra a pince ajtaja. Sápadt, füstös fény hatolt a lécsőre, az emberek egymást támogatva sírtak örömükben. Most, hogy végre láthatták a másiknak arcát, meg-megálltak és összeölelkeztek. Látták azt is, hogy a pinceboltozat egy helyen leszakadt, és hegyekben áll az omladék. Hálát rebegtek az Úrnak, és igyekeztek mielőbb a felszínre evickélni. A lányt pedig, aki a táncóráról tartott hazafelé, csak órák múltán fedezték fel az óvóhely romjai alatt.

Múzeumok Őszi Éjszakája

Felolvasóest 2009. november 14.

18:00 óra

Minden kedves érdeklődőt, irodalombarátot, és a történelmi Győr iránt érdeklődőt szeretnék meghívni idén november 14-én szombaton a győri Xantus János Múzeumba, annak is az úgynevezett légópincéjébe, ahol a Múzeumok Őszi Éjszakája rendezvény keretén belül irodalmi felolvasásra kerül sor.

Jómagam mellett, aki "A fehér hely" című novellámat olvasom fel a tisztelt megjelenteknek, az esten közreműködik Falvai Mátyás író, valamint Mechiat Zina, Szalai Zsolt és Villányi László költők.

Aki teheti, jöjjön el, mert kivételes hangulatú irodalmi csemegében lesz része, és nem mellesleg, ritkaság, hogy városunk szerzői ilyen szép számban képviselik magukat egy minden bizonnyal gondolatokat és érzelmeket ébresztő kulturális eseményen.

FISZ tábor más szemszögből

ahogy Falvai Mátyás megélte:

Tudósítás a Literán

Agárd

Képek és gondolatok a Fiatal Írók Szövetségének táborából

A csodálatos, verőfényes őszi nap és a Simon Panzió meghitt hangulata rögtön megérteti velem, hogy érdemes a hétvégét a FISZ táborában tölteni. Pedig nem érkeztem éppen könnyű szívvel, de végtére is az ősz ilyen: néha egyedül találod magad benne, és akkor hosszan nézed a fákat, a földet, s rajtuk a lábaidat, melyek messzire vittek valakitől.

A hely remek, tisztaság, funkcionalizmus, esztétika, bor. (És a bor mindez együttvéve!) A konferenciaterem és ebédlő falain borász és költő házigazdánk, L. Simon László testvérének, Simon Gábornak festményei ragyognak, sötétlenek, sugározzák a színt, megrészegítő intenzitással. Éppen annyian jöttek el a Fiatal Írók közül, amennyit egy ilyen hely kényelmesen, tágasan elbír. Nem zavarjuk egymást, el lehet vonulni, padra ülni, nézni a miniatűr tó aranyhalait, s a macskát, ahogy a halakat nézi, vagy barangolni a ház körüli fák alatt, keresni és találni az ősz nyomait. Persze sem az alkotóműhely foglalkozásai, sem a két előadás - természetesen bor tematika - nem marad érdeklődő nélkül.

Az ételre és italra nem lehet panasz. Látogatást teszünk a jókora borospincében, értő és megejtő vezetésünk alatt végig érezni vélem az efféle pincékben lakozó őserőt, hogy ember és föld mennyire egymáshoz van kötözve, gyökerükig összetartoznak, gravitációban és folyadékban. Tenyerem ott nyugtatom a hatalmas hordó langyos fáján. Mi ez, ha nem megrendülés: szellemek vannak jelen, de legalább Gaia.

A délután csendes része a szabadban telik. Átmeneti beszélgetések szerveződnek, egymás társaságához csapódó emberek és kutyák. Mindenki lassan él itt, csendben néz és harsányan nevet. Jómagam sétát teszek a ligetben, mert semmi sem jut az eszembe, de miért is kéne? Nem elég ez így?

Valószínűnek tartom, hogy összefügg a borfogyasztással is, kedvünk egyre emelkedettebb, beszélni egyre többet szabad és kell is. Ismerősök bukkannak fel váratlanul, hátbaveregetés, kézrázás, jó, hogy idetaláltál. Gyere, kerítünk egy poharat, egy széket. Meg kell osztani az örömöt, mert odabent tarva rövid életű.

Aztán fényképészek és fénykérészek rajzanak a lassan beálló estében. Morajlanak a ki nem mondott, türelmetlen szavak, villognak a vakuk és a szárak.

