2010 szubjektív, retrospektív

Életem első ektivitijén sikertelenül próbálom elmutogatni a Kék lagúnát. Január, tél közepe, harminckét éve minden születésnapom jéghideg. A színházban rinocéroszok morajló vágtája, fémzajok, üvöltés a ketrecben. És mi nem félünk a farkastól, főleg, ha ennyit ittunk már. Részmunkaidős állásom hamarosan véget ér. Sosem olvastam annyit, mint akkor a pult alatt. Az érdeklődés teljes hiánya mellett egy csipkepörgető lányról mesélek, meg egy nyúlról, akinél kés van. Azóta sem írtam semmi számottevőt, és megszokhatóvá vált, hogy az írás hiánya milyen kínokat tartogat. Ghymes. Hús nélkül semmi. Sötét van, mint egy haldokló szerelem belsejében. Április az év legkegyetlenebb hónapja, írja T. S. Eliot. A munka ünnepén, tavasz és nyár között, az összeomlásban állok, lábam alig bírja el keserűségem súlyát. Kezemben egy papírlappal a megsemmisülés iszonyú fókuszában bámulok valami új horizontra. Ismeretlen hidegség és ismeretlen forróság váltakozik bennem. Nemesfémek és szívek megedzése zajlik. Minden a zéróban újra. Kapok egy állást, egy mentőövet, egy nyakörvet, nem tudom. A magányban új arcok bukkannak fel, zavarbaejtő váratlansággal. Egy hónapon át napi átlag négy órát alszom, és igyekszem csak akkor táplálkozni, amikor már szédülök az ürességtől. Éjszakák a képernyő előtt, éjszakák a folyóparton, éjszakák az éjszakákban, gyöngyként felfűzött egymásutánok. Kiszakadok az időből, a térből, bőrforróságú és hajsötétségű, állandóan mozgó és sebző alkonyok és hajnalok között heverek. Reszketve és letaglózva. Minden az ismétlődés előtti pillanatban áll, tökéletes a sors készenléte. Százezer szót mondok el naponta, a felét magamnak, a felét neki. A nyár kiterjed, megduzzad, a teste egyetlen hatalmas, illatos párna. Már nem járok haza, már nem haza járok haza. Elveszek a hiányban és a bolyongó örömben. A test megérint, felmutat magamnak és megtart, mint egy tájat a villám fénye. Megszámolom, huszonegy ágyban feküdtem idén, és ezekből csak egy lehet az enyém, ha az enyém lehet valaha bármi is. Vulva vagabunda, te elfoghatatlan. A nyár végig lángokban áll körülöttünk. Mátrafüred nem egy képzelt város. Itt a zene és az univerzum tudománya, a kvantumok és a neutrínók, Tokajban a fehér bor és az irodalom, Villányban a vörös és a szerelem ágymelege. Tart életben. Sírva és kergetőzve zuhanunk az őszbe. Barátok, tervek, nagyratörő, csodálatos álmok ködökből és dallamokból, arcokból és anginákból. Illúziók, hogy sikerülhet, ami valamiért mindig holnapra marad. Addig is gyakorolni a közelséget. Felszámolni annak létező határait. És sikerülni fog élni, tudom. Mit nekem az óceán.

HV 10

Az éjszaka meridiánján a csillagok hidegek és fényesek. A férfi kinyitja a száját. Némán becsukja. A nő nagy levegőt vesz, halkan engedi ki lélegzetét. A csöndnek mécsesfénye van, és puha tapintása. A férfi lehajtja a fejét, szeme bezárul. A nő megigazítja ajkát. Lopva a férfire néz. A férfi felemeli a fejét, tenyere kinyílik, és mint egy virágot, a nő felé nyújtja. A nő lesüti szemét. Ajka beharapva, szemöldöke pihen. A férfi áthajol hét kilométeren, már éppen eléri virágkezével a nő haját. A csillagok hidegek és fényesek. A nő haja kibomlik, mint egy csokor. A szája megrándul, a szeme megrebben. A férfi felemeli a fejét, szeme kinyílik, hideg és fényes. A nő felnéz a csillagokra, a szája meleg és nedves, akár a nyár. A férfi szájában nyál csillan, keze eltéved az erdőben, fejét leszegi. A nő kinyitja ajkát, hangot nem ad, de sóhajt, mélyen, az áramlatok hevével. A mécses csöndjének puha a fénye. A csillagok hidegek és vízillatúak. A férfi sóhajt, és visszavonja a kezét. Ugyanabban a mozdulatban a nő szeme bezárul, és nyakával követi az őt elhagyó kéz ívét. Együtt lélegeznek a csöndben, az idő hangtalan szivárog. A nő becsukja a száját, lehúnyja a szemét. A férfi megtörli a nő arcát, a fejét leszegi. A nő kinyúl és megszorítja a férfi kezét, az ajkához vonja, érzi saját könnyeinek ízét. A nő mozdulatlanul nézi a férfi leszegett fejét. A férfi mozdulatlanul tartja a nő kezét a tenyerében. A mécsesfény puhán kihúny. A csillagok hidegek és fényesek.

