"Szerettem, hogy a születésnapom vasárnapra esett. A vasárnap olyan, mint egy utolsó lélegzet, reménnyel és félelemmel egyaránt tele, királyi pompája a hétnek, a végzet és a kezdet határában álló tengely. Ezen a napon láthatólag soha semmi nem történik, azonban a felszín alatt, a harsány események kietlen fonadékán túl, apró mozgolódások támadhatnak, emléktöredékek torlódnak össze és szikráznak fel. A bõr alatt mennek végbe a történések, ott párolognak ezek a hétköznapi formákból kiszabadult tudattalan víziók, a harmatként lecsapódó kétségek, viszketeg kíváncsiságok, a képzelet lusta és szabálytalan labdajátékai. Aréna épül ilyenkor az emberben, ázott képekbõl, melyeken nedvesek a színek, és könnyedén összemaszatolják egymást, és egy képzeletbeli víz szordínójával lefojtott hangokból, puhán gördülõ melódiagyöngyökbõl áll ez az aréna, mintha egy ernyedt kézbõl a tér minden irányába gurulnának szét a dallam elemei, és más sorrendben, a részekben megszólalva idéznék fel a tökéletességrõl leválasztott egészet, ami ezáltal új sejtések és értelmezések lehetõségét kínálja fel. A halk, ám mégis szédítõen tarka benyomásokból, ezekbõl a leheletnyi és nyüzsgõ észleletekbõl épül meg ez a belsõ aréna, ahol az ember csendesen szemléli sajátos melankóliáját, mélázón a teagõzbe hajol, vagy álmosan lefordul szeme az újság hasábjairól, és menne is, maradna is, és kincsekkel van tele a zsebe, feje pedig kóccal bélelt és nehéz, mintha hatalmas, meleg halak köröznének benne fáradhatatlanul."
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése