Rögzítése a végtelennek

Gondolatok Burger Péter fotókiállítása kapcsán

(Győr, Rómer Ház, galéria)

Az emberben úgy van jelen a végtelen, ahogy az ember van a végtelenben: mindkettő meg- és felfoghatatlan, örökké táguló, párhuzamos, kitanulhatatlan univerzumok. Megfejteni a véget nem érőt, belátni, hogy egyszerűen csak van, nem indult el innen és nem érkezik meg oda, hanem mindenütt egyszerre van jelen, fogyhatatlanul, ingadozás nélkül – nem is emberi feladat talán. Csak sejteni és sejtetni vagyunk képesek ezt a dimenziót, mégis – talán mert ez a feladat nemesnek és magasztosnak tűnik - örök kényszer ég bennünk a végtelenség rögzítésére, egy kép, egy szó, egy mozdulat, vagy éppen egy fotó segítségével. Rögzítése a végtelennek, egyben rögzítése halhatatlanságunkba vetett makacs hitünknek is.

A létezés maga szükségszerűen folyadékokhoz kötött. Maghoz, vérhez, magzatvízhez, tengerhez és óceánhoz. Víz és só van bennünk a legtöbb, tengeri lényegűek vagyunk tehát mindannyian, természetünk a hatalmassal közel azonos. Fejlődésünk során úszóhártyáink visszahúzódnak, a víz alatt is csak kilenc hónapig bírjuk már, aztán valami történik a születéssel, tüdőnket használjuk, kapkodjuk a leget, amibe belevetettek, sírunk fájdalmunkban és örömünkben, párolog és patakzik belőlünk a víz és a só, a tenger, amit elveszítettünk valamikor, valamiért, és csak kínzó vágyunk a közelségére jelzi, hogy természetünk egykor megegyezett és béke volt közöttünk. Életünk során néha megérint a keserédes nosztalgia, mely arra szólít, hogy induljunk, nyissunk kaput annak, ami bennünk fészkel. Elhiteti, hogy lehet, hogy még egyszer fel tudjuk venni a kapcsolatot gyökereinkkel. Kérlel, hogy utazzunk el a tengerhez, közös testvérünkhöz. És ha hallgatunk erre a nosztalgikus, sóvárgást belénk oltó hangra, ott állunk a partok kies terében, a csillogó vagy fehéren vakító fövenyen, sziklák gerincéről, ormok válláról tekintünk alá és fölé. Tudjuk, hogy láttuk ezt a tájat már egyszer, ez a táj ugyanis a szívben lakozik, oda van fényrögzítve, és ragyog és ragyog, mint egy ikon. Mi ez a víz? Mi ez a horizontig futó, morajló elevenség, ami tükröt tart a Napnak és a Holdnak és a csillagoknak is? Honnan ez az erő, ami mindezt összetartja és az árapály lüktetésére rábírja? Honnan ez a szerelem, ami bőrünkben ébred, ha ebben a vízben megmártózunk? És mit jelent ez az ambivalencia, hogy én és a tenger együtt, és mégis egyedül, mégis magányban?

A hagyományos fogalmak ereje itt kifullad. A szavak a jelentést nem viszik tovább, ledobják a terhet és üresen konganak. Az ember és a tenger kapcsolatáról autentikusan írni már nem lehet. Napfény, strand, föveny, labda, virágok, olaj, tajték, kagyló, homok, alkonyat, hullámverés, ködkürtök, illat. Semmitmondó katalógus. Talán még aki a fényt tette meg művészetéül, neki még van esélye megmutatni a hiteles lényeget. Hogy e tág partok ábrázolása, melyek itt láthatók, nem utazási irodák csalogató zsánerképei, nem rákiáltások a tájra egy masinával. Ennél többről van szó. Az alázatot tanulni kell ugyanis. És nincs is alkalmasabb mester erre a tanításra, mint a tenger. Csodálatos szépségének tisztelettel adózunk, ha a közelében vagyunk, lehámlik rólunk a kétség, a nemtudás, a hitetlenség. A tenger mellett mindenki tud hinni, ilyenkor sejtjeinkben a víz és só érzi forrásának közelségét. Burger Péter fotógráfiái fekete-fehérek. Azaz archaikusak, archaikusak a témához való közeledés módját illetően. Alázat van bennük, mértéktartás, egyensúly, sőt, súlytalanság. Az aranykori ember érdemei ezek, aki tudta, hogy én és te és a tenger nem különböznek, hanem természetüknél fogva azonosak. És ezt kellene most azonnal mindannyiunknak újra megtanulnunk.