Lélegezni időt

Ott lakom valahol az ismertnek vélt univerzum akármelyik csillagrendszerében, egy nálam valamelyest idősebb planétán, amelynek megrázó szépségét, egyszerre hatalmas, és ha felnézek, tudom, végtelenül semmikicsiny létezését sem befogadni, sem mellőzni nem vagyok képes, ott lakom, nem itt, ott lakom, benne lakom a távolságban, ami lehetőségeim és képzeletem között feszül, vagyok benne, kémiai alapú életformák között, tele kovalens és irracionális kötésekkel, és láthatatlan filamensekkel összevart szájjal, hogy hangosan ne kérdezzem, miért szebb az ég fiatalon és zavaróbb a fény öregen, és a málnának és a vaníliának az ízét sem tekintem már támadhatatlan létalapnak, ahogy a zene is csak bérlő a fülemben, sem testvér, sem szolga, csak egy rezgés, ami megtűri, hogy vele remegjek, és bénán bámulom egy őszi, cserépszínű alkonyat hordalékait, amelyekben idehabzik hozzám minden, amit elveszíteni nem volt drága számomra, és szénnel és hidrogénnel van sajdultig tele a szemem és a szám, és még a nedveimben nyüzsgő teremtmények sem hallják és értik, hogy fentről és lentről egyazon elviselhetetlen gravitáció húz, az egészben-lenni-akarás, és ennek nemsikerültsége, mert hiába szótorlaszok és körtefaklisék és vérrózsaszín szalagjai a reménykedésnek, mégis csak az időt lélegzem, ami táplál és elemészt, amiben egymást marva forog és hempereg az élet és a halál, és tudom, álmomból ébredve is tudom, mintha a padlizsán színét kérdezné tőlem valaki, tudom milyen, de nincs esélyem elmondani, hogy megannyi hiábavaló mozdulat, hektoliterekben mért könny és légköbméterekben mért szomorú sóhaj ellenére, mennyire érdemes, mennyire egyöntetűen gyönyörű a halandóság, micsoda végtelen gyönyör rejlik abban, hogy korlátaim vannak és ezeket a korlátolt tereket teljesen kitölthetem olykor olyan molekulárisan nem indokolt jelenések kellemével, mint a szerelem, a folyó mozdulata a kézfejemen, a vaj eldörzsölése a bőrön, vagy egy röpke érzet, hogy egy vándormadár puha tüdejében élek, mélyen benthagyva egy ismertnek vélt univerzum lehetőségében, csillagok és vasárnapok között, hiszen olyan mindegy hol és miért, úgyis csak annyit tudhatunk meg életünkről, amennyi a légzéshez elegendő, lélegezni az időt, lélegezni az időt, és belélegezni majd az utolsó időt is, és akkor, akkor majd, talán mint egy villanás egy villa szárán, úgy omlunk tovább terhünkkel, hogy sem teher, sem omlás nem lesz már, semmi, amivel mindez megemlékezhető. Mind levizsgázunk kémiából.

