Cortázar és Wilde

1973-ban Evelyn Picon Garfield egy interjú során megkérdezte Julio Cortázar-t, hogy ha öt könyvet megmenthetne a tűzvészből, melyek lennének azok.

JC: Ez egy olyan kérdés, amire nem válaszolhat az ember, amíg be van kapcsolva a diktafon.

EPG: Kikapcsoljam?

JC: Ne, mert akkor meg a válasz lenne túlságosan kimért, túl kifundált. Könyveket kértél, de nem is tudom. Azt hiszem, például, az öt könyvből, amit megmentenék, az egyik egy vers lenne, Keats-től. Érted?

EPG: Igen.

JC: Valamelyik.

EPG: Mégis, melyik?

JC: Az egyik, amit annyira szeretek a hatalmas ódák közül: az Óda egy görög vázához, vagy az Óda egy csalogányhoz, vagy Az őszhöz, ezek mind Keats tökélyének nagy pillanatai. És ha már költészetről beszélünk, megmenteném Rilke Duinói elégiáit is. De az öt ebben az esetben abszurd szám.

EPG: Tudom, hogy abszurd és problematikus, de én mégis, most rögtön szeretném tudni.

JC: Na jó. Van egy prózai mű, amit feltétlenül megmentenék, az Ulysses. Az Ulysses számomra az egyetemes irodalom maga. Mindenképpen az öt könyv egyike lenne. A fenébe, büntetni kellene az ilyen hülye kérdésekért. Tudod, hogy Oscar Wilde mit válaszolt erre? Persze vele nagyvonalúbbak voltak. Tőle azt kérdezték, melyik tíz könyvet mentené meg. Oscar Wilde ennyit mondott: "Nézze, ezeddig még csak hat könyvet olvastam."

A naplóból

Mert van nekem olyan, nem nyilvános, keveset írok bele, csak a dolgok legmélyét. De most megint a kezembe akadt, és átvezetek egy bejegyzést ide, a papírról a virtuálba, kötök egy csomót a két világ közé, nem szemérmeskedek.

2009.12.04.

"Nem tudok írni, próbáltam, és nem. Egy órát meredtem a papírra, elveszítettem a fonalat, ökörségeket firkáltam, széttépni való következetlenségeket. Folyton lemaradok a csatlakozásokról, pedig néha már csikorog az agyam, nyomorgatom, mintha valami agyagforma lenne, de csak kiégetett, merev üresség. Cortázar újraolvasása sem működik most, fáraszt és letör az olvasás, érdektelen minden eltalált szó és gondolat. Bástyaként veszem körbe magam könyvekkel, hogy megakadjon rajtuk a szemem, ha tele vagyok savanyú űrrel, és eltereljék a gondolataimat Róla. Hol melegem van, hol fázom, folyton cigarettázom, sosem cigarettáztam ennyit életemben, ha nem figyelek, elmegy huszonnégy óra alatt két doboz is. Mindenféle csapzott és haszontalan dolog motoz bennem, csak jönnek és megnéznek, mint egy kiadó szobát, nincs konklúzió. Le lehetne-e rajzolni egy alma szerkezetét az alapján, amilyen érzéseket egy harapás nyújt, vagy hogy Berlioz Weber átirata (Felhívás keringőre) mennyiben ad több munkát a vonósoknak, és hogy álmomban egy kék falon megjelent egy szám, majd hirtelen egy női hang rám kiáltott, harmincegy, és csak most ugrik be, hogy ennyi a korom, de lehet a 6317-es szám közepe is, ez a szám szerepel az írásban, amivel éppen reménytelen vajúdásban vagyok. Folyton az órát nézem, az időt megátkozta egy varázslajhár. Eszembe jut Mócsai Gergely verse, a Rázsol, az angyalláva. Gonosz nehezékek ülnek a percmutatón, elektromos tőkesúly a digitális órák villódzásán, van valami idő-ellenállás a közelemben, ahol én vagyok, az ohm melankóliája. Pépeső szitál odakint, jönnek nagy sötét léptekkel a hétvégék egységei, a faszombat, a kurvasárnap, ez a Janus-testvérpár, ahol boldognak és szomorúnak lenni kell, ha lehet, egyszerre és vigasztalhatatlanul, egy mániás klimax tervezete szerint. Görcsoldót kérek szívre, meg két szívlapátnyi EGCG-t a vérembe, mert élni akarok, hogy minél tovább fájjon, ami, hiszen így jó ez, istenbizonyíték, ez a fájdalom maga az evangélium...holtpontok szoros sorozatában ha állsz, ne felejts el összeomlani."

HV 9

Egy hatvanöt év körüli asszony tipeg el előttem az utcán, egy jóval hajlottabb korú, töpörödött nénit vezet a karján. Mindketten hosszú, kifakult vászonkabátban, fejükön hasonlóan ódivatú kötött télisapka. Egészen lassan haladnak, mintha nem is mennének sehová. Elképzelem őket, mint anyát és lányát, és különös, szomorkás érzésem támad. Látom az állapotos, még fiatal nőt, később, ahogy mellére veszi a csecsemőt, alig huszonévesen, aztán a kislány egyre nő, beszélni és járni kezd, és édesanyja tanítja a szavakra, a mozdulatokra, és mindarra, ami nem tanítható, a szerelemre, a munkára, a kényszerre, a fájdalomra, a csalódásokra, és az örömökre is, mert minden bizonnyal volt ezekben az életekben is egy fényesebb évszak.

Most ez a lány úgy viszi a karján édesanyját, mintha csak törleszteni szeretne valamit, hálát adni neki a megesett dolgokért. Az apró öregasszony vékony hangon kimond egy-egy kérdőszót, a másik öreg lassan, türelemmel válaszol, magyaráz, és közben egyengeti közös léptüket. Hiszen most tanítja beszélni, most tanítja járni szülőjét, a kölcsönösség szabta rendnek megfelelően. Míg aztán végül tovább bicegnek, arra gondolok, hogy e pillanatban nem válik szét bennem a múlt csodája és a jelen irgalma, és hiába szomorít el a dolog, tudom, mennyire a helyén van ez így, végre a helyén.

Műhely ünnep

20 éve újult meg a győri Műhely folyóirat. A jubíleum kapcsán nagyszabású rendezvénynek adott helyet a Zichy-palota, Villányi László főszerkesztő szervezésében, 2010. március 2-án.

Részlet hangzott el az Őz című novellából:

"Fél perc sem telt bele, és nekifogtak az üzekedésnek. Az angyal és az állat közt elsimultak a különbözőségek. A vágy ostorcsapásai alatt megrándult testük, egy-egy reszketeg sóhaj hagyta el szájukat. Ujjak és nyelvek kutatták felváltva a helyeket, ahol az öröm feltámasztható volt, túlnyomás és vákuum, ütem és ritmika, verejték, nyál és egyéb tiszta folyadékok cirkuláltak pontról pontra rajtuk és bennük, az izmok, az inak, a nyirok, a velő mind a gyönyör szolgálatába szegődtek, és céltudatosan hajszolták gazdáikat a megsemmisítő villanás felé, ami után a hanyatlás következett, az egyetlen olyan mélybezuhanás, melyben a megbánás gondolata ismeretlen volt. Lihegve hevertek a keskeny ágyon, ki tágra nyílt, ki lecsukott szemmel, és figyelték, ahogy lassan alábbhagy mellükben a dörömbölés. Kezüket összefonták, nyirkos lánc két felrobbant, de rögtön újrarendeződő univerzum között. Az ágyat lehullott ruhaneműk vették körbe, akár egy boszorkánykör. Ó, én kis sutám, ó, én drága selejtbakom!"

A fotókért köszönet Mező Hajnalkának.

Falvai Mátyás tudósítása a Literán
A Kisalfold.hu képgalériája az eseményről