Laura eltűnt (részlet)

"Idegen alakok árnyékában, idegen vállaknak lökődve törtünk előre hosszú időn át, idegen talpak nyomában idegen kalandok felé.

A pályaudvar hideg, kavicsos katlanában poggyászunkat ujjfehéredésig szorítva sodródtunk néha a célunk, a száznyolcas vágány felé, néha pedig érzésem szerint éppen ellenkező, mégcsak nem is szükségszerűen vízszintes irányokba. Szótlanul vagy éppen a tömeget és a kezdődő nyári viharokat túlharsogva igyekeztünk egymás közelében maradni, de gyakran így is nehezemre esett barátaimat az ismeretlen hátak áradó masszívumában felismerni és magam mellett tartani.

Messze volt, túlontúl messze volt még peronunk, de máris éhes kutyák szegődtek a nyomunkba, elkeseredett kitartással, szemükben a vágóállatok félelmével vagy éppen rezignáltságával, kitartóan őrizve a rugásnyi távolságot tőlünk. Komisz sajnálkozás ébredt bennem e szánnivaló, olajos mancsú, vézna teremtmények iránt, akik, akárcsak mi, vesztük peremén egyensúlyozva szaglásztak megváltás után e húsban még gazdag, ám lélekben csaknem tökéletesen elszegényedett városi pusztaságban. Már fáztunk és ijedeztünk, ahogy a Nap lekullogott a dízelfüstös égről. Szőrös, szimatoló őreink elől jobb híján a nyirkos szervízalagutakba rejtőztünk, ahová a fémlajtorjákon át az állatok szerencsére nem követhettek minket.

A hatvanadik vágány környékén járhattunk, mikor fejünk felett lezuhant az éjszaka, és mi ösztönösen kerestük a fűtőcsövek melegét, az otthonosabb falmélyedéseket, ahol álmunkban nem csöpög majd homlokunkra a rozsdás kondenzvíz vagy éppen a váltóhidraulikából megszökött gépolaj. Józan eszünk alkonyán, mogorván és elcsigázva pisszegtünk és suttogtunk, hátha e katakombák mélyén is meghalljuk az éjféli harangjáték vígasztaló dallamát. Találgattuk, hogy talán tévedés volt ekkora hévvel nekibuzdulni és jönni, rohanni előre, leszegett fejjel, ész nélül, mint a bolondok.

Próbáltam megértetni barátaimmal, hogy nem lesz ez mindig így, szedjék végre össze magukat, másnap úgyis elérjük a száznyolcas vágányt, de erre egyikük egy konzervdobozt vágott hozzám, amiből előzőleg nyakkendőtűjével piszkálta ki a löncshúst, s így jobbnak láttam befogni a számat. Vártam, hogy szememet elöntsék a könnyek, de meglepetésemre azt éreztem, hogy valaki gyengéden átkarol, de valószínűbb, hogy már az álmokon túlról nyúlt értem egy megváltó alkar és könyék, én ekkor mindenesetre megértettem, egészen tisztán ráeszméltem, hogy jó irányba igyekszünk, helyesen tájoltunk és iramodtunk, de illene már aludnom végre, mert kevés erőm és néhány napom van csupán, hogy elveszett Laurámat megtaláljam."

A passage for your curious pleasure:

"He would have liked to forget about it all, rejoicing that it no longer burns and aches, but at the same time he was also stubbornly sticking to it, sticking to the common memories of them both, to all the miracles – as he called them – which indeed happened on certain days, when the whole world seemed to be shaking and shining only for their sake. Murtra did really believe that with humility and the help of the soul’s nobleness this parting could be set free from pain, but despite this belief he packed his trunk and left for this far-off place, where he knew loneliness and sunshine was awaiting him, and it may create an evil mixture, a dangerous blend for someone who often tended to think in extreme ways and lived his feelings on an exceedingly wide scale. He came to this silent and peaceful land, for he believed that sand, tree, stone and sea are speaking the same language as him, thus they’re all being wisely quiet, and this joint speechlessness might help him to forget the hurts but still retain all the miracles that once happened to them both. The pain Murtra bore was just like the hot, slow glow of skin flushed in the sun, not really unbearable, but steadily aching and sometimes unexpectedly intense. Murtra, when closing his eyes and letting pictures emerge from the past, was shivering from the torture that he intentionally revived. Of course, he was doing this under compulsion, because, lacking any other stimulus, he was able to appreciate the peculiar fragrance, flavour and last but not least the pain of the moments. He thought, by a journey, especially when destined for the distance, he can tilt himself out of this state, stranded in lovelessness. He believed, in a remote place like this it’s enough to stay idle, to wait patiently, and the traces of love bitten into his fate will heal in a little while. So Murtra was waiting and resting. He moved slowly and in silence like exhausted animals searching for a shade."