Végül pedig kulmináció, zene lesz mindenből, derűs éneklés...

...és letűnt dívák figyelnek a sötétbe mártózó odaátról, hogy kik mulatnak itt olyan nagyon. Minden megmerevített mozdulat mögött még legalább száz évig nyomokban fellelhető a szenvedély. Micsoda felezési időkkel kell számolnunk!

S mindez a kavargó hangulatkáosz jól megfér a békességgel, néhány perccel vasárnap előtt, amikor jöjjön, aminek jönnie kell, úgyis tudom, nincs más hátra, mint mosolyogni, s utazásra készülődni, mert utazni kell.

Vendéglátónknak Lacinak, aki Rilkével szólva "minden lehullást a kezében tart", köszönöm a kiváló élményt, barátaimnak a felemelő hangulatot, a kabaré-szetteket, az időt, és aki ott volt, aki eljött, annak köszönöm a jelenlétet, s aki nem lehetett ott, neki a várakozás türelmét.

A Voynich-kézirat

Valamiért vonzódom a rejtélyekhez. Talán, mert ami megmagyarázhatatlan, az egyben az ismeretlen izgalmát is nyújtja, lelkesít, bosszant, nem hagy békén, gondolkodásra, fantáziákra késztet. Lássunk most egy különös szerzeményt, ami nem feltétlenül szó-szoros értelemben vett irodalmi csemege, ám a maga nemében mégis egyedülálló „olvasmány”. A Voynich-kézirat néven hírhedtté vált könyvről van szó.

S hogy mi a különlegessége? A 234 oldalból álló, bőrpergamenre írt könyv egy ismeretlen, s azóta is megfejthetetlen nyelven íródott. A hatás fokozása miatt elmondom: számtalan, kézzel rajzolt illusztráció díszíti lapjait, vélhetően asztronómiai és kozmológiai ábrák, mezítelen nők tömege, csővezetékek, és növények minden mennyiségben, melyek, talán mondanom se kell, Földünkön ismeretlenek. Hátborzongató, nemde?

A könyv keletkezéstörténete tartalmához illőn misztikus homályba vész. Hogy a szakértők szerint valahol a XV-XVI. században íródott könyv miként került Prágába az alkimista Georg Baresch-hez, arról nincsenek adataink. Élete végéig olvasatlanul állt könyvtárának polcán, aztán Jan Marek Marcihoz vándorolt, a Prágai Károly Egyetem igazgatójához, aki Athanasius Kircher hieroglifa-fejtő jezsuita tudósnak továbbította Rómába. A kísérőlevélben említésre kerül, hogy a kéziratot annak idején II. Rudolf német-római császár vásárolta, aki maga is rajongott az alkímiáért. Eztán újra bizonytalan a könyv útja, egy olasz magánkönyvtárban bukkan fel, majd egy lengyel-amerikai antikvárus, Wilfrid M. Voynich veszi meg 1912 környékén, jó üzletet szimatolva a titokzatos műben. Ha egyebet nem is kapott érte, a kézirat azóta is az ő nevét viseli. Halála után egy könyvkereskedő, aki képtelen volt jó áron túladni a könyvön, egyéb ötlet híján 1969-ben a Yale Egyetemnek adományozta.

Most pedig lássuk, mit tartalmaz a kézirat. Bár elolvasni eddig még senkinek nem sikerült, a színes illusztrációk alapján tartalmilag hat elkülönülőnek ható fejezetre osztható. Ezek pedig: herbárium (gyógynövények), asztronómai (csillagjegyek), biológia (csupasz hölgyek), kozmológia (égi térképek?), gyógyszerészet (növényi részek és orvosi edénynek tűnő tárgyak), receptek (feltételezhetően). És minden ábrát gondos kézzel írt szöveg vesz körül vagy követ. A kézirat nyelvét nem csupán lelkes amatőrök, de komoly kriptográfusok, nyelvészek, kódfejtők, a haditengerészet erre szakosodott emberei próbálták feltörni, sikertelenül. Hogy nyelv-e egyáltalán az írott szöveg, erre nézve is megoszlanak a vélemények. A Voynich szövege mindenképpen nyelvként viselkedik, erre utal az úgynevezett Zipf-törvény alapján végzett vizsgálat eredménye is. Az emberi nyelvek jellegzetessége, hogy egy terjedelmes, írott szöveget mintaként használva a leggyakoribb és a legritkább szavak mennyisége alapján felrajzolt logaritmikus ábra egy tulajdonképpeni dőlt egyenes vonalat ad ki. Ennek az egyenesnek a dőlésszöge nyelvenként csak minimálisan eltérő, s ez igaz a Voynich-kézirat nyelvére is. Ugyanakkor kevés emberi nyelv mutat fel olyan grammatikát, ahol példának okáért bizonyos szavak rendszeresen kétszer, háromszor ismétlődnek egymás után (Létező példa a kínai nyelvben előfordul.) Számtalan teória született e különös nyelvi kódról, egyesek titkosírásnak, mások egy elfeledett nyelv dokumentumának tartják. Olyan is akad, aki szerint a Voynich pusztán egy zseniális tréfa eredménye, és az ég adta világon nem akar semmit se mondani. Tény, hogy a hamisítványok nem csupán korunk jelenségei, elképzelhető, hogy egy leleményes, ügyes kezű művész egy-egy gazdag, műkedvelő uralkodót szeretett volna megnyerni magának a könyvvel, no meg jóféle aranytallérokat is természetesen.