Megvalósulni egy mozdulatban

Találgatni, akár szárazan surranó, akár nyálkásan tovasikló éveken át, hogy milyen lehet primus motor-nak lenni, vagy legalább egyetlen mozdulatát Annak megtanulni és tökéletesen leutánozni, érezni, milyen lehet az a mozdulat, amiben megvalósítható a személyes Minden. A személyes Minden: egy élet tartalmi lényege. Hogy van-e, először is. És ha igen (mert igen), mindezt egyetlen mozdulatban leképezni, legalább miniatürizálva, legalább stilizálva mozgással elmondani. Elmondani, hogy élek, vagy hogy éltem, és miket, és mennyit, és mekkorát, és milyet éltem én. Mintha egy érzést átültetnénk fejünk szűk cserepéből testünk korlátlan arénájába. Elmozogni az összesűrített tapasztalatot, súlyosan és mégis szellősen, ahogyan a hegyvonulatok és a madarak mozdulnak. Ahogyan a fák, amelyeknek mozgása egyetlen felfelé törő meghajlás az élet előtt. Minden érzelem transzponálható érzéki ingerekre. A szomorúság a-moll, és kékség, és kapor íz, és égő fűzfa illat, és pamut hímzés egy poliészter voál alapon. De milyen mozdulat vajon? Megtört, aláhulló íve egy állnak? Emelkedő vonala egy mellkasba toluló sóhajtásnak? De ne mindig a szomorúság, ne mindig. Milyen mozdulat, ha boldog vagyok, mit mozdul a test akkor a pulzuson túl? A következőképpen képzelem el: a légzés egy töredék időre megáll, a szív és a párolgás egy pillanatra elhallgat. Az impulzus végigfut az izmokon, óvatos könnyedséggel megemeli a kart, a kar könyékben elhajol, csuklóban elfordul, az ujjakban fut már akkor ez az impulzus, és az ujj egészen gyengéden, mintha csak egy hidrogénatomot akarna megsimítani, beléhatol egy könnycsepp felszínébe, lágyan megtöri a tükröt rajta, és abban a pillanatban, ahogy a könny és az ujj ilyenformán és mégis csak mohón egymásbafolynak, egy röpke mozdulat szinte egészen észrevétlenül alácsorog a test csatornáin, és forrósága egy halandó szekundum idejére elfeledteti, hogy az enyém, vagy valaki másé volt az a könnycsepp, mert nincsen különbözőség akkor már.

Prága

Könyvbemutató és felolvasás

A Nemmozgó bemutatásának újabb mozgása:

" - Az ék az egy gép, amit a mai napon üzembe helyezünk – így kezdte hosszú és megdöbbentő eszmefuttatását Budó, miután kelletlenül helyet foglaltam a Katalinkert asztalánál, a vadszőlőfüggönyös várfal árnyékában. Már érkezésem után az órámra pillantottam, röviddel múlt délután kettő, és azon töprengtem, hogyan tudnám mielőbb faképnél hagyni Budót, ezt a tagbaszakadt, göndörhajú fickót, akit egyébként a legjobb barátomként tartottam számon, és ezért is lehettem olyan kapitális marha, hogy az esküvőm napján, és ez az esküvő vészesen közelgett, alig három óra távolság, és már odaát vagyok, túl az elkoptatott agglegényléten, tehát, hogy éppen ezen a szent napon hagytam rábeszélni magam egy rögtönzött, ám halasztást nem tűrő találkozásra Budóval, aki, ahogy a telefonban reggel bejelentette, történelmi jelentőségű kísérletre készül, és éppen ezért muszáj megjelennem délután két órakor a Katalinkertben, ha jót akarsz magadnak, haver, így mondta dörmögve, és én megremegtem tartásom mindjárt bekövetkező elvesztésének szégyene alatt. 