Pilinszky parafrázisok

Alvó romok a jéghideg szövegben.
Barátmagány és távol. Fényjelek.
Nyitvahagytad véletlen a gázcsapot.
Lenyelnéd véremet.

Sajgó szegek a bűntelen húsokban.
Akácból ácsolt, vádló vérkereszt.
Háromból egy harmadnapon megvillan.
Diétán vérebek.

Iszkáz

Iszkáz. Nagy László szülőháza, műemlék jellegű épület és szentély. Életmúzeum. Kies, tágas udvar, akác, szilva, szederfa, cigánymeggy, néhol árva szőlő és napraforgó. Árnyékok és árnyak, a közelmúlt reszkető szférája, napsütés, élénk színek, faluvégi csend. Nagy András, a költő fia, rendkívül szeretetreméltó ember, békés, búzavirág-kék szemű, megfontolt szavú, kimért mozgású szellem és pompás házigazda. Minden esemény belőle indul, köröz, csavarog, szabadon áramlik majd visszatér hozzá. Sátorban alszunk két éjen át Mónikával, aki hol didereg, hol meg a sámáni erővel kántált-harsogott-suttogott-üvöltött Nagy László strófáktól reszket forrón, letaglózva. Ahogyan én is, a kempingszéken vagy a fapadon, magam elé bámulva, koponyámon át feltekintve a lombokon az égre, a béke csendjének és a létezés különös, láthatatlan falain áttörő dobok ütemének lenyűgöző találkozásán merengve, ámulva, a kételkedő hívő és a bizton tudó pogány státusza között valahol, még mindig önmagam mélységeit fürkészve, mint egy gyermek, aki először pillant bele a hazaút sötétjébe. Élek. Itt és most, ezen a helyen újra élek. Könnyeket szivattyúz szemembe a megrendültségtől dolgozni kezdő izom, felcsúsztatom a napszemüveget, intimitásom ezzel a fátyollal rejtem, ki tudja, miért ez az önféltés. Néhány gyerek ténfereg, szalad, bukfencezik a liget sarkában, hátul, az árnyékszőnyegen, a szülők a műsort követik. A gyerekek még nem felejtették el e szertartással idézett hatalmat, könnyedek, súlytalanok a hangviharban. A kútból később friss, hideg vizet csapolunk, nem öntjük ki azután sem, hogy megmelegedett, mert otthon, ahol már újra a hétköznapok dühös és béna tehetetlensége és amnézia vár, még elővehető és megiható ez a víz, ami valószínűleg szellemátjárta földkérgek mélyéből fakad. Itt van velünk ma este, ma este még itt van. Holnaptól azonban már újra keresni kell, keserű honvággyal megint kutatni, és lépésről lépésre felépíteni az embert, a semmiből, a vasárnap meddő anyagából, a száraz földből, amiben mégis ott hallgat az élet minden lehetősége.

HV 5

A barátok elveszítése, talán ez volt a legrosszabb, beleértve a hajnalok hidegségét és a fásultságot is, amit az alma ízében érzett. A barátok eltávolodtak, a barátok megváltoztak, nem, a barátok éppenséggel mind megöregedtek. Szomorú, de ez valahogy rá is hatott, a lépcsők megmászása, a tisztálkodás új kihívásokat hozott, és néha már úgy érezte, jobb lenne, ha a barátok meghaltak volna és meghalt volna velük ő is, de hiába, csak a hajnalok heve és az alma íze és a barátság halt meg, ők maguk azonban még élnek, és ki-ki a maga távoli asztalánál eképpen mereng tervszerű öregségén, amit, úgy gondolja, nem érdemelt meg.

The deprivation of the friends, it was maybe the worst thing, including the coldness of mornings and the lethargy he tasted in the apple’s flavour. The friends have drifted away, the friends have changed, no, the friends have simply all grew old. Sad, but it has somehow had an effect on him as well, ascending the stairs, washing himself, it all were a new challenge for him, and sometimes he felt it would have been better if the friends and he had died, but all was in vain, only the heat of the dawn, the taste of the apple and the friendship have deceased, themselves are still alive, and at their own tables each of them are pondering over their scheduled dotage, which – they believe – was undeserved.

HV 4

Attól félt, hogy ha a homokórát, ami végigpereg az éjszakán, elalvás előtt véletlenül elfelejtené megfordítani, talán fel sem ébredne többé.

He was affraid that if he would accidentally forget to turn over the sand-glass that runs down during the night, perhaps he wouldn’t ever wake up again.

HV 3

Heverünk bénán és szeliden ebben a vágóállatoknak szánt nyugalomban, s olyan szavakat mormolunk, mint szél, fák, sötét, sors, hideg, mégis reménykedünk, hogy valaki szeret minket, egyvalaki, aki nem bánt, csak szeret.

We’re lying paralysed and gentle in this tranquility meant for animals in the butchery, murmuring words like wind, trees, dark, fate, cold, but still we are hoping, that there is one who loves us, a certain one, who never hurts but loves.

HV 2

Karnevál volt, igazi féktelen mulatság, sörmosoly mindenütt és piros vattacukor a kézben, a bűvész egy galambot cilinderré változtatott, én pedig egy óvatlan pillanatban leugrottam a céllövölde polcáról, odaszaladtam a lányhoz és a fülébe súgtam valami kacagtatót. Félrehúztam, a ház mellé, és megkértem, hogy most akkor vegye le végre a maszkját, mire értetlenkedve kérdezte, miféle maszkot, aztán nevetve visszaszaladt a többiekhez. Úgy álltam ott utána, mint egy ember.

It was a carnival, a real wild amusement, with beer-smile everywhere and red candy floss in the hand, the magician transformed a dove into an opera-hat, and in an unguarded moment I jumped off the shelf of the shooting gallery, ran right to the girl and whispered something ludicrous into her ear. I drew her aside to the house’s wall soliciting to finally put off her mask, but she asked me uncomprehending, what mask?, and afterwards she rejoined the crowd laughing. I was standing there almost like a human.

HV 1

Csak fognánk egymás kezét, mint a Mennyország kilincsét, és hallgatnánk a tengermorajlást a sötétben, a dobok hangját, a tücskök gyönyörét, és ügyet sem vetnénk rá, hogy valójában olyan mérhetetlenül egyedül vagyunk.

We would just be holding hands like it was the door-handle of Heaven, listening to the roar of the sea in the dark, to the sound of the drums, to the joy's noise of the crickets, and we wouldn't take notice of being abysmally sole.