Sáfránysikoly

Két álom az ezredforduló környékéről...

EGY

Ezek a sáfrányszínű jégcsapok. Alattuk állok, de az erő felemel. Lassan, kegyetlen megfontoltsággal hatolnak vállamba, ott, a kulcscsont környékén. Hideg bőröm behorpad, mintha erősen a fagyott húsba dugnánk ujjunkat. Bénító fájdalom. Mozdulni sem bírok, csak lógok ott, akár egy lefelé fordított, húsízű jégkrém. Aztán lassan, ahogy testem melengetni kezdi a jeget, a sáfrányvíz sebeim szélére csöpög, narancssárgává vegyíti alvadni próbáló, párolgó véremet. A ritkás oldódik a sűrűben és fordítva. Egy új halmazállapotot kristályosít ki a hideg és a hús csókja: a szellemtest rothadó plazmáját, amely hígabb a homokszínű, zsíros kocsonyánál, de nehezebb, mint a hóba ellipszist égető kutyavizelet. Pucér és immár szégyentelen testem zseléje végre megadja magát, és kenhetőbb, sósabb lesz, mint a vértől paprikaárnyalatú vajkrém. Az ásványianyagok és a gyomrom falára fagyott víz megduzzadnak. A cseppkőbarlangok daganatainak türelmes, kínzóan lassú növekedésével repesztik át hasfalamat. A feszülő fejű alakzatok pattanó csíraként bökik át testem szűzhártyáját. A sejtek haldokló riadója ezerszeresére hangosodik idegeimben, minden egyes rianása a bőrnek feszülő, szakadó fájdalommá erősödik. Lehunyt szemhéjam alatt, akár a túlfőzőtt tojások, szemeim reccsenve buggyannak ki a helyükről. Aztán, ha kellő dermedés és belső roncsolódás után kegyelmesen felolvasztanak s testemet langyos, szagos anyagként tányérméretűre formázzák, kések és villák eljövendő, szikehasította szakadékait várom kinyílni magamból. Fájdalmam feloldódik a gyomorsavban, lelkem pedig egy etikettszerűen eltakart női böffentés jóleső kielégülésében szublimálódik a levegővel. Létem felfalt anyagisága másokban nyer kiterjedést, torokba gyűrt életem felszívódik a metafizikában. 

