A Voynich-kézirat

Valamiért vonzódom a rejtélyekhez. Talán, mert ami megmagyarázhatatlan, az egyben az ismeretlen izgalmát is nyújtja, lelkesít, bosszant, nem hagy békén, gondolkodásra, fantáziákra késztet. Lássunk most egy különös szerzeményt, ami nem feltétlenül szó-szoros értelemben vett irodalmi csemege, ám a maga nemében mégis egyedülálló „olvasmány”. A Voynich-kézirat néven hírhedtté vált könyvről van szó.

S hogy mi a különlegessége? A 234 oldalból álló, bőrpergamenre írt könyv egy ismeretlen, s azóta is megfejthetetlen nyelven íródott. A hatás fokozása miatt elmondom: számtalan, kézzel rajzolt illusztráció díszíti lapjait, vélhetően asztronómiai és kozmológiai ábrák, mezítelen nők tömege, csővezetékek, és növények minden mennyiségben, melyek, talán mondanom se kell, Földünkön ismeretlenek. Hátborzongató, nemde?

A könyv keletkezéstörténete tartalmához illőn misztikus homályba vész. Hogy a szakértők szerint valahol a XV-XVI. században íródott könyv miként került Prágába az alkimista Georg Baresch-hez, arról nincsenek adataink. Élete végéig olvasatlanul állt könyvtárának polcán, aztán Jan Marek Marcihoz vándorolt, a Prágai Károly Egyetem igazgatójához, aki Athanasius Kircher hieroglifa-fejtő jezsuita tudósnak továbbította Rómába. A kísérőlevélben említésre kerül, hogy a kéziratot annak idején II. Rudolf német-római császár vásárolta, aki maga is rajongott az alkímiáért. Eztán újra bizonytalan a könyv útja, egy olasz magánkönyvtárban bukkan fel, majd egy lengyel-amerikai antikvárus, Wilfrid M. Voynich veszi meg 1912 környékén, jó üzletet szimatolva a titokzatos műben. Ha egyebet nem is kapott érte, a kézirat azóta is az ő nevét viseli. Halála után egy könyvkereskedő, aki képtelen volt jó áron túladni a könyvön, egyéb ötlet híján 1969-ben a Yale Egyetemnek adományozta.

Most pedig lássuk, mit tartalmaz a kézirat. Bár elolvasni eddig még senkinek nem sikerült, a színes illusztrációk alapján tartalmilag hat elkülönülőnek ható fejezetre osztható. Ezek pedig: herbárium (gyógynövények), asztronómai (csillagjegyek), biológia (csupasz hölgyek), kozmológia (égi térképek?), gyógyszerészet (növényi részek és orvosi edénynek tűnő tárgyak), receptek (feltételezhetően). És minden ábrát gondos kézzel írt szöveg vesz körül vagy követ. A kézirat nyelvét nem csupán lelkes amatőrök, de komoly kriptográfusok, nyelvészek, kódfejtők, a haditengerészet erre szakosodott emberei próbálták feltörni, sikertelenül. Hogy nyelv-e egyáltalán az írott szöveg, erre nézve is megoszlanak a vélemények. A Voynich szövege mindenképpen nyelvként viselkedik, erre utal az úgynevezett Zipf-törvény alapján végzett vizsgálat eredménye is. Az emberi nyelvek jellegzetessége, hogy egy terjedelmes, írott szöveget mintaként használva a leggyakoribb és a legritkább szavak mennyisége alapján felrajzolt logaritmikus ábra egy tulajdonképpeni dőlt egyenes vonalat ad ki. Ennek az egyenesnek a dőlésszöge nyelvenként csak minimálisan eltérő, s ez igaz a Voynich-kézirat nyelvére is. Ugyanakkor kevés emberi nyelv mutat fel olyan grammatikát, ahol példának okáért bizonyos szavak rendszeresen kétszer, háromszor ismétlődnek egymás után (Létező példa a kínai nyelvben előfordul.) Számtalan teória született e különös nyelvi kódról, egyesek titkosírásnak, mások egy elfeledett nyelv dokumentumának tartják. Olyan is akad, aki szerint a Voynich pusztán egy zseniális tréfa eredménye, és az ég adta világon nem akar semmit se mondani. Tény, hogy a hamisítványok nem csupán korunk jelenségei, elképzelhető, hogy egy leleményes, ügyes kezű művész egy-egy gazdag, műkedvelő uralkodót szeretett volna megnyerni magának a könyvvel, no meg jóféle aranytallérokat is természetesen.