A halálbogár

Tűzött a déli nap, mikor a fát az utca végében felfedeztük. Tegnap még nem volt ott, ez egészen biztos. Különös fa volt, a nyár ellenére levéltelen, tulajdonképpen halott, nem más, mint egy kiszáradt váz, telis-tele szorgosan mozgó és mászkáló, a legkülönfélébb és legocsmányabb rovarokkal, melyek – úgy vettem észre – ették, rágták a fát. Az ágakon és a törzsön nyúlós, ragadós nedvek bűzölögtek, nyilván a rovarok és bogarak piszka, nyála, sara. Rögtön a tisztátalanság és a betegség jutott az eszembe. Undorodva bámultuk a rettentő eseményt, tisztes távolságot tartva tőle. Aztán a kedvesem az egyik ágra mutatott. „Oda nézz! Hihetetlen, egy valódi Halálbogár!” A többi közül jókora méretével és különleges alakjával is kitűnt. Sosem láttam még ehhez foghatót, ilyen döbbenetes rondaságot. Valami pókféle szerzet lehetett, tenyérnyi, fekete, fémesen csillogó vázzal és rajta elszórt, vörös pöttyökkel, tüskés, szörnyű lábakkal, és a torból sérvként elődudorodó szőrös fejjel, melyet szabálytalan formában csúfítottak a szemölcsszerű, borsfekete szemek. A hideg kirázott tőle, vissza akartam menni a házba, de a kedvesem erősködött. „Várj, sosem találkoztam még Halálbogárral, különlegesen ritka példány. Mindegyiknek egy ezüstszelence van a hátán, nézd csak meg alaposan!” És valóban, ahogy egy arasznyit előrébb léptem, egyértelművé vált, hogy tényleg egy kis gyufásskatulyányi, zavaros mintákkal gravírozott fémdoboz van páncéljára erősítve. Ez már sok volt, egyre jobban féltem, és kérleltem a páromat, hogy hagyjuk a fenébe az átkozott bogarat meg a fertőzött fát, de ő egyre izgatottabb lett. Kerített valahonnan egy hosszú botot és megpróbálta elérni vele a rondaságot, ami először nem igen akart megmozdulni. „Kérlek, ne!”, rivalltam rá, de hiába, valahogyan csak lepiszkálta az ágról, a bogár a földre esett. Egészen lassan, fáradtan, kínlódva mászott előre, cipelte a szelencét, mintha hozzánőtt volna. Egy macska került elő a szomszédból, megszaglászta a bogarat, majd fújt rá, de mivel az ártalmatlannak bizonyult, mancsával óvatosan ütögetni kezdte. A bogár mozdulatlanná dermedt, a macska pedig felbátorodott, addig löködte, piszkálta, míg a doboz egyszerre csak levált a kitinkemény hátról és fémesen, mint egy ékszer, megcsörrent az aszfalton. Kedvesem felsikkantott örömében, habozás nélkül felkapta a szelencét, aztán húzni kezdte a karomat, hogy most aztán siessünk vissza a házba. Nem tetszett nekem az egész, valami különös, kellemetlen szorongás vett erőt rajtam, de elfáradtam a nagy melegben, így engedelmeskedtem páromnak. A konyhában édesanyám szorgoskodott. Mikor meglátta a dobozt, ő is nagyon megörült, derült arccal, izgatottan szemlélgették, forgatgatták szerzeményüket. Kisvártatva felfedeztek rajta valamit, egy miniatűr zárat, azt kapargatták, nyomkodták körmükkel, egyre nagyobb révületbe esve. „Valahogyan csak ki lehet nyitni!”, töprengett türelmetlenül a kedvesem, és bárhogy is rimánkodtam, hogy dobja ki vagy ássa el jó mélyre a szelencét, esze ágában sem volt hallgatni rám. Egyre növekvő rettegésemben a szobámba húzódtam vissza, és lopva kinéztem az ablakon, vajon mi történt eközben a Halálbogárral. Még mindig az aszfalton feküdt, a macska játszott a tetemmel. Idegen félelem járt át, a forróság ellenére reszkettem, és szerettem volna nagyon távol lenni házunktól. Odakint az utcán változatlanul tűzött a Nap, mindent vakító fénybe burkolt. „Hagyjátok már abba!”, kiáltottam ki elkeseredve a konyhába, miközben hallottam, hogy édesanyám és a párom egymás közt susmorognak valamit. Talán már ki is nyitották? Éreztem, hogy baj lesz, mégpedig igen-igen nagy baj. „Mindjárt megvan!”, válaszolt lelkendezve kedvesem, és én ekkor már azt kívántam, bárcsak ne találtuk volna meg azt a borzasztó bogarat. Úgy rémlett, a világ egy pillanatra megáll, és dermedten figyelni kezd minket. Még mindig az ablaknál álltam és tehetetlenségemben csak lestem kifelé. Nyugtattam magam, hogy aggodalmam felesleges, nincs itt semmi baj, mire föl ez a furcsa pánik, de egyszer csak…a levegő összesűrűsödött, mintha villám csapott volna le a közelben, és meghallottam a legszörnyűbb hangot, amit egy teremtmény valaha is kiadott magából, meghallottam kedvesem abnormális, iszonyú erejű sikolyát, és a másodperc ezredrésze alatt tudtam, hogy végül kinyitották a szelencét, és éreztem, hogy a szívem felrobban a félelemtől, és láttam, hogy az ég egyszerre egészen elsötétül, és azonnal éjszaka lett, és sírtam és összeestem és a szoba falának préseltem az arcomat, amint megértettem, hogy soha többé nem mehetek ki a konyhába.