Virágok, melyek nem ismerik a sötétséget

(részlet)

„A levágott fejű tojó teste egy ügyes mozdulattal kisiklik a gazda markából és kétszer tehetetlenül nekifut a nádkerítésnek” – ez volt utolsó elkezdett képének munkacíme. A kép végül nem készült el. Vagy fél éve bajlódott vele, sok-sok grafitceruzás vázlatot rajzolt, mire úgy ítélte, jöhet az olajfesték végső alázata. Először is megfestette a falusi hajnal pirosát az ólak felett, a napkeleti ég nyugodt és vészjósló intenzitásával. Mikor ezzel megvolt, következett a kert növényeinek aprólékos kidolgozása, hetvenkilenc cseresznyeszem a bal oldali fára, alá a felkapált veteményes földbarnája némi répazölddel. Jobbra a deszkaólak hiányos részlete, az ólak előtt egy diófatörzsből készült alacsony bak, amin egy véres baltacsapás nyoma mesélt az elvégzett munkáról. A vér színének kikeverésén rendkívül sokat fáradozott, gyertyával és gázlánggal világította meg az eredményt, de nem volt elégedett. Egy ízben még saját vérét is kifolyatta könyökhajlatban, hogy lássa, mennyi hullámhossz- és frekvenciabeli eltérés lehet az ebéddé változó baromfi és saját nedve közt. Sáfránnyal, feketeribiszkehéjjal, izabella szőlővel kísérletezett, míg a megfelelő árnyalatra lelt. A kép alján egy vaskos férfikar nyújtózott előre, az ujjak a szorításból megszökött szárnyas után kaptak. A körmök keretét gondosan feltöltötte friss festékvérrel. Az ól előtt néhány lépésnyire illetve a cseresznyefa alatt egy-egy süldő parasztgyerek ábrázata látszott, az idősebb teli szájjal röhögött a gazda, tehát a kar ügyetlenségén, az ifjabbik meg elborzadva leste a félresikerült mészárlás következményét. Eddig rendben is lett volna, de a festő látása ez idő tájt tovább romlott. Sehogy sem bírta felfedezni a fejéről leválasztott állat menekvő testét a képen, bár esküdni mert volna rá, hogy előzőleg már odafestette. A kompozíció közepén, sötétlő földbarázdák és üde salátafejek között kellett volna meglátnia a boldogtalan tojótorzót, ahogy megzavarodott, vékony lábain a kép címében is említett nádkerítés felé törekszik. De a festmény közepén homály volt, sötét massza, és hiányzott a kert. Nagyítóval és olajos rongyokból rögtönzött fáklyával is végigpásztázta a képet, újra és újra, de hiába, az állat eltűnt, sikerült neki, tényleg megszökött, nem csupán a képen rögzített hajnalból, de a festő valóságából is. A vásznat szégyenkezve rejtette el a többi sikertelen terv közé, mielőtt a címét még dühösen „Nem lesz tyúkhúsleves” –re módosította.

A Bábelgép (részlet)

"- Igazgató úr, rögtön az elején tisztáznunk kell valamit. Bizonyos nem lehetek benne, de erős a gyanúm erre vonatkozólag: önt nyilván beavatták. Ön feltételezhetően legalább annyi információval rendelkezik az ügyről, mint jómagam, de azt sem zárhatom ki, hogy az ön tájékozottsága, ami a Gépet illeti, az enyémet is jócskán meghaladja. Szeretném, ha őszinteségünk kölcsönös lenne, s mivel a mai nap volt az utolsó munkanapom önöknél, erről egyébként gondolom, már értesült, őszintén kérdem öntől: igazgató úr, önt beavatták, ugye?

- Nézze, maga őszinteséget kér tőlem, hát legyen. A legőszintébb fogalmam sincs, mit hord itt össze nekem. Kérhetném, hogy legyen következetes?

- Mi sem egyszerűbb, kedves igazgató úr. Miután az egész ügy a sötét hazugság talajából hajt ki, nem lep meg, hogy kérdésemre, ami az ön beavatottságát illeti, elterelő választ adott. Ezt tulajdonképpen, engedje meg, hogy beismerésként könyveljem el. Megengedi?

- Bár egy kukkot sem értek abból, amit mond, megkérem, folytassa.

- Persze hogy, persze hogy nem ért, igazgató úr, ígérem, rögtön világosabb lesz. Bevallom, sokat merengtem rajta korábban, hogy kik lehetnek a beavatottak. Elemi undor vett rajtam erőt, ha magamat is a soraikba képzeltem, és nekem elhiheti, a felismeréssel járó megrázkódtatás, hogy bár nem ugyanabból az irányból, de magam is ugyanoda jutottam, csöppet sem volt kellemes. A tudás többnyire kegyelmi állapot, de ebben az esetben démoni pozíció is egyben. Amit mi ketten tudunk, igazgató úr, erről tudni olyan kiváltság, ami kivételesen nem lehet érdem, sőt, az átkok átka, a kárhozat terének örökbérlete. Olyan felelősség, amit titokban kell viselni, olyan titok, amit őrizni rendkívüli felelősség. Nem tudhatom, hogy ön, igazgató úr, e terhet, e titkot, a felelősséget miféle ellenszolgáltatás ígéretében viseli, de biztos vagyok benne, akik e botrány szégyenét önnek is kiosztották, nyilván nem fukarkodtak az anyagi javadalmazások terén. Mindebből nekem semmi sem jutott, hiszen én nem megbízásból, hanem önbeavató módon jutottam rettenetes ismereteimhez, s ez egyben, megjegyezném, a Gép hatékonyságának némi zavarát diagnosztizálja. De hogy a lényegre térjek, igazgató úr, hiszen végtére is péntek van, és nyilván közös bennünk a hazatérés vágya is, szeretném önnek röviden elmondani, hogy a Gép létezésének részemről való felismerése milyen üzenetet hordoz az ön, de elsősorban az önt megbízó hatalmak számára.

Lukács megpihent, kifújta magát, tekintetét az igazgató egyre kíváncsibb szemébe mélyesztette, majd folytatta.

- Szeretném közölni önnel, hogy véleményem szerint a Gép létezése, de tulajdonképpen már a létezését megelőző tettek és az azokat megelőző gondolatok, sőt, a gondolatot megelőző ötlet és kép is az ember par excellence szabadságának csúfos és megbocsáthatatlan kigúnyolása. Ilyen ideák nem foganhatnak az élet abszolút értékét megértő és becsülő elmékben. Ennyit morális kommentáromról.
Szeretném közölni önnel, hogy a tervezés, a technikai koncepció közel tökéletes volt, de csak közel tökéletes, mert a teljes, átfogó zavar nem hozható létre kívülről, a teljes zavar ugyanis a zavarót is involválja, annak biztonságát is veszélybe sodorja, és ezt, belátásból vagy gyávaságból a készítők, akiknek ön is, igazgató úr végül a kézilányává lett, nem merték vállalni.
Szeretném közölni önnel, hogy alapvető hibának tartom, hogy az említett személyek olyan mértékben nézték le és becsülték alá az úgynevezett célközönséget, hogy elvakult önteltségük elkerülhetetlen lelepleződéshez vezetett, melynek látszólag nem sok jelentéssel bíró következménye máris az, hogy mi itt, igazgató úr, egymással szemben állunk, illetve, hát éppen most ülünk.
Végül pedig szeretném azt is közölni önnel, és bízom benne, hogy üzenetem túljut majd az igazgató úron, hogy a Gépnek e lelepleződését ne bagatellizálják el, ne tartsák hamarjában kiköszörülhető csorbának, mert ez a lelepleződés már a legelső pillanatban mint milliónyi hajszálrepedés szétfutott az önök barikádjának falán, és számításaim szerint rohamos időn belül a Gép további működtetésének totális csődjét okozza majd."

(A teljes novella elolvasható a Pannon Tükör folyóirat 2009/4 számában)