AmbrooBook-nak van Bábelgépe

A novelláskötet, ami kevés, de létszemléletileg esszenciális írásművet tartalmaz, megvehető az AmbrooBook kiadó honlapján. Nem kerül sokba, karakterenként kevesebb, mint egy fillér. (Evangélium: a Kiadó a szóközökért nem számol fel díjat.) Még javasolt egy palack jó vörösbor hozzá, és egy estényi egyedüllét. Szemeket fel.

Őőő, lehet, hogy ez így egy kicsit zavaros.

A Bábelgép odakint - újkönyvbemutató

ködésér2011őlnémifogal11matnyerni13lehetnemély11-ebbmáskor13htalán

nagysóhajtósfehérszavaksurrogósirályrajcirrusintortusáttetszőminőségeknin

csenekkeserűgyőzelmekalogikaésarendnincsenfogyatkozástelevanszeretett

elmágikusnapszakrendkívülikomplikációkakifejezésbenmiértkérettélidemink

etelveszítenialátástfehéréjszakákelveszíteniaszeretetetelhelyezniazérzékelésf

ókuszátegytájmegnyílórészletébenértelmezhetőstruktúrákegycseresznyeszem

benelektronikaiaxisavillámfényeabizonyosságelveszítésénekszédítőmámorafa

laknyírésnyárfábóltestszaglevendulavirágésgyulladásokamagányraadottreflex

iókagépműködésétnemlehetdemuszájmegérteniazéletmegilletődésésfájdalom

ésszépség.

Gépromboló

Nem tudom, valójában miről szól ez a könyv. Ezt - minden büszkeség nélkül - vallom és vállalom. Úgy nem tudom, úgy birtokolom ezt a nemtudást, ahogy az életre is tekintek: tisztelettel, és félelemmel teli szeretettel. Legpontosabb talán akkor lehetek, ha azt állítom, ezek a novellák egy-egy megközelítőleg körbeírt érzelemnek feleltethetők meg. Minden darab egy sóvárgás, egy félelem, egy szeretés, egy veszteség fölött érzett bánat, egy csoda örömteli megélése, azaz egy reveláció kísérleti szóbahozása. Nem kevesebb, nem több.

Folyton ugyanazt teszem, újra és újra. Rögzíteni próbálom a pillanatot, amikor rátaláltam valamire, amit nem értek. Rögzíteni azt az ellentmondást, hogy az ember az elviselhetetlen után vágyakozik. Hogy annyira nehéz, hogy átlendül a bírhatón, és elveszíti a súlyát. Az átlépés műveletében létrejön a szentség, ami mindent bevon és felragyogtat. Egy pillanatra felvillant egy érthető modellt, egy működő struktúrát. Megmutat egy az élet mögött rejlő konstrukciót, mint a villám fénye egy éjszakai táj részletét. De ez után ismét a bábeli közeg és a  fulladozás jön. Feledőn, olyan vizekben, amelyekben nem lehet úszni.

Létezik egy ősképre fókuszáló emlékezet, amiben, ahogy Rilke mondja, minden szebb volt, az érintés lágyabb. Én ebben a re-vizionált világban azért hiszek, mert számomra onnan merítik tartalmukat a szavak, onnan hoznak át ízt és illatot, égő matériát, az egyetlen érdemes élet kovászát.

A módszer azonban paradox. Nem lehet szavakkal leírni a csendet, és ugyanakkor nem lehet elhallgatni a szavakat, amelyekkel ezt megpróbáljuk. Talán megvalósítható egyszer egy gazdag hallgatás, a szavak végleges feledése, és akkor a művészet véget ér, elavul, meghaladottá válik. El sem tudom képzelni, milyen lesz. Ez a mozdulatlan belebámulás egy mosolygó kékbe. Most még lenni kell, ezen kívül egyéb nem elérhető.

Volt úgy, hogy azt hittem, bizonyos érzések csak egy leheletnyivel elhangolt hangszerrel visszaadhatók. Most úgy gondolom, nem a hangszer, a hallás hangolásán múlik minden. Tájoljuk helyesen magunkat ebben a hiábavalósággal összezavart mágneses térben, ami jelenleg a létezés téves nevét viseli. Kiszűrni és kikerülni minden zajt és zavart. Felnőni új égtájakon.

Géprombolók, itt az idő.