KETTŐ

Rovarok kísértenek. (Ahol a tudat a lélek fenekére süllyed, mint ázott teaszálak.) Ott szivárvány feszül a hártyára, a félelmetesen sebes szárnyak keményre verik a levegőt. Fulladozom ízeltábaik tonnái alatt. A tüdőm bolyhaiból fémfekete hangyák repednek elő s nyüzsögve özönlik el belsőmet, mintha a magasból tintásüveget ejtenénk a havas márványpadlóra. Aztán a csótányok. Álombeli takaróm alatt vagyok magzat az éjben, a pettyek, a lepedő sötét foltjai gyermektenyérnyiek. Gonoszan, kilőtt puskagolyóként támadnak, különböző irányokból, de mindig felém. Keményen, síkosan csillogó páncéljuk robban át rajtam. Féregpózba öntött acéltöltény mindegyik. Hiába indulok odaátra a lényegért vagy bátorításért, már ott is rovarerdő van. A buja aljnövényzet barnái kiszáradt, recsegő cserebogárvázak, feketéi cincér- és csibortetemek. A cserjés méregzöldjén betegsárga váladéktól bűzlő dekoratív kolorádók, rabruhás fenyőfadíszek, reszkető, nedves csápokkal, izgága, csikorgó fogazattal. Őrlődés. A sóskalevél nagyságú, szőrös, alaktalanra hízott tetvek áttetsző, kocsonyás plazmájukban felfalnak mindent, elnyelik az összes nedvet a világból, keserű szagú véraláfutásokat hagyva maguk mögött. Sáskák, tücskök, kabócák fenik össze késeiket testemen, félig kifejlett, torz lepkék feromonja áramlik át rajtam, a kéjes illatra további rovarok gyűlnek a szerves vályúhoz, az egyetlen nagy párzószervhez, ajkaimhoz. Bodobácsok összeragadt farral tolatnak bele gerincvelőmbe, megmártóznak benne és nyelik a fehérjét tölcsérszájukon, hatalmas, vastag hernyók kefélik hájas szőrüket szempilláimmal, menstruáló szitakötők tapadnak izlelőbimbóimra, atkák és nyüvek kelnek ki sejtjeimből, vértesteimből táplálkoznak és ürülékhidat emelnek agyféltekéim közé, amit majd acélszínű döglegyek köpnek be, hogy a fóbia cirkuláljon, torrá változott mellkasom potrohhá nyúlt csípőmbe ragadjon, álom valósággá legyen, nappal éjjé, rovarok testemmé, én kitinvázzá és összetett szemmé, akaratom vérszívássá és nedvnyeléssé, ez az erjedő világ pedig egyetlen hatalmas chemotoxos dobozzá, ami bár hermetikusan le van zárva, elfelejtették méreggel színültig tölteni, nekünk pedig benne életet adtak.

Lupus in fabula

Krasznahorkai László:

Az utolsó farkas – Magvető Kiadó, 2009

Előjegyeztettem, rohantam, megvettem a Kossuth-díjas Krasznahorkai László legújabb könyvét, „Az utolsó farkas“-t. Nos, most olvastam el ezt az egyetlen hosszú mondatot, ami talán a leghosszabb eddig publikált mondata az írónak. Az utóbbi időben volt egy bizonyos érzésem Krasznahorkai Lászlóval kapcsolatban, s ez most beigazolódni látszik. Mivel ez az érzés saját magammal kapcsolatban is fennáll, sőt, talán önös érdekből, épp magam miatt foglalkoztat a téma és így kedveltem meg egyre jobban K.-t, nem mehetek el szó nélkül mellette. Ez pedig a hiábavalóság kérdése. A hiábavalóság annyira egyöntetű szubsztancia és szervező elv az írónál, hogy a fogalom jelentéséből kifolyólag nem is nagyon értem, hogy lehet ezt a vezértémát, ezt az ellen-anyagot újra és újra tematizálni. Arról írni, de nem megnevezni (mert megnevezhetetlen), ami tulajdonképpen nincs, ami mintha egykoron létezett volna, de mára nincs többé, elmúlt, megszűnt, nyomtalanul eltűnt. Írni a folyamatos hiábá-ról, arról, hogy szomorúlefelé van. És nincs hagyomány, nincs érték, nincs felemelő aktus, nincs finomság, épülés, csak mindezek bukott párja, ítélet alatt álló kárhozata, és tökéletes hiábavalóság, „mindenből és mindenhonnan sugárzó“ megvetés. Nem más ez, mint valami szándékolt detrakció, egy jobbnak vélt természeti kor hiányok által körülhatárolt felmutatása, sejtetése. Az élet e keserűnek ható szemlélete szükségszerű apátiával is jár, amit minden Krasznahorkai műben egy-egy egészen finom, többnyire érzéki élmény ellensúlyoz, pontosabban épp az arányeltolódások folytán ellensúlyozni képtelen. Hatalmas, reménytelen és ostoba masszákban áradnak a leépülés erői, mögülük gyenge parázsként olykor kiviláglik némi etikai vagy esztétikai vigasz. De csupán egy röpke pillanatra, aztán masíroz is tovább az egykedvű, feltartóztathatatlan  rombolás.

Mindezek ellenére a hatvanöt oldalon elbeszélt történet így is kiváló, rendkívül szuggesztív, és lélektanilag zseniálisan kivitelezett. Mint minden Krasznahorkai próza, karon ragad és magával ránt, a sorok hömpölyögnek, mégsem dagályosak, és az egész szöveg csodás arányérzékről tanúskodik a gondolati és a cselekményi részek között. A kiégett, meghasonlott német professzor, akinek legfőbb gondja, hogy miután a gondolkodással felhagyott, rájön, a gondolkodás beszüntetése is egy gondolkodásmód-váltás csupán, tehát egy csapda, egy hiábavaló menekvési kísérlet a világ elől, egy nap levelet kap, melyben Spanyolország egy néptelenebb vidékére invitálják, all inclusive ellátással, honoráriummal, repülőjeggyel, csak jöjjön és mondjon, illetve írjon Valamit az ő kedves tájukról. Az öreg német bajban van, mert az egészből nem ért semmit, félreértésre gyanakszik, tévedésre, de a pénz ígérete végül meggyőzi, és hamarosan már Extremadurában találjuk, ahol egy tolmácsnő és egy sofőr társaságában igyekeznek felkutatni a vadászt, aki az utolsó farkast a Duero folyótól délre kilőtte, sok-sok évvel ezelőtt. E nyomozás során artikulálódik a mű (számomra) lényegi üzenete, ami a mondhatni megszokott Krasznahorkai-féle életféltés újabb példája: a természet rendjébe avatkozó ember térhódításának kataklizmatikus hatásai, a civilizáció terjedésével járó mindent felélő, pusztító enyészet. Mert vannak még hermetikus terek, ilyen Extremadura is, a festői dehesával, a magányos tölgyek dimbes-dombos mezőivel, ahová még nem tört be a világ, csak fenyegető veszélyként lopakodik a környéken, akár az éhező farkasok. Az utolsó farkas elejtésének története, amit egy vadőr elbeszélésében hallunk, valóban szívszorító, és szerencsére megáll az érzelmi giccs határa előtt. Az író szenzációsan bánik az izgalommal, okosan porciózza, s így a valójában nem túl érdekfeszítő történet olvasása közben azon kapom magam, hogy egyre jobban lüktet érdeklődésem, szemem tágra nyílik az utolsó oldalakon kibomló kifejleten. Érzem, a könyv megrázkódtat. S az apró trükk a végén, hogy ki akarok mondani valamit, erre felkészítem az olvasót, majd mégsem mondom ki, nos, ez még talán bizonyos olvasóktól türelmet és megértést igényel. Végtére is azzal kezdtem, írni arról, ami már nincsen, s ami meg van, az úgyis mind hiábavaló. Nagyon ajánlom a könyvet azoknak, akiknek nincs sok idejük olvasni, mégis, kísérletképpen szívesen megmerülnének ebben a kortárs irodalmunkban páratlan erejű, varázslatos mondatszövevényben.

A fehér hely

Elhangzott a Múzeumok Őszi Éjszakája programsorozat részeként, november 14-én, a győri Xantus János Múzeum légópincéjében.

Vaksötét volt odalent, mert miután felbőgtek a légvédelmi szirénák, az emberek a nagy kapkodásban elfelejtettek lámpást magukkal vinni. Ki gondolt volna ilyesmire, mikor az ég zúgni kezdett, és a téli horizonton feltünedeztek az ellenséges bombázógépek rajai? Hat-hét ember tódult le a szűk pincébe, torkukban dobogó szívvel, szemükben a kétségbeesett aggodalommal saját sorsuk iránt, s hogy mi történik most a többiekkel, a családtagokkal, akik legjobb esetben egy másik óvóhely mélyén húzzák meg magukat. A nehéz, keresztrácsokkal erősített deszkaajtó bezárult mögöttük, és olyat dördült, mint egy verembe zuhanó szikla. A sors úgy hozta, hogy ez a hat-hét ember még távolról sem ismerték egymást. Járókelők voltak egy szerencsétlen pillanatban, akiket a csendőrség a legközelebbi biztonságosnak vélt pincébe tessékelt, és lelkükre kötötte, hogy míg a szirénák el nem hallgatnak, kötelesek a helyükön maradni és várakozni. Imádkozhatnak éppen, tette hozzá a csapzott arcú közeg, s ez volt az utolsó szó, amit odakintről hallottak.

Az átmeneti óvóhelyként kijelölt pincében tehát sötétség honolt, és izgatott neszezés, kapkodó lélegzetek. Hirtelenjében senki sem tudta, mitévő legyen, idegesen tapogatták végig a nyirkos falakat, néha egymáshoz értek, kinyújtott karral botorkáltak valami ülőalkalmatosság után kutatva, s volt, aki letaglózottságában sóbálvánnyá dermedt a fal mentén. Odakintről a szirénák vijjogása hallatszott, mintha hatalmas vészmadarak köröznének fölöttük. Ám ártalmatlan madarak helyett halálos vasakkal telt meg az ég, tűzzel és pusztulással méhükben, melyet pontosan kiszámított röppályájuk bizonyos pontjain könyörtelenül bocsátottak a mélybe. Odalent házak omlottak össze, mintha Isten ökle csapott volna le rájuk. Megremegett a föld, a dübörgés szabályszerű ütemben végigrohant a pince falán, s mintha leszakadt volna a tető a fejük felett, füst és por kavargott a sötétben. Néhányan felkiáltottak ijedtségükben, sikolyok is hallatszottak, tehát nők is voltak idelent. Testek lökődtek egymásnak, valaki ösztönösen a másik nyakába borult, aztán prüszkölés és köhögés és sírás. Szinte elviselhetetlen volt a sötétség, mintha a pince egy zárt kriptává változott volna, melyben gyenge bogarakként verődtek össze az emberek, s félelmük a haláltól megfosztotta őket alapvető tájékozódási képességüktől. Úgy érezték, bármelyik pillanat az utolsó lehet, és a leomló téglák tonnái rögtön maguk alá temetik őket. A rettegésnek e fullasztó vákuumában megdermedt az idő, és a város felett egyébként néhány perc alatt elhúzó gépek zúgása szinte kimerevített zajként visszhangzott még sokáig a fülükben. Aztán mintha csoda történt volna, a dübörgés lassan elhalt, és továbbra is csak a szirénák üvöltése hatolt le hozzájuk. Az viszont nem akart abbamaradni, mintha további támadások veszélyére figyelmeztetne.

Nagy sokára egy érdes férfihang szólalt meg. „Van valakinél gyufa?” Senki sem válaszolt, a férfi mérgesen valami káromkodásfélét dünnyögött. „Szerencsénk van, ha a bejáratot nem torlaszolta el a törmelék. Az egyik bomba átkozottul közel lehetett.” Ezúttal sem kapott feleletet, de a férfi nem zavartatta magát, úgy tűnt, ha beszél, ha az állapotokról mintegy előzetes leírást ad, félelmét kiolthatja a szívéből. „Aljas gazemberek mind! Méghogy Magyarország megtámadta Amerikát! Értik? Micsoda képtelenség! Én személyesen biztosan nem üzentem hadat senkinek. És maguk? Maguk vajon támogatták ezt a lépést? Halljam, maguk támogatták?” Egyre hangosabban beszélt, s úgy hallatszott, fel-alá járkál pár lépésnyi helyén. „Ez az egész háború egy agyrém! Romok, csak halottak és romok! És mindig újraépíteni! És mindig újra porig rombolni!” Egy nő szólt rá csendesen. „Kérem, hagyja abba! Mi is tisztában vagyunk a helyzetünkkel. Nagyon jól tudjuk, mi folyik itt, elhiheti.” A férfi erre megszeppent, és befogta a száját. Dohogott valamit, aztán a földre telepedett.

Hosszú percekig megült közöttük a csend. Mindenki a szirénákra figyelt, és találgatta, mennyi ideig kell még a föld alatt rostokolni. Reménykedtek, hogy a világ odakint még visszavárja őket, s nem dőlt végleg romba, ahogy az képzeletükben oly szívszorító félelemmel megidéződött. Ha hallani vagy látni lehetett volna a fejekben kavargó gondolatokat, tarka, apokaliptikus képmadarak suhogták volna be a sötét pincét. Volt, ki a vőlegényére gondolt, a szempárra, ahogy búcsúzott, mikor szolgálatba vonult, az előző éjszakára, s benne az ölelésnek annak a reménytelen melegére, amiben már a holnaptól való félelem is finoman ott rezgett a bőr alatt. Más az anyját idézte fel, a piacra tipegő asszonyt, kezében az elmaradhatatlan fonott kosárral, a törődött, apró erszénnyel, a kékfestett kendővel, a leves illatával, a vitrin mögött összekoccanó poharakkal, ahogy a repeszek a ház falába csapódnak. Volt, aki titkon nem is bánta a történteket, mert özvegységben élt tizenhét éve, és az egyedülét e kínzó fokánál minden jobb lehet, gondolta, és őszintén, már úgy szerette volna maga mögött hagyni ezt a régi hont, ezt a folyton a borzalom ihletettségében álló tájat, és aludni a leplekkel, deszkákkal, földdel és éggel letakart szemhéjak alatt. A merengés és az emlékek e puha folyamán át hallani lehetett, hogy valaki lassan, mintegy önmagát megszólítva mesélni kezd, és a múltról beszél, mikor a szomszédasszonya elveszítette egyetlen gyermekét, egy levente-korú fiút, aki társaival játszott, mikor a repülőgépek felszaggatták a csendet, és később már csak egy fél pár csizmát talált a bombatölcsér közelében. És az elveszítés e teljességgel értelmetlen és felfoghatatlan rettenetében a háború azóta is ott van vele bent a szobában, mellette ül a hiány képében, és holttest nélkül, akit eltemethetett volna, a fél pár csizma, mint az egyetlen kegytárgy, az emlékek tartója maradt hátra neki. A belső háború a legszörnyűbb, mondta néha az udvaron üldögélve, a csizma akkor is vele volt, olykor a kezébe vette, megtörölgette, és Karácsonykor a lábbeli kifényesítve állt a fenyő alatt, szolgálta a hiányt, keserű és édes könnyek otthonává lett. A pince ekkor újra elcsendesedett, maradt a lélegzés és sóhajtozás, a szirénák szóltak, de semmi egyéb, mintha odakint ismét béke lenne, egy száraz és fényes évszak, és a dolgok végre úgy illeszkednének egymáshoz, ahogy egy csók pihen egy vékony tenyéren.

Ő pedig, aki éppen a táncóráról tartott hazafelé, mikor a légvédelem riadót fújt, és táskáját magához szorítva csak sodródott a rémült tömeggel, majd ahogy a menekvők hullámai az óvóhely elé vetették és betuszkolták és a nehéz ajtót rácsapták, most, nem sokkal a mindent megrázó dübörgés után egyszerre egy vékony csíkot, egy fénylő vonalat fedezett fel a pince téglafalán. Kíváncsian nyújtotta oda kezét, és meglepetten látta, hogy a fénycsík kiterjed, hosszában és széltében egyaránt, nyílik, akár egy kapu, és szinte teljesen elfoglalja és beragyogja a pince tégláit. Rövidesen a fény mindent elárasztott, és olyan vakító fehérséget tapasztalt, hogy alig-alig bírta nyitvatartani a szemét. Eleinte úgy hitte, valakik bontani kezdték a falat, és a résen át betört végre a napvilág, de hamarosan rá kellett ébrednie, hogy ez a fajta fény ismeretlen ezen a földrajzi szélességen, és kezeket sem észlelt, alakokat sem látott sehol. Felállt és közelebb lépett, pontosabban tett néhány bizonytalan lépést az immár teljesen körülötte ragyogó fehér helyen. Nagyon különös volt, és sehogy sem értette, hogy lehet egyszeriben...és ekkor szeme tágra nyílt a csodálkozástól, és arca mintha elkomorodott volna, hiszen kiosont belőle a kérdés, egy pillanatra még érezte, tudta, hogy valami megváltozott, és hogy erre vonatkozott értetlensége, de egy másodperccel később elfelejtette, hogy csodálkoznia kéne, majd azt is, hogy ő most a feledésben van, annak is a legközepén. Mintha egy élettel teli magot ültettek volna el testében, s ahogy az beágyazódott, valamiképp boldoggá tette őt, és felszabadította kétségei alól. Ebben a nagy örömben, ami egészen megszédítette, még keresgélte a szavakat, amelyek kötötték a múlthoz és valaha önmagát is leírták az élet számára, de semmi de semmi nem akadt fenn elméjében e merítés során, a nemlétezőt fogta, ezt a puha, édeskés, finom fehér fényt, ami fokról-fokra átviláglott kezén, mellén, hasán és arcán is, megszűntetve, egyben fel is számolva e hozzátartozó részeket, mintha mindez nem lett volna más, csupán árnyék és káprázat csalóka szövedéke. Érzékelhetetlen volt az átmenet, egészen engedelmes és szelíd, akár a párolgás vagy a lélegzet kiengedése. Elvette őt a fehér hely, és ez a hely benne volt egy sokkal nagyobb helyben, ami szintén benne volt egy sokkal nagyobb helyben, de mindez a végtelenül táguló folyam ugyanakkor a végtelenül apró irányába is egyszerre létezett, nagyobb volt, mint egy csillag, és kicsiny, akár egy őssejt.

Miután aztán a szirénák elhallgattak, és az odakint neszező karok félrehordták az óvóhely lejárata elé szóródott tégla- és kőmaradványokat, nagy megkönnyebbülésükre feltárult újra a pince ajtaja. Sápadt, füstös fény hatolt a lécsőre, az emberek egymást támogatva sírtak örömükben. Most, hogy végre láthatták a másiknak arcát, meg-megálltak és összeölelkeztek. Látták azt is, hogy a pinceboltozat egy helyen leszakadt, és hegyekben áll az omladék. Hálát rebegtek az Úrnak, és igyekeztek mielőbb a felszínre evickélni. A lányt pedig, aki a táncóráról tartott hazafelé, csak órák múltán fedezték fel az óvóhely romjai alatt.

Múzeumok Őszi Éjszakája

Felolvasóest 2009. november 14.

18:00 óra

Minden kedves érdeklődőt, irodalombarátot, és a történelmi Győr iránt érdeklődőt szeretnék meghívni idén november 14-én szombaton a győri Xantus János Múzeumba, annak is az úgynevezett légópincéjébe, ahol a Múzeumok Őszi Éjszakája rendezvény keretén belül irodalmi felolvasásra kerül sor.

Jómagam mellett, aki "A fehér hely" című novellámat olvasom fel a tisztelt megjelenteknek, az esten közreműködik Falvai Mátyás író, valamint Mechiat Zina, Szalai Zsolt és Villányi László költők.

Aki teheti, jöjjön el, mert kivételes hangulatú irodalmi csemegében lesz része, és nem mellesleg, ritkaság, hogy városunk szerzői ilyen szép számban képviselik magukat egy minden bizonnyal gondolatokat és érzelmeket ébresztő kulturális eseményen.

FISZ tábor más szemszögből

ahogy Falvai Mátyás megélte:

Tudósítás a Literán

Agárd

Képek és gondolatok a Fiatal Írók Szövetségének táborából

A csodálatos, verőfényes őszi nap és a Simon Panzió meghitt hangulata rögtön megérteti velem, hogy érdemes a hétvégét a FISZ táborában tölteni. Pedig nem érkeztem éppen könnyű szívvel, de végtére is az ősz ilyen: néha egyedül találod magad benne, és akkor hosszan nézed a fákat, a földet, s rajtuk a lábaidat, melyek messzire vittek valakitől.

A hely remek, tisztaság, funkcionalizmus, esztétika, bor. (És a bor mindez együttvéve!) A konferenciaterem és ebédlő falain borász és költő házigazdánk, L. Simon László testvérének, Simon Gábornak festményei ragyognak, sötétlenek, sugározzák a színt, megrészegítő intenzitással. Éppen annyian jöttek el a Fiatal Írók közül, amennyit egy ilyen hely kényelmesen, tágasan elbír. Nem zavarjuk egymást, el lehet vonulni, padra ülni, nézni a miniatűr tó aranyhalait, s a macskát, ahogy a halakat nézi, vagy barangolni a ház körüli fák alatt, keresni és találni az ősz nyomait. Persze sem az alkotóműhely foglalkozásai, sem a két előadás - természetesen bor tematika - nem marad érdeklődő nélkül.

Az ételre és italra nem lehet panasz. Látogatást teszünk a jókora borospincében, értő és megejtő vezetésünk alatt végig érezni vélem az efféle pincékben lakozó őserőt, hogy ember és föld mennyire egymáshoz van kötözve, gyökerükig összetartoznak, gravitációban és folyadékban. Tenyerem ott nyugtatom a hatalmas hordó langyos fáján. Mi ez, ha nem megrendülés: szellemek vannak jelen, de legalább Gaia.

A délután csendes része a szabadban telik. Átmeneti beszélgetések szerveződnek, egymás társaságához csapódó emberek és kutyák. Mindenki lassan él itt, csendben néz és harsányan nevet. Jómagam sétát teszek a ligetben, mert semmi sem jut az eszembe, de miért is kéne? Nem elég ez így?

Valószínűnek tartom, hogy összefügg a borfogyasztással is, kedvünk egyre emelkedettebb, beszélni egyre többet szabad és kell is. Ismerősök bukkannak fel váratlanul, hátbaveregetés, kézrázás, jó, hogy idetaláltál. Gyere, kerítünk egy poharat, egy széket. Meg kell osztani az örömöt, mert odabent tarva rövid életű.

Aztán fényképészek és fénykérészek rajzanak a lassan beálló estében. Morajlanak a ki nem mondott, türelmetlen szavak, villognak a vakuk és a szárak.

Végül pedig kulmináció, zene lesz mindenből, derűs éneklés...

...és letűnt dívák figyelnek a sötétbe mártózó odaátról, hogy kik mulatnak itt olyan nagyon. Minden megmerevített mozdulat mögött még legalább száz évig nyomokban fellelhető a szenvedély. Micsoda felezési időkkel kell számolnunk!

S mindez a kavargó hangulatkáosz jól megfér a békességgel, néhány perccel vasárnap előtt, amikor jöjjön, aminek jönnie kell, úgyis tudom, nincs más hátra, mint mosolyogni, s utazásra készülődni, mert utazni kell.

Vendéglátónknak Lacinak, aki Rilkével szólva "minden lehullást a kezében tart", köszönöm a kiváló élményt, barátaimnak a felemelő hangulatot, a kabaré-szetteket, az időt, és aki ott volt, aki eljött, annak köszönöm a jelenlétet, s aki nem lehetett ott, neki a várakozás türelmét.