A kötetben látható kézzel festett ábrák is hasonlóan sok spekulációhoz vezettek. Legelterjedtebb ezek közül, hogy a könyv valamiféle gyógyszerészeti útmutató lehet, erre utalnak a növények, a lombikok, a csövek, s talán még a csillagállásokra célzó rajzok is, hiszen a középkorban a gyógyítás még szorosan összefüggött bizonyos égi konstellációkkal. Talán nem elhanyagolható az sem, hogy a kézirat vélt keletkezése idejében kezdtek elterjedni a komolyabb teljesítményű távcsövek és mikroszkópok. Ennek figyelembevételével a furcsa ábrák akár galaxis- de ugyanúgy sejttérképek is lehetnének, melyek az így feltárulkozó új világok titkát fejtegetik.

Nagyjából ennyit tudunk. Ki-ki hozzáteheti saját értelmezését, bogarászhat a rendkívül találékony teóriák között, és csodálattal vegyes borzongással virtuálisan végiglapozhatja a könyv lapjait, melyek mára immár az interneten is elérhetők. Bárki írta is, bármi céllal a Voynich-kéziratot, alaposan feladta a leckét.

Vasárnapi Kisalföld, 2009 október 18.

A Győr-Moson-Sopron megyei hetilap, a Vasárnapi Kisalföld hasábjain rendszeresen, hétről-hétre olvashattok tőlem és barátaimtól, irodalmat, könyvajánlót, kritikát, programajánlót, véleményeket arról, ami minket érdekel és életben tart. Immár ötödik alkalommal kaptunk közlésre lehetőséget, ajánlom figyelmetekbe a Voynich-kézirat különös jelenségét, Villányi László költő új verseskönyvének méltatását Szalai Zsolt tollából, és nem utolsó sorban Falvai Mátyás is elmond egy-két szót Vámos "oldschool performer" Miklós bácsi legutóbbi kötetéről.

Tehát 2009 október 18-án vegyétek a lapot. (Ezért pénzt nem kaptam, esküszöm.)

Nulladik Változat

...szerettem őket egykor...


Szétszórás


Jó itt
a sötétbe bújt az egyik
és rágja magát
hogy hátha majd átér
ott túloldalt
nevetés repülés és fény van
és milyen szép ha lángok ölelnek
a boldog tűzben elég
de nincs helyed
mézet önt asszonyára az egyik
és mondja hogy édes vagy
vagy méreg folyik át rajta keresztül
és az élet előre meg hátra
hol magodat öntöd rá
neked nincs helyed
csak a szétszórás van

csak a szétszórás van

The Cure

Plainsong


(egyszerű dal, ha úgy tetszik, gregórián, szubjektív, kissé hűtlen fordításban)

Azt mondtad "azt hiszem, sötétség és eső közeleg"
Azt mondtad "és a szél felhorgad, akár a világ legvégén"
Azt mondtad "és hideg van, mintha halott lennél, hideg"
és egy pillanatra elmosolyodtál.

Azt mondtad "azt hiszem, megvénültem, és fáj"
Azt mondtad "elfogy a mindenség, mint legvégén a világ"
"És hideg van, mintha halott lennél, hideg",
és egy pillanatra elmosolyodtál.

Miattad olykor a lét peremén érzem magam,
a lét peremén érzem magam,
azt mondtad "csak a mosolyom miatt".

Őz (részlet)

Úgy tervezte, az utca végén rögtön balra tér és felkanyarodik az erdőn át a régi kőbányához vezető gyalogútra, meglátogatja az elhagyottan heverő köveket, a poros bányaszurdokot, majd a dombtetőről szépen legyalogol a tópartra, ahol ilyentájt már illatoznak a lángossütők bódéi. Az erdei út enyhén emelkedett, cserébe a fák boltozata dús árnyékkal szolgált, ami igen üdítő volt, tekintve, hogy a Nap már most harminc fok fölé hevítette a levegőt. Várakozásával ellentétben maga az erdő eseménytelennek bizonyult, egy-két gyík moccant csak közeledtére, és sebesen rejtekére iszkolt. Madár és vad nem került útjába, néha kakukk- és gerleszót vélt hallani, de kutató tekintete előtt ők sem mutatkoztak. Ez a magányos séta egyaránt volt felemelő, ugyanakkor aggasztó csendtől borús. Néha megállt, hegyezte a fülét, körülkémlelt, leguggolt és megpiszkálta a földet, odébbgurított egy követ, végigsimított egy fa göcsörtjén, szemügyre vette a vöröshangyák szapora vonulását a kérgen, s egy tisztáson, ahol lomha meleg ült, perceken át bámulta elborzadva néhány különálló, vén krisztusakác alkar hosszúságú, veszedelmes töviseit. Milyen gyönyörű, gyilkos védelem! Egy pillanatra kedve szottyant letörni egy tövist, de rögtön megbánta öncélú tervét, sőt, hogy a gondolatért is bocsánatot nyerjen, szerette volna megsebezni kezét a hegyes tüskével. Elképzelte, micsoda fájdalom lehet, ha e fegyveren egy élőlény húsa fennakad, s erre a képre egész teste hidegen megrándult.

Tovább indult, és ekkor váratlan mélabú éledt benne, egészen lassú és finom, akár a dagály, és nem elsősorban az egyedüllét miatt, hiszen rég óta épp erre vágyott, inkább a nyugalom elbeszélhetetlensége volt búskomorságának valódi oka, hogy itt, ebben a közömbös, mégis megnyugtató környezetben nem kommunikálható az érzelem, nem fejezhető ki az örömnek ez a lágy, külvilágra hatástalan formája. Ez az öröm megülepedett a nyár forró illataiban, a tölgylevelek fonákján, akár a harmat, és várta, hogy elpárologjon, mielőtt bárki rálelhetne. Illékony és könnyű boldogság volt, s ha szétmállott, helyébe hanyatlás jött, a kedély elnehezülése, üresség és kínzó hiányérzet.

A régi bánya felé baktatott, egy vadak által használt keskeny csapáson. Az út egyre meredekebbé vált, már közel járt a dombtetőhöz, ahonnan, emlékezete szerint pompás kilátás nyílt a domb oldalába vájt sziklás katlan mélyére. Hamarosan elérte az emelkedő végét, az erdei csapás egy derékig érő réti növényzettel borított tisztásba torkollt. A panoráma lenyűgözte, észak és kelet felé tekintve hosszasan folytatódott a dombok egymást érő láncolata, néhol hegyek magasába nyúló ormokkal. A figyelmes szem a távolban elvétve egy-egy középkori várromra vagy egy falusi templom tornyára bukkant. Délen pedig ott mélylett a táj testéből kimart szakadék, a kitermelt kövek helyén tátongó fehér űr és szédítő mélység, majd azon is túl egy régi erdőirtás kopár medencéje, végül a káprázó tófelszín, ami kelet-nyugat irányba, ragyogó szegélyként terült el a vidéken. A bánya sebhelyét pásztázta, szeme megakadt egy apró folton odalent, fából eszkábált őrház vagy vadászles, ilyen távolságból nem lehetett megállapítani. Korábbi látogatásai során nem fedezte fel, bár az is lehet, a tákolmány csak azóta épült. Úgy emlékezett van itt valahol egy ösvény, amin leereszkedhet a bányához. Hamar rá is bukkant az útra. Nem volt éppen veszélytelen vállalkozás, eltöprengett, vajon megéri-e a kockázat, de kerülni semmiképp sem akart, a ház a mélyben viszont felkeltette a kíváncsiságát. Útnak, sövénynek gondolta, holott csak egy vízfolyásoktól kimosott keskeny patakmeder előtt állt, ami merészen tekergett a domboldalon lefelé. A könyvet zsebre dugta, hogy két kezét szabaddá tegye, és óvatos léptekkel, mintha egy létrán ereszkedne alá, nekilódult. A földből kidomborodó kopasz gyökerekbe és karcsú fatörzsekbe kapaszkodva nagy kínlódás árán végül is leért a bánya szintjére. Itt máris kellemesebb lankákra akadt, melyeken a járás is jóval könnyebben esett. A műveletben alaposan megizzadt, de azzal vigasztalta magát, hogy rengeteg időt megspórolt. Mielőbb szemügyre akarta venni a magasból felfedezett építményt, lelkesedése azonban gyorsan lelohadt és idegességbe váltott. Semmi, de semmi olyasmi nem volt idelenn, mint amit keresett. A dombtetőről látott viskó, csűr vagy vadászlak nyomát sem lelte. Keresztbe-kasul bejárta a köves szurdokot, felkapaszkodott néhány még épen maradt nagyobb sziklára, de hiába, csak kőpor és néhány haránt nőtt, torz akácfatörzs, ez volt minden, amit talált. Nem akart hinni a szemének, dühösen korholta magát figyelmetlensége miatt. Hiszen itt volt, éppen itt! Nem szökhetett meg, nem hordhatta el senki fia deszkánként, míg ő aláereszkedett. A méregtől még az is megfordult a fejében, hogy lesz, ami lesz, visszamászik a dombra, és alaposan eszébe vési az építmény pontos pozícióját, de ekkor egy villanás, és szívbemarkoló félelem fogta el. Hiszen mi van, ha odafentről sem látja viszont? Ha ez az egész csupán egy káprázat, egy röpke jelenség, ami csak egyetlen egyszer látható? Mi van, ha éppen ez volt a jelenség, amit észrevenni oly veszettül vágyott, aminek befogadására oly zavartan és feszült várakozással készült? A feltételezés megrendítette. Halántéka vadul lüktetett, homlokáról szemébe csurgott a veríték. Megnyugodni próbált. Nem, ez egészen biztosan kizárható, nem, nem, itt csupán egy ócska trükkről lehet szó, délibábos érzékcsalódás, semmi több, árnyjáték, puszta káprázat, a vágytól lépre csalt tekintet egyszeri botlása. Egy fa alá húzódott be, figyelte, ahogy légzése lassul, és szíve újra szabályos ütemeket ver. Eszébe ötlött a mondóka, belső hegyorom, külső meredély, ugyanannak a tárgynak két perspektívája, két látszata, s e két látszat mégsem a tárgy maga. Akár egy kétoldalú tükör, ami bár körbejárható, jelenléte csak egy pontból, mégpedig a tökéletes középből érthető meg, ahol is a tükör oldalsíkja, tehát keresztmetszete lelepleződik. Ezt a pontot, ezt a közepet kutatta mindvégig, mert bizonyítékot akart a látszat látszat voltára, igazolást, hogy a varázslat jelenvaló és annak valódi forrása van. Elméletét azonban képtelen volt a tájra, a tulajdonképpeni térre alkalmazni, az absztrakt spekuláció nem talált fogást a konkrét, tárgyiasult valóságon. Pedig tudom, morogta, hogy a táj bizonytalan. Belülről meredély, kívülről hegyorom, és oda-vissza. Dohogott még egy keveset az árnyékban, és dohogott benne az árnyék.

A teljes novella elolvasható a Műhely folyóirat 2009/6 számában.