Bárki másnak azonnal nemet mondtam volna, de Budó hangja szinte átszellemült a büszke ijedtségtől, nyilván tényleg roppant fontos lehet az ügy, legalábbis az ő számára, és akkor, miután ott álltam a telefonnal a kezemben, tele üres zsebekkel és elfogyott argumentumokkal, valami lágy, fáradt beletörődés suhant át rajtam, konkrétan, elment a józan eszem, és igent mondtam, megígértem, hogy rendben, ott leszek a Katalinkertben, és kap tőlem egy fél órát, hogy a halaszthatatlan, történelmi jelentőségű titokról számot adhasson, de tényleg csak egy fél órácskáról lehet szó, mert ma van a menyegzőm napja, és Tünde ki fog borulni, ha a mi kis mellékutcánkról tudomást szerez, és akkor nagy valószínűséggel hozzám vágja a drága menyasszonyi csokrot, és repül aztán a fehérarany gyűrű is, meg én is Tünde kicsike lakásából, mert ott lakunk még mindig, tudod, hitel kéne egy tágasabb lakhoz. Budó biztosított, hogy amit mondani fog, az egyenesen előnyére válik házasságomnak, ahogy, nem túlzás, de minden emberi kapcsolatomnak is előnyére válik, hiszen be leszek avatva, fel leszek terjesztve egy mágikus rangra, és felnyílt szemmel egy csapásra az élet művészévé, sőt, annak feketeöves mesterévé válok. 

Nagy játékos ez a Budó, jól befogott a szekere elé, de most már mindegy, köt az adott szavam, dohogtam, aztán leültem a barátommal szemben, és kértem a pincért, hogy hozzon nekem egy jó kis hosszúkávét. Budó jelentőségteljesen rám vigyorgott, majd a termetéhez képest egy meglepően vékonyka szivart húzott elő ingzsebéből. Rágyújtott, oldalra fújta a büdös füstöt, ezt a szellemkarikává váló tehéntrágyát, aztán ijesztően komoly intonációval belekezdett. 

- Az ék az egy gép, amit a mai napon üzembe helyezünk. 

Mintha egy pohár csalánteán át néztem volna a világot, sötét és reménytelenül zöld lett minden körülöttem. Ebben a pillanatban fogtam fel ennek a találkozónak a tényleges drámáját, pontosabban tökéletes hiábavalóságát, mert megértettem, hogy én, a sejthető okokból egyre feszültebb vőlegény, akinek folyton Tünde, meg a szmoking, meg a násznép ünnepélyesre sminkelt és simára borotvált arcú áradata járt a fejében, és ez a jóindulatú, félőrült behemót kibékíthetetlen ellentétként állunk szemben egymással, mert két teljesen más irányba ható izgalom terpeszkedik bennünk, amelyek hírből sem ismerik egymás nyelvét, ezért minden érdemi kölcsönhatás és kommunikációs igyekezet csúfos kudarcra ítéltetett közöttünk. A megrázó felismerést egy mély sóhajjal engedtem ki magamból, megkavargattam a kávémat, ami egyébiránt teljesen felesleges volt, mivel sem cukrot, sem tejszínt nem használtam, és a kavargatás feleslegessége, meg a katalinkertbeli jelenlétem feleslegessége valahogy létrehozott egy parányi, alkalmi rendet, egy útszéli pihenőhelyet, és meghitelezte az egyöntetű belenyugvást szomorú helyzetembe."

(részlet az ÉK című novellából)

Laodemona

V.

 