A kötetben látható kézzel festett ábrák is hasonlóan sok spekulációhoz vezettek. Legelterjedtebb ezek közül, hogy a könyv valamiféle gyógyszerészeti útmutató lehet, erre utalnak a növények, a lombikok, a csövek, s talán még a csillagállásokra célzó rajzok is, hiszen a középkorban a gyógyítás még szorosan összefüggött bizonyos égi konstellációkkal. Talán nem elhanyagolható az sem, hogy a kézirat vélt keletkezése idejében kezdtek elterjedni a komolyabb teljesítményű távcsövek és mikroszkópok. Ennek figyelembevételével a furcsa ábrák akár galaxis- de ugyanúgy sejttérképek is lehetnének, melyek az így feltárulkozó új világok titkát fejtegetik.

Nagyjából ennyit tudunk. Ki-ki hozzáteheti saját értelmezését, bogarászhat a rendkívül találékony teóriák között, és csodálattal vegyes borzongással virtuálisan végiglapozhatja a könyv lapjait, melyek mára immár az interneten is elérhetők. Bárki írta is, bármi céllal a Voynich-kéziratot, alaposan feladta a leckét.

Vasárnapi Kisalföld, 2009 október 18.

A Győr-Moson-Sopron megyei hetilap, a Vasárnapi Kisalföld hasábjain rendszeresen, hétről-hétre olvashattok tőlem és barátaimtól, irodalmat, könyvajánlót, kritikát, programajánlót, véleményeket arról, ami minket érdekel és életben tart. Immár ötödik alkalommal kaptunk közlésre lehetőséget, ajánlom figyelmetekbe a Voynich-kézirat különös jelenségét, Villányi László költő új verseskönyvének méltatását Szalai Zsolt tollából, és nem utolsó sorban Falvai Mátyás is elmond egy-két szót Vámos "oldschool performer" Miklós bácsi legutóbbi kötetéről.

Tehát 2009 október 18-án vegyétek a lapot. (Ezért pénzt nem kaptam, esküszöm.)

Nulladik Változat

...szerettem őket egykor...


Szétszórás


Jó itt
a sötétbe bújt az egyik
és rágja magát
hogy hátha majd átér
ott túloldalt
nevetés repülés és fény van
és milyen szép ha lángok ölelnek
a boldog tűzben elég
de nincs helyed
mézet önt asszonyára az egyik
és mondja hogy édes vagy
vagy méreg folyik át rajta keresztül
és az élet előre meg hátra
hol magodat öntöd rá
neked nincs helyed
csak a szétszórás van

csak a szétszórás van

The Cure

Plainsong


(egyszerű dal, ha úgy tetszik, gregórián, szubjektív, kissé hűtlen fordításban)

Azt mondtad "azt hiszem, sötétség és eső közeleg"
Azt mondtad "és a szél felhorgad, akár a világ legvégén"
Azt mondtad "és hideg van, mintha halott lennél, hideg"
és egy pillanatra elmosolyodtál.

Azt mondtad "azt hiszem, megvénültem, és fáj"
Azt mondtad "elfogy a mindenség, mint legvégén a világ"
"És hideg van, mintha halott lennél, hideg",
és egy pillanatra elmosolyodtál.

Miattad olykor a lét peremén érzem magam,
a lét peremén érzem magam,
azt mondtad "csak a mosolyom miatt".

Őz (részlet)

Úgy tervezte, az utca végén rögtön balra tér és felkanyarodik az erdőn át a régi kőbányához vezető gyalogútra, meglátogatja az elhagyottan heverő köveket, a poros bányaszurdokot, majd a dombtetőről szépen legyalogol a tópartra, ahol ilyentájt már illatoznak a lángossütők bódéi. Az erdei út enyhén emelkedett, cserébe a fák boltozata dús árnyékkal szolgált, ami igen üdítő volt, tekintve, hogy a Nap már most harminc fok fölé hevítette a levegőt. Várakozásával ellentétben maga az erdő eseménytelennek bizonyult, egy-két gyík moccant csak közeledtére, és sebesen rejtekére iszkolt. Madár és vad nem került útjába, néha kakukk- és gerleszót vélt hallani, de kutató tekintete előtt ők sem mutatkoztak. Ez a magányos séta egyaránt volt felemelő, ugyanakkor aggasztó csendtől borús. Néha megállt, hegyezte a fülét, körülkémlelt, leguggolt és megpiszkálta a földet, odébbgurított egy követ, végigsimított egy fa göcsörtjén, szemügyre vette a vöröshangyák szapora vonulását a kérgen, s egy tisztáson, ahol lomha meleg ült, perceken át bámulta elborzadva néhány különálló, vén krisztusakác alkar hosszúságú, veszedelmes töviseit. Milyen gyönyörű, gyilkos védelem! Egy pillanatra kedve szottyant letörni egy tövist, de rögtön megbánta öncélú tervét, sőt, hogy a gondolatért is bocsánatot nyerjen, szerette volna megsebezni kezét a hegyes tüskével. Elképzelte, micsoda fájdalom lehet, ha e fegyveren egy élőlény húsa fennakad, s erre a képre egész teste hidegen megrándult.

Tovább indult, és ekkor váratlan mélabú éledt benne, egészen lassú és finom, akár a dagály, és nem elsősorban az egyedüllét miatt, hiszen rég óta épp erre vágyott, inkább a nyugalom elbeszélhetetlensége volt búskomorságának valódi oka, hogy itt, ebben a közömbös, mégis megnyugtató környezetben nem kommunikálható az érzelem, nem fejezhető ki az örömnek ez a lágy, külvilágra hatástalan formája. Ez az öröm megülepedett a nyár forró illataiban, a tölgylevelek fonákján, akár a harmat, és várta, hogy elpárologjon, mielőtt bárki rálelhetne. Illékony és könnyű boldogság volt, s ha szétmállott, helyébe hanyatlás jött, a kedély elnehezülése, üresség és kínzó hiányérzet.

A régi bánya felé baktatott, egy vadak által használt keskeny csapáson. Az út egyre meredekebbé vált, már közel járt a dombtetőhöz, ahonnan, emlékezete szerint pompás kilátás nyílt a domb oldalába vájt sziklás katlan mélyére. Hamarosan elérte az emelkedő végét, az erdei csapás egy derékig érő réti növényzettel borított tisztásba torkollt. A panoráma lenyűgözte, észak és kelet felé tekintve hosszasan folytatódott a dombok egymást érő láncolata, néhol hegyek magasába nyúló ormokkal. A figyelmes szem a távolban elvétve egy-egy középkori várromra vagy egy falusi templom tornyára bukkant. Délen pedig ott mélylett a táj testéből kimart szakadék, a kitermelt kövek helyén tátongó fehér űr és szédítő mélység, majd azon is túl egy régi erdőirtás kopár medencéje, végül a káprázó tófelszín, ami kelet-nyugat irányba, ragyogó szegélyként terült el a vidéken. A bánya sebhelyét pásztázta, szeme megakadt egy apró folton odalent, fából eszkábált őrház vagy vadászles, ilyen távolságból nem lehetett megállapítani. Korábbi látogatásai során nem fedezte fel, bár az is lehet, a tákolmány csak azóta épült. Úgy emlékezett van itt valahol egy ösvény, amin leereszkedhet a bányához. Hamar rá is bukkant az útra. Nem volt éppen veszélytelen vállalkozás, eltöprengett, vajon megéri-e a kockázat, de kerülni semmiképp sem akart, a ház a mélyben viszont felkeltette a kíváncsiságát. Útnak, sövénynek gondolta, holott csak egy vízfolyásoktól kimosott keskeny patakmeder előtt állt, ami merészen tekergett a domboldalon lefelé. A könyvet zsebre dugta, hogy két kezét szabaddá tegye, és óvatos léptekkel, mintha egy létrán ereszkedne alá, nekilódult. A földből kidomborodó kopasz gyökerekbe és karcsú fatörzsekbe kapaszkodva nagy kínlódás árán végül is leért a bánya szintjére. Itt máris kellemesebb lankákra akadt, melyeken a járás is jóval könnyebben esett. A műveletben alaposan megizzadt, de azzal vigasztalta magát, hogy rengeteg időt megspórolt. Mielőbb szemügyre akarta venni a magasból felfedezett építményt, lelkesedése azonban gyorsan lelohadt és idegességbe váltott. Semmi, de semmi olyasmi nem volt idelenn, mint amit keresett. A dombtetőről látott viskó, csűr vagy vadászlak nyomát sem lelte. Keresztbe-kasul bejárta a köves szurdokot, felkapaszkodott néhány még épen maradt nagyobb sziklára, de hiába, csak kőpor és néhány haránt nőtt, torz akácfatörzs, ez volt minden, amit talált. Nem akart hinni a szemének, dühösen korholta magát figyelmetlensége miatt. Hiszen itt volt, éppen itt! Nem szökhetett meg, nem hordhatta el senki fia deszkánként, míg ő aláereszkedett. A méregtől még az is megfordult a fejében, hogy lesz, ami lesz, visszamászik a dombra, és alaposan eszébe vési az építmény pontos pozícióját, de ekkor egy villanás, és szívbemarkoló félelem fogta el. Hiszen mi van, ha odafentről sem látja viszont? Ha ez az egész csupán egy káprázat, egy röpke jelenség, ami csak egyetlen egyszer látható? Mi van, ha éppen ez volt a jelenség, amit észrevenni oly veszettül vágyott, aminek befogadására oly zavartan és feszült várakozással készült? A feltételezés megrendítette. Halántéka vadul lüktetett, homlokáról szemébe csurgott a veríték. Megnyugodni próbált. Nem, ez egészen biztosan kizárható, nem, nem, itt csupán egy ócska trükkről lehet szó, délibábos érzékcsalódás, semmi több, árnyjáték, puszta káprázat, a vágytól lépre csalt tekintet egyszeri botlása. Egy fa alá húzódott be, figyelte, ahogy légzése lassul, és szíve újra szabályos ütemeket ver. Eszébe ötlött a mondóka, belső hegyorom, külső meredély, ugyanannak a tárgynak két perspektívája, két látszata, s e két látszat mégsem a tárgy maga. Akár egy kétoldalú tükör, ami bár körbejárható, jelenléte csak egy pontból, mégpedig a tökéletes középből érthető meg, ahol is a tükör oldalsíkja, tehát keresztmetszete lelepleződik. Ezt a pontot, ezt a közepet kutatta mindvégig, mert bizonyítékot akart a látszat látszat voltára, igazolást, hogy a varázslat jelenvaló és annak valódi forrása van. Elméletét azonban képtelen volt a tájra, a tulajdonképpeni térre alkalmazni, az absztrakt spekuláció nem talált fogást a konkrét, tárgyiasult valóságon. Pedig tudom, morogta, hogy a táj bizonytalan. Belülről meredély, kívülről hegyorom, és oda-vissza. Dohogott még egy keveset az árnyékban, és dohogott benne az árnyék.

A teljes novella elolvasható a Műhely folyóirat 2009/6 számában.

Egy titkos tóról

Hazánkban, egy arany kert közelében, létezik egy egészen kicsi tó, ami gondosan el van rejtve a véletlen tekintetek elől, és nincs sok esély rá, hogy a kóbor lény futtában, vagy akaratlan bolyongásában megpillantsa. Megközelíteni meglehetősen körülményes. Nem is nagyon jár ide senki, a víz háborítatlan és csendes. Így, nyárutó tájékán, ha lehet, még magányosabb, jelenléte már szinte zaklatott nyugalmat áraszt. A tó egyedül van, de ez nem teherként nehezedik rá, inkább csendjét - amivel nagyon is komoly tartalmat közöl - hangsúlyozza a maga varázslatos módján. Ezt a tavat nem a természet formálta, nem kéregmozgások vagy a víz teremtette a saját kedve szerint. Emberi küzdelem eredménye a meder, a földbe vájatokat maró, kutató, önmaga gödreinek mélyére ereszkedni akaró, haszonvágyó, nyughatatlan emberé, aki boldogulást és létet remélt, mikor a kavicsbánya ötlete felrémlett előtte.

A titkos tó mára természeti kincs. Érintetlen és zajtalan, sűrű vize a ritka kegyelemnek. Illendő is megőrizni így, illattal, fényszikrákkal, a lassan köré fonódó csekély csalitossal. Néhány tárgy makacsul őrzi a beavatkozás nyomát, lebomlásra képtelen műanyaghordó és deszkákból tákolt artistapalló is akad itt, de idővel ezek is az enyészetbe vesznek majd valahogy. Az akarat elbukott, a terv meghiúsult, a tó létezik. És partjától kőhajításra még egy apró, rögtönzött szigetecske is kialakulhatott, rajta két csenevész fa áll, nem tudom pontosan, mifélék. Be lehet úszni oda, és elheverni azon a talpalatnyi fövenyen. Aligha kellhet ennél teljesebb világ.

Mikor meghallottam, hogy létezik, futni akartam az irányába. Szerencsém volt, a közelében lehettem, mégsem sikerült elsőre odajutnom. Talán az irány fogott ki rajtam, az erdő volt sűrű, és lépteim türelmetlenek. Eltévedtem. Végül a harmadik próbálkozásom sikerrel járt, ekkor egy másik égtáj felől közelítettem, a helyes égtáj felől. És a tó akkor végre megmutatkozott, próbálkoznom alig kellett, görcs nem volt bennem, csak meglepetés és gyönyörűség. Só száradt a homlokomon, mert sokat verejtékeztem, s ahogy a parton a víz fölé hajoltam és benne megmosakodtam, én és a tó megértettük, hogy mindegyikünkben az elveszített tenger akar visszatérni.

Mint említettem, emberi küzdelem eredménye a meder, a földbe vájatokat maró, kutató, önmaga gödreinek mélyére ereszkedni akaró, haszonvágyó, nyughatatlan emberé, aki boldogulást és létet várt, mikor a kavicsbánya ötlete felrémlett előtte. Bár eleve kudarcra ítéltetett, mégis, talán tudtán kívül sikerrel is járt. Mert ez a tó, ez az elhagyott tengerszem bizonyos értelemben maga a lét, önmagunk megrázó gödre és magasa.

Amit a tóról mondani akartam, elmondtam.

Könyvbemutató

A NEMMOZGÓ című kötet hivatalos győri bemutatójának a IX. Győri Könyvszalon ad teret és időt.

Helyszín: Győri Nemzeti Színház, Kisfaludy Terem
Időpont: 2009. október 3., szombat, 11:00 óra
Beszélgetőtárs: Sütő Csaba András, költő

Ezt megelőzően még megrendezésre kerül egy kötetlenebb, könnyedebb atmoszférájú bemutató is, Szalai Zsolt költő barátommal közösen. Tehát aki nem bír szombatig várni, jöhet pénteken is.

Helyszín:Győr, Rómer Ház, Underground klub
Időpont: 2009. október 2., péntek, 20:00 óra

Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Nyárbúcsúztató

Egy réges-régi impresszió folyam...

Meleg napok járnak mifelénk. Micsoda nyár ez! Fény és zöld, zene, szél, alkonyok, langyos és forró esték, délutáni eszmék, hosszú beszélgetések a kiskocsmában, vakítóan sárga-fehér reggelek, a nap áttűz a redőnyön, beszitál a fény, röviditalok, hosszú, küzdelmes szeretkezések, csodák, szerelmes szavak, mesék, varázs, folyópart, óriási fák, sodrás, könyvek, zene, virágok az ablakban, finom szoknyarebbenések, Beethoven, Schubert, Wagner is mind itt vannak, legjavukban ragyognak, Nap és Hold, fogyatkozás, vonatdöcögés, kilométerek kattognak a távolba alattunk, utazás, sör, rohanó dombok, fővárosi tömeg, metropolisz, technokrácia, reggeli egy padon, alkonyi parkok, verseskötet a kézben, egy szelet rongyos papír, köszönetképpen magamnak, kifogyott tollak, pár halk szó, az álmok és a nappal különös egysége, olvad minden, ragyog, szép és fáj, porcelán és márvány az égbolt, a dallam beteríti a tájat, barátaim távoli hangja, óceán feletti remények, közös vacsorák helyett magányos megtartóztatások, tudva, látva, e gyönyörű hiábavalóságot, asztalomon Schopenhauer fertőző élete pihen, akaratom ellenére, szabadság, képzelgések, majd-jövőre-máshogy-lesz-gondolatok, nyáréj remények, zene, gyengén hajló, hűs lugasok, napernyő, tévézaj a szomszédból, macskahangok, állati vágyak, zene és harmónia, minden pillanat más és ugyanaz, vörösboros szódám előbb ér az asztalomhoz, mint én magam, hajnalra ítélt tervek, átvirrasztott éjszakák, tudjuk, hogy reggel szembenézünk valami fájó kétséggel, zene és zene, mindig csak zene, a távolból a nagy német Johann Sebastian orgonafutamai csengenek elő, minden zene, mindig csak zene, és azt hiszem, néha csalfán megejt a sors, azt hiszem, néha boldog vagyok.

Virágok, melyek nem ismerik a sötétséget

(részlet)

„A levágott fejű tojó teste egy ügyes mozdulattal kisiklik a gazda markából és kétszer tehetetlenül nekifut a nádkerítésnek” – ez volt utolsó elkezdett képének munkacíme. A kép végül nem készült el. Vagy fél éve bajlódott vele, sok-sok grafitceruzás vázlatot rajzolt, mire úgy ítélte, jöhet az olajfesték végső alázata. Először is megfestette a falusi hajnal pirosát az ólak felett, a napkeleti ég nyugodt és vészjósló intenzitásával. Mikor ezzel megvolt, következett a kert növényeinek aprólékos kidolgozása, hetvenkilenc cseresznyeszem a bal oldali fára, alá a felkapált veteményes földbarnája némi répazölddel. Jobbra a deszkaólak hiányos részlete, az ólak előtt egy diófatörzsből készült alacsony bak, amin egy véres baltacsapás nyoma mesélt az elvégzett munkáról. A vér színének kikeverésén rendkívül sokat fáradozott, gyertyával és gázlánggal világította meg az eredményt, de nem volt elégedett. Egy ízben még saját vérét is kifolyatta könyökhajlatban, hogy lássa, mennyi hullámhossz- és frekvenciabeli eltérés lehet az ebéddé változó baromfi és saját nedve közt. Sáfránnyal, feketeribiszkehéjjal, izabella szőlővel kísérletezett, míg a megfelelő árnyalatra lelt. A kép alján egy vaskos férfikar nyújtózott előre, az ujjak a szorításból megszökött szárnyas után kaptak. A körmök keretét gondosan feltöltötte friss festékvérrel. Az ól előtt néhány lépésnyire illetve a cseresznyefa alatt egy-egy süldő parasztgyerek ábrázata látszott, az idősebb teli szájjal röhögött a gazda, tehát a kar ügyetlenségén, az ifjabbik meg elborzadva leste a félresikerült mészárlás következményét. Eddig rendben is lett volna, de a festő látása ez idő tájt tovább romlott. Sehogy sem bírta felfedezni a fejéről leválasztott állat menekvő testét a képen, bár esküdni mert volna rá, hogy előzőleg már odafestette. A kompozíció közepén, sötétlő földbarázdák és üde salátafejek között kellett volna meglátnia a boldogtalan tojótorzót, ahogy megzavarodott, vékony lábain a kép címében is említett nádkerítés felé törekszik. De a festmény közepén homály volt, sötét massza, és hiányzott a kert. Nagyítóval és olajos rongyokból rögtönzött fáklyával is végigpásztázta a képet, újra és újra, de hiába, az állat eltűnt, sikerült neki, tényleg megszökött, nem csupán a képen rögzített hajnalból, de a festő valóságából is. A vásznat szégyenkezve rejtette el a többi sikertelen terv közé, mielőtt a címét még dühösen „Nem lesz tyúkhúsleves” –re módosította.

A Bábelgép (részlet)

"- Igazgató úr, rögtön az elején tisztáznunk kell valamit. Bizonyos nem lehetek benne, de erős a gyanúm erre vonatkozólag: önt nyilván beavatták. Ön feltételezhetően legalább annyi információval rendelkezik az ügyről, mint jómagam, de azt sem zárhatom ki, hogy az ön tájékozottsága, ami a Gépet illeti, az enyémet is jócskán meghaladja. Szeretném, ha őszinteségünk kölcsönös lenne, s mivel a mai nap volt az utolsó munkanapom önöknél, erről egyébként gondolom, már értesült, őszintén kérdem öntől: igazgató úr, önt beavatták, ugye?

- Nézze, maga őszinteséget kér tőlem, hát legyen. A legőszintébb fogalmam sincs, mit hord itt össze nekem. Kérhetném, hogy legyen következetes?

- Mi sem egyszerűbb, kedves igazgató úr. Miután az egész ügy a sötét hazugság talajából hajt ki, nem lep meg, hogy kérdésemre, ami az ön beavatottságát illeti, elterelő választ adott. Ezt tulajdonképpen, engedje meg, hogy beismerésként könyveljem el. Megengedi?

- Bár egy kukkot sem értek abból, amit mond, megkérem, folytassa.

- Persze hogy, persze hogy nem ért, igazgató úr, ígérem, rögtön világosabb lesz. Bevallom, sokat merengtem rajta korábban, hogy kik lehetnek a beavatottak. Elemi undor vett rajtam erőt, ha magamat is a soraikba képzeltem, és nekem elhiheti, a felismeréssel járó megrázkódtatás, hogy bár nem ugyanabból az irányból, de magam is ugyanoda jutottam, csöppet sem volt kellemes. A tudás többnyire kegyelmi állapot, de ebben az esetben démoni pozíció is egyben. Amit mi ketten tudunk, igazgató úr, erről tudni olyan kiváltság, ami kivételesen nem lehet érdem, sőt, az átkok átka, a kárhozat terének örökbérlete. Olyan felelősség, amit titokban kell viselni, olyan titok, amit őrizni rendkívüli felelősség. Nem tudhatom, hogy ön, igazgató úr, e terhet, e titkot, a felelősséget miféle ellenszolgáltatás ígéretében viseli, de biztos vagyok benne, akik e botrány szégyenét önnek is kiosztották, nyilván nem fukarkodtak az anyagi javadalmazások terén. Mindebből nekem semmi sem jutott, hiszen én nem megbízásból, hanem önbeavató módon jutottam rettenetes ismereteimhez, s ez egyben, megjegyezném, a Gép hatékonyságának némi zavarát diagnosztizálja. De hogy a lényegre térjek, igazgató úr, hiszen végtére is péntek van, és nyilván közös bennünk a hazatérés vágya is, szeretném önnek röviden elmondani, hogy a Gép létezésének részemről való felismerése milyen üzenetet hordoz az ön, de elsősorban az önt megbízó hatalmak számára.

Lukács megpihent, kifújta magát, tekintetét az igazgató egyre kíváncsibb szemébe mélyesztette, majd folytatta.

- Szeretném közölni önnel, hogy véleményem szerint a Gép létezése, de tulajdonképpen már a létezését megelőző tettek és az azokat megelőző gondolatok, sőt, a gondolatot megelőző ötlet és kép is az ember par excellence szabadságának csúfos és megbocsáthatatlan kigúnyolása. Ilyen ideák nem foganhatnak az élet abszolút értékét megértő és becsülő elmékben. Ennyit morális kommentáromról.
Szeretném közölni önnel, hogy a tervezés, a technikai koncepció közel tökéletes volt, de csak közel tökéletes, mert a teljes, átfogó zavar nem hozható létre kívülről, a teljes zavar ugyanis a zavarót is involválja, annak biztonságát is veszélybe sodorja, és ezt, belátásból vagy gyávaságból a készítők, akiknek ön is, igazgató úr végül a kézilányává lett, nem merték vállalni.
Szeretném közölni önnel, hogy alapvető hibának tartom, hogy az említett személyek olyan mértékben nézték le és becsülték alá az úgynevezett célközönséget, hogy elvakult önteltségük elkerülhetetlen lelepleződéshez vezetett, melynek látszólag nem sok jelentéssel bíró következménye máris az, hogy mi itt, igazgató úr, egymással szemben állunk, illetve, hát éppen most ülünk.
Végül pedig szeretném azt is közölni önnel, és bízom benne, hogy üzenetem túljut majd az igazgató úron, hogy a Gépnek e lelepleződését ne bagatellizálják el, ne tartsák hamarjában kiköszörülhető csorbának, mert ez a lelepleződés már a legelső pillanatban mint milliónyi hajszálrepedés szétfutott az önök barikádjának falán, és számításaim szerint rohamos időn belül a Gép további működtetésének totális csődjét okozza majd."

(A teljes novella elolvasható a Pannon Tükör folyóirat 2009/4 számában)