(megjelenés hamarosan)

A királynő

"Szerettem, hogy a születésnapom vasárnapra esett. A vasárnap olyan, mint egy utolsó lélegzet, reménnyel és félelemmel egyaránt tele, királyi pompája a hétnek, a végzet és a kezdet határában álló tengely. Ezen a napon láthatólag soha semmi nem történik, azonban a felszín alatt, a harsány események kietlen fonadékán túl, apró mozgolódások támadhatnak, emléktöredékek torlódnak össze és szikráznak fel. A bõr alatt mennek végbe a történések, ott párolognak ezek a hétköznapi formákból kiszabadult tudattalan víziók, a harmatként lecsapódó kétségek, viszketeg kíváncsiságok, a képzelet lusta és szabálytalan labdajátékai. Aréna épül ilyenkor az emberben, ázott képekbõl, melyeken nedvesek a színek, és könnyedén összemaszatolják egymást, és egy képzeletbeli víz szordínójával lefojtott hangokból, puhán gördülõ melódiagyöngyökbõl áll ez az aréna, mintha egy ernyedt kézbõl a tér minden irányába gurulnának szét a dallam elemei, és más sorrendben, a részekben megszólalva idéznék fel a tökéletességrõl leválasztott egészet, ami ezáltal új sejtések és értelmezések lehetõségét kínálja fel. A halk, ám mégis szédítõen tarka benyomásokból, ezekbõl a leheletnyi és nyüzsgõ észleletekbõl épül meg ez a belsõ aréna, ahol az ember csendesen szemléli sajátos melankóliáját, mélázón a teagõzbe hajol, vagy álmosan lefordul szeme az újság hasábjairól, és menne is, maradna is, és kincsekkel van tele a zsebe, feje pedig kóccal bélelt és nehéz, mintha hatalmas, meleg halak köröznének benne fáradhatatlanul."

A teljes szöveg elolvasható a Kortárs irodalmi folyóirat 2011 7-8. számában.

Fehér

"Fehér a te színed, és a szíved is fehér, makulátlan, mint az orvosi gyolcs, mint a zsebkendő, amivel a könnyeidet itatod fel, ha fehérségedben egyedüllétedre ébredsz. Szereted a ruhákat, amelyek a margaréta szirmát visszaadják neked, szereted, ha gondolataid tiszták, és érzelmeid karon fogva vezetnek téged, és fehér botodra bízhatod magad, ha szerelemre vagy öregségre gondolsz. Mindig csak azt tudod hinni, hogy a logika és a rend színe fehér, mert a logika és a rend könnyű, és olyannak képzeled az érzelmeket, hogy azok a maguk módján mindig helyesek, teljesek, spektrumuk hiánytalan. Márvány és mészkő, vakítóan szikrázik a fehér köveken a Nap, ahogy sétálsz, ahogy mindent, ami kedves neked és szép, védelmezőn e szín köntösébe öltöztetsz. Töretlen hittel fordulsz olyan minőségek felé, amelyek szálasak, simák, áttetsző lényegűek. Nincsen benned egy csepp megvesztegethetőség sem, mert nincsen önmagadnál érdemesebb ajánlat."

A teljes szöveg elolvasható a Műhely folyóirat 2011/2 számában.

Mindenkié

Végre olvasható a teljes könyv. Éljen a technológia.

Már csak dohos illatú gyertyák kellenek, és néhány ártalmatlan moly.

http://orpheusz.hu/meszaros-urban-szabo-gabor-nemmozgo

Lüneburg

A zeneszerző már három ihlettelen nyári napja próbálgatta megtalálni zongoráján a fülében fészkelő dallam tökéletes lezárását, ami a dalt úgy vezeti vissza a kezdő hanghoz, hogy bejárja és kioldja közben a hangnemváltásokban feszülő összes reszkető szépséget. A ház felújítás alatt állt, az állványokon ácsok dolgoztak, verejtékezve, anekdotázva, ásítozva hordták felfelé az agyagcserepeket és a simára gyalult tetőgerendákat. A szegek és a kalapácsok ütemes csattogása lehetetlenné tette az alkotást, az ablakot a zeneszerző a hőség miatt nem csukhatta be. Megkísérelte éjjel is az alkotást, de szörnyen álmos volt, mert nappal a zaj miatt nem aludt, éjszaka meg a szatócs felesége verte a falat a zongorázásra válaszul, így a munka semmit sem haladt, a dallam nem akart lezárulni, nem sikerült visszakanyarítani a kezdőhangzat megemelő harmóniájába. Az ácsok komótosan haladtak a tető újjáépítésével, a szerző pedig egyre szenvedett, mert fülében a dal követelte a befejezést, és se zaj, se csend, sem egyéb muzsika nem csillapíthatta a hiánynak ezt a mindent túlharsogó fájdalmát. Az egyik ácslegénynek, akinek lelke társainál befogadóbbnak bizonyult a zenére, a zongoramelódia annyira a fülébe mászott, hogy esténként, ahogy menyasszonyához látogatóba igyekezett, öntudatanul dúdolgatta, fütyörészte a zeneszerző ablaka alatt hallott töredéket. Mátkája meghallván a szívszorító dalt, nagy, csendes szemeket meresztett rá, és bőrének érzékenysége is megnövekedett az éjben, amikor a legény megérintette. Hárman voltak immár a városban, akiket rabul ejtett a befejezetlen mű, hárman, akiket a csillagok felé indított, anélkül, hogy kegyelmet is adott volna erre az útra, hiszen a dal nem zárult le, nem találta saját ívét, a semmire nyitott kaput és kikergette oda a legfájóbb vágyakozásokat, és ezek hárman ott álltak, remegve, kielégületlenül a hangok teremtette sötét kozmoszban, és olyan egyedül voltak vágyaikkal, hogy álmaikban késeket éleztek tenyerükön. A töredékben maradt dallam számüzetés volt, egy otthon megpillantása, amibe betérni lehetetlen, mert a kapuja nem ér le a földig. Ezek hárman, anélkül, hogy tudtak volna egymás bajáról, ugyanannak a szomjúságnak a kínját hordozták.
Pár nappal azelőtt, hogy minden cserép a helyére került a tetőn, az ácsok között tragédia történt. Már alkonyodott, a zeneszerző bágyadt kézzel és kialvatlan szemmel ült a klaviatúra mellett. Fásultságában igyekezett olyan hangokat megszólaltatni, amelyeknek durva és váratlan atonalitása talán képes feltöri a dallamot fogvatartó hanglakatot. Éppen egyidőben történt, a zeneszerző erőteljesen leütött egy disszonáns akkordot, az ácslegény pedig egy darázsfészekre bukkant az egyik cserép alatt. Védekezés közben a darazsakkal hadakozó fiú megcsúszott a poros ereszen, elveszítette egyensúlyát, aztán fejét az állványrúdba verve a mélybe zuhant. Odalent már nem lehetett segíteni rajta. Egy héttel később, már estére járt, a zeneszerző a tökéletes csömör közepén egy ópiumpipa meggyújtásával bajlódott, amikor a cseléd halk kopogás után bejelentett neki egy hölgylátogatót. Fiatal, reszketeg lány lépett be a szobába, halvány alakú, mint egy árnyék. Félszeg tekintetét a padlóra szegezte, majd helyet foglalt az egyik széken. Hosszú ideig egyikük sem szólt, mintha nem tudnák, mi a teendő ebben a váratlan, társas csendben. Egy gyufa sercenése, aztán egy játékosan leütött e-hang a zongorán, és a lány hallgatása megtört. Egészen halkan mesélte el a történetét, boldog ifjúkorát, amit vőlegényének szerelme beteljesített, önfeledt napjaikat, egészen a dallamig bezárólag, amit a fiú a haláláig oly gyakran dúdolt abban a szűkös kis manzárdszobában, szerelmi fészkükben. A lány elmondta, hogy a szíve nagyon fáj, és sokat tépelődött ezen a látogatáson, de amióta a legény elárulta neki, honnan származik a melódia, tudta, egy napon muszáj lesz eljönnie ebbe a házba, megtenni ezt az első és utolsó találkozást. A tragédia az, hogy tökéletlen lényként kell megélnünk egy tökéletes sorsot. Ilyesmit mondott neki halkan a zeneszerző, de ekkor már nem a zongora mellett ült, hanem a lány előtt térdelt, és annak egészen finom öt ujjára helyezte saját öt ujját, és megpróbált helyet csinálni magában a helyzet elviselhetetlen bája számára, ami, úgy érezte, egy csöppet sem volt illendő egy friss özvegy társaságban. Azon kapta magát, hogy gyűrűsujja, akár egy billentyűt, néhányszor lágyan leüti a lány gyűrűsujját, és ekkor, ebben a pillanatban a fejében ez a kegyetlen, követelőző dallam megnyílt, feltárulkozott, és fülében az egymást követő hangok sebesen, akár a víz egy lefolyón át, belecsorogtak a régóta hajszolt tökéletes dalformába. A zeneszerző visszaült a hangszerhez, és eljátszotta az elkészült művet, egyszer, kétszer, háromszor is egymásután. Olyan volt az egész gyertyafényes éj, mint egy ünnep, egy halottvirrasztás. Pirkadatkor felemelte fejét a zongoralapról, látta, a lány már nincs a szobában. Kinézett az ablakon, az állványzatot elbontották, a kőmosott mintás nyári ég épp csak ébredezett. A csendben olyan hiányérzete támadt, amit csakis a tökéletes dolgok hagynak hátra az emberben.

Malte

"Minek mondjam el valakinek, hogy változom. Ha megváltozom, úgysem maradok az, aki voltam, ha pedig más vagyok, mint azelőtt, nyilvánvaló, hogy nincsenek ismerőseim."

Rainer Maria Rilke