Látom már, a vér az, ami engem a világnak közvetít. Mert nincsen már közöm magamhoz, csak a véremen keresztül, amelynek egy része időről-időre kiömlik belőlem a testem különböző részein. A véremet ontja ez az idő, ez a fogság, ami a testet fogja, de a lelket tartja. Vérem kiömlésén keresztül próbálom meglátni a menekvést innen, mintha önmagamat hátrahagyva a vérem formájában szétfuthatnék és felszáradhatnék a padló kövein. Mintha becsaphatnám őrzőimet, és kiszökhetnék az engem tartó emberi torlasz mögül. De a vér csak közvetíti, hogy vagyok, és olykor, a sebeim száján elhagyja a fájdalmak nedves csöbrét, elhagy engem, szinte elveszít, mint egy haszontalan tárgyat. A múltkor a hátamra írtak valamit egy késsel. Próbáltam figyelni, de nagyon fájtak a vágások, nem tudtam kivenni a pengével hasított szavakat a bőrömön. Végig arra az órára gondoltam, amikor az ujjaddal egyszer rám rajzoltad, hogy szeretsz. Hason feküdtem a fűben, te mellettem ültél, és végighúztad a kezed a nyakamon, majd le egészen a csípőmig, gyengéden, finom óvatossággal, mintha egy táblát törölnél tisztára, mielőtt írni kezdesz rá. Most is a hasamon feküdtem, a derekamról a fejemre húzták az ingemet. Csak az első percekben igyekeztem ellenállni, de amint észleltem, hogy a fájdalom nem ingadozik, és ha szerencsém van, aznapra talán megúszom ennyivel, lassan elernyesztettem kezem és lábam, mert nem láttam okát a további hánykolódásnak. Sikerült annyira ellazulnom, hogy a férfi, aki eközben tartott, megfeledkezett szorításomról, mert elaltatta figyelmét a hátamon lassan betűket formáló késpenge útja, ez a minden bizonnyal egyszerre lenyűgöző és ocsmány látvány, meg a feladat, hogy akár egy sebészinas, egy kendővel időnként tisztára törölje a megmunkált felületet. Nem tudom, mit írtak a hátamra, nem látom sem a mosdótál vizében, sem az ablak üvegében, de a sebek úgyis begyógyulnak mire innen kijutok, így az egész üzenet az értelmét veszíti. És ha újra találkozunk, meg foglak kérni rá, hogy rajzold fel rám ismét, hogy szeretsz, és akkor majd az ujjaid gyakorlatával letörlöd rólam a bőrömbe vésett szégyen utolsó, láthatatlan rétegét, és tisztára simogatsz majd mindent rajtam a fölém hajlásod törődő szeretetével... Az időm java részét mostanában azzal töltöm, hogy hiábavaló dolgokon rágódom. Talán csak a megfejthetetlen válaszokon érdemes ennyire megtöretni az értelmet, és aminek megoldása, vagy ha úgy tetszik valósága van, azon töprengeni érdemtelen feladat, amire az ember unottan csak rálegyint. Vajon szükségszerű-e, hogy minden, ami a szemünk előtt és bennünk, és akár tudtunkon kívül végbemegy, érthető okkal, indokkal rendelkezzen? Miért rakott életre szóló fészket bennünk a lebírhatatlan szükség, hogy egy eseményt bármi kiváltó okra visszavezessünk? Miért kell erőnkön felül megkísérelnünk felfedezni a viszonyt egy eredmény és valami homályos és vélt eredet között? Hová veszett el a kényelem, hogy képesek legyünk nem firtatni az összefüggések mikéntjét? Persze nyilvánvaló, hogy számunkra minden tudás kényelem, és mindennemű ismerethiány kényelmetlenség. De temérdek gondtalan állat él az okság megismerésének rogyasztó vágya nélkül is, könnyedebben, szabadabban, mint mi emberek. Szeretném egyszer átélni a pillanat áttetszőségét, az elme ártatlanságát, amikor a villámlás és a mennydörgés közötti röpke időben nem pazaroljuk várakozásra a másodperceket. A várakozás ugyanis mindig az eredet és az eredmény közé kifeszített meddő idő, amiben az ember csodákra és meglepetésekre készületlen lévén az okozatok tudatában kényelmesen a kezét dörzsölgeti. Mert kiszámította már, mert tudni véli már az eredményt. Megduzzasztja énünket a tudat, mint dinnyét az eső, ha helyesen mértük fel tetteink következményét. De elvégre is én, aki az okságban fogságot látok, éppen én igyekszem a legnagyobb indulattal saját fogságom okát és következményét megérteni, mert hiába van igazam, ha az igazság szomorúvá tesz, és úgy hervadok el ebben a csillapíthatatlan, tiszta szomorúságban, mint a tornác mellé ültetett cinniák nélkülem. Adjatok most nekem annyi fájdalmat, hogy összeomoljon bennem az észlelés, hogy ne emlékezzek rá, ki vagyok és honnan kerültem ide, ki az, akit a legjobban szeretek és akit elveszítettem, és egyáltalán, hogy ennyire egyedül vagyok, magányosabb a fennsíki fánál, aki utánadől társainak, és a vastag, hideg szeleket kéri, hogy fordítsák végre ki a földből, ami őt tartja, amit ő tart hiába, létének minden keserű ragaszkodásával. Bárcsak nyugalmat lelhetnék abban, hogy nem kutatom már az okát annak, ami velem történik. Bárcsak elveszíthetném magamat. Azt tervezem, hogy felkaparom körmömmel a sebes betűket a hátamon, vagy addig dörzsölöm őket a falnak, amíg újra vérezni kezdenek, akkor aztán rászorítom hátamra a levélpapírt, majd a fény felé tartva leolvasom őrzőim pengével írt üzenetét, és elküldöm neked, elküldöm a te szemednek a vérem levelét, mert csak a vér közvetít engem már, ő az én követem, hangom és nyelvem feléd Kedvesem, semmi más... Szekunola lehet a hibás, hogy ennyi ostobaságot fecsegek, amikor oly drága és kevés a felület, amit felhasználhatok, hogy szerelmünket a távolból is tápláljam és őrizgessem. Nem gonosz ő, de úgy látom, egy kissé féltékeny, nem rád, és nem is rám, inkább kettőnkre együtt, arra az illatos közegre, ami szerelmünket körbelengi, mert látod, olyan a mi szerelmünk, mintha egy epertőből hajtott volna ki, és csupa piros meg édes hús venné körbe puhán. Szekunola egy kicsit aljas is ugyanakkor, mert csúnyaságomat folyvást előhozza, és olyankor sárga fény nedvedzik a szeméből, és mutatóujjával félig tar koponyám sebeit cirógatja, szinte már kedvesen. Nem szeretem, ha a csúnyaságomról beszél, eléggé igazságtalan velem, én nem kértem ezt a testet, és megszakad a szívem, ha arra gondolok, lám így megy apránként tönkre és szét ez a test, amire egyszer azt mondtad, a legszebb viselet rajtad. De mit tehetnék, ha nem adnak enni és inni eleget, és ammónia meg sav párolog a számból, és az ajkam szederjes és sebes, Szekunola, te ribanc, ezt engedd még leírnom, aztán jöhet a nevetésed, és jöhet megint a fájdalom és a vér, Kedvesem.

Noteszlap

Falvai Mátyás: Gépindák - kötetbemutató

Idillikus, poros, régi nyári csendek a vidéken, az erőmű dübörgése a hőségtől vibráló tájban, falusi lagzi és metropolita zűrzavar, higanynehéz ételek és italok, verejtékező homlokok, ütésre készülő karok és borospalackok, tömött lánykeblek, jazz, foxtrott, twist, Bach, Mozart meg rakkendroll, lihegés, nyál, csókok, szex, szaxofonventilek és katolicizmus, gyermekhalál és mentaleveles fehérrum, kiscsalád és nagymagány, álmok és cigarettafüst, vörös alkonyat és szőlő, ráncba szedett elmúlás, a megtörténtté nem tehető és a megtörténhetetlen dolgokban rejlő permanens hiányérzet, a remény örökmozgója, a hiábavalóság szégyenérzete, csupa fallikus mámor és orális mánia, száj a tájon, száj a poháron, száj a slukkon, száj a szájon, száj a hangszeren, mindenhol a befogadás vágya, az adni akarás sokszínű kadenciái, és mindez a zenének és a halálnak olykor áthidalhatatlan, máskor egymástól elhatárolhatatlan pontjai közé kifeszített nyelvi szívárványvásznon, a fennkölt tartományoktól a kocsmák sörízű bazdmegjeiig. 

Egyszóval jó könyv ez a Mátyásé. Olvassátok ti is. Pénteken, most július 23-án bemutatjuk, beszélünk kicsit róla. Némi ital és zene meg rásegít majd a hangolódásra. Mindenkit szeretettel várunk! 

Időpont: 2010. július 23. 19:00 óra

Helyszín: Holdudvar kert, Margitsziget, Budapest

Blog: http://falvaimatyas.blog.hu/

Kilencesek

 Talán harminchat évembe kerül majd, de igen, akkor is így lesz.

Laodemona

IV.

Talán el sem tudod képzelni Kedvesem, milyen végzetes természete van az időnek e falak között. Egy hatalmas szikla a jelen, amit imáimmal kell kavicsméretűre csiszolnom, majd megsemmisítenem. S ha végül elfogy, ha sikerül addig ép ésszel kibírnom, ott állunk ismét egymás előtt, kapaszkodunk újra a másik szerelmébe, ami végtére is egyetlen szerelem, kétfelé osztva, két évre elválasztva... Annyira rettentően hiányzol, hogy néha már vágyom a fájdalomra, amit vasárnaponként kapok. Tudom, ostobán hangzik, de örülj, ha nem értheted meg a vágynak e könyörtelenségét, hogy az éhség miatt az ember már önmagába mar, és a fájdalommal csillapodik, a harsogó kínban nyugszik el. Vajon milyen gyötrelmet eszeltek ki számomra ezúttal? Hamarosan úgyis kiderül. Odakint zuhog az eső, az ablakból látom a párafátylas tájat, és olyan, mintha nem is a víz, de maga a táj zuhogna, szürke reszketésben zuhog az erdő és a tisztás, zuhog a villámok elektromossága, és hatalmas égi karsztok morajlanak ebben a nagy világzuhogásban. És én mégis inkább odakint lennék, a hűvös özönben, hogy lemosson rólam minden mérget, a hiány sűrű nyálkáját, ami tetőtől-talpig beborít, mintha csak most lökött volna ki egy barna és nyirkos lény méhe. És a vért is, azt is le kellene mosni, mert négy napja vérzek, nem, nem a veréstől, ragadós, langyos forrás tört fel bennem, és a kezem és a combom tele az élet mocskos, alvadt foltjaival, és hiába könyörgök, az őr nem hoz vattát, csak hagyja, és sóvár ártányszemekkel lesi, hogyan tömködöm tele szoknyámból szaggatott rongyokkal a testemet, és közben egy hím remegő orrlikával a levegőbe szimatol… De meg kell látnom mindebben a kegyelmet, felismernem a pillanatot, hogy éppen a mosdatlan és émelyítő helyzetek ellenében, egyensúlyként létezik a tisztaság könnyű és áttetsző állapota, ott lakozik bent a vérpenészes héj alatt, a bűzös plazma belsejében, és ez a tisztaság érintetlen és meg nem fertőzhető, mert olyan, mint a fény, szinte közönyös az anyaggal szemben, ami csupa bánatot és fájdalmat és hiányt hordoz magában. Remélem, érted, hogy amit én neked adtam, az ezzel a tisztasággal egylényegű, és immár egészen a tiéd, senki tőled azt el nem veheti soha. Ha ez az ára, hogy itt heverek összetört fogolyként egy Isten háta mögötti kőcellában, és sírva hallgatom az esőt meg a vérem bugyogását, azt hiszem, mégis csak érdemes volt az egész. Biztosan bolondnak gondolsz, és tudom, sose kívánnád nekem a bűnhődést, de mivel máshogy nem lehet, fogadd el alázatomat e próbatétel iránt. Ha jól értem az időt, immár egy hónapja vagyok itt, ebben a rémséges épületben, amit sosem láttam kívülről. Furcsa dolog ez, egy olyan helyen lenni, aminek nem ismeretes előtted a külső arca, ilyen lehet az állatok léte is, akik tükörben önmagukat még nem ismerték fel, és önnön képük tudata nélkül szabadon osonnak a vég felé. Számomra ez a tér mégis létezik, mégis élő, nem tudok nem tudomást venni róla, hiszen, bár arctalan, homlokzata, szemöldökfái, a pilaszterek, a lizénák, a kapuk boltívei mind ismeretlenek előttem, a fojtás, amiben közöttük hánykolódom nagyon is valóságos és tagadhatatlan. Egy havi fogság után, huszonnyolc, körömmel vésett rovátka után korai még talán számot adnom a pokoli egyedüllétről és annak minden ingatag kellékéről, de huszonötöd része árvaságomnak már letelt, nagy szó ez, szinte eredmény, és hadd emlékezzek meg róla, hadd rögzítsem az időnek e keserűen apró mértékegységét. Annyi mindent mondanék neked, de papír és idő híján vagyok, és nem könnyű ebben a helyzetben különválasztani a lényegeset a semmitmondótól, mivel egyrészt minden kitüntetett jelentőséggel bír, ami ebben a nemtörténésben valahogy csikorogva bár, de végbemegy, másrészt ugyanezek a jelentőségteli dolgok, a hétfői rozskenyér, a keddi káposztaleves, arcom hosszas bámulása a véres mosdótálban, a szerdai rothadó gyümölcsök illata, a csizmatalp vastag kétszersült csütörtökön, arcom bámulása a véres mosdótálban, a pénteki böjt és a szemérmetlen kezek, a szombati ebéd, ismeretlen és halott állatok füstös húsának dohíze, és arcom véres bámulása a hosszas mosdótálban, tehát mindezen dolgok olykor csupán jelentéktelen és hiábavaló mozaikjai a múló időnek. Ott van mögöttem az éjszaka vaskerete, látod, ez a roskatag pamlag, oda mászok majd vissza, oda tesznek majd vissza, ha a levelemért megbüntettek, és a fejem akkor napokig üres lesz megint, és az ütések suhogásától nehéz, üres és nehéz, micsoda képtelenség, mint egy júliusi délután egyedül. Az őr a szoknyámat szaglássza közben, ezt csak úgy mondom, muszájból írom, mert irtózom ettől a borzalmas állattól, aki csupa szőrös ujjakból áll, amelyek itt matatnak és furakszanak a lábam körül és a combjaimon, amiket szorosan összerántok undoromban. A könnyeimet vagy a sikoltásomat tartsam vissza inkább? Bárhogy is, a kedvére teszek vele. Vajon eltelhet-e az idő ilyen körülmények között, a magánynak ebben az ólomsűrű közegében, képesek-e még haladni a percek, az órák? Néha úgy érzem, ez a tömlöc még az időt is foglyul ejti, és ebben a térben nem lehet felnőni, nem lehet megérni és nagykorúvá válni, az ember itt csak öregedni képes, megvénülni mindenféle bölcs érettség nélkül. Úgy öregszem meg, hogy közben nem tapasztalom a világot, nem osztozom élményeiben, sem zajában, sem fényében, és nem vagyok jelen az évszakokban, és arcomon a szarkalábak nem hordják a nevetés emlékét, csak fáradó sejtek barázdái, a bőr riadt válaszai az elmúlásra. És az sem használ, hogy tele a fejem ilyen sötét elmélkedésekkel, igen, egyazon sötétség uralja a gondolataimat és a méhemet, ami a vér nyelvén beszél ugyanarról a meddőségről, amibe az idő zárt be engem. Megrekedt körülöttem a világ Kedvesem, ujjam, ha a csuklómra teszem, egy szobor pulzusát érzi. Nincsen átjárásom a zajlásba, a mozgó odakintbe. A kövek nővére lettem, miután közéjük zuhantam. Úgy fogadtak be, mint édestestvérüket. De az őr nem sejti mindezt. Sziklák közé törekszik a keze, üres, nyirkos barlangokban kutatja az életet, de holt anyag van csak ott, se hinni, se érezni nem képes már, és mozdulatlan, hideg, mint a karsztok.

Laodemona

III.

A hajamról írok neked, amit egyszer az éjszaka selymének neveztél. Olyan óvatosan értél hozzá először, mintha attól félnél, haragos kígyóvá változik érintésedtől. Mindig kerestél valamit, láttam üres tenyeredben hiányát annak, amiről te sem tudtad, hogy mi az, és ott a pataknál, amikor kiszöktünk a májusba egy éjjelen, láttam az arcodon, hogy a hajam beleért abba az ürességbe, amit a kezed tartott kérőn a világ elé. Meg voltam rendülve közeledésedtől, mert úgy értél hozzám, hogy a hajam szálain keresztül  a gyökereken át az a szelíd mohóság, az a visszafojtott éhség, ami ujjaid végében követelőzött utánam, egészen a csontjaim mélyére hatolt, mintha a hajam nem pusztán haj, de az idegszálak legérzékenyebb hálózata lett volna, ami veszteség nélkül, és fájó és édes összerándulással ébresztette fel bennem az azonnali sóvárgást az újabb és újabb érintések után. Színültig volt az éjszaka gyengéd fennköltséggel, és ahogy az idő észrevétlenül és zajtalanul folyt előttünk, alig érintve minket, egy pillanattól kezdve már elveszett a különbség külön képzelgéseink között, és én úgy éreztem, a patak lágy omlása és a hajam lágy omlása azonos,  és te úgy érezted, ujjaid a víz vonulásában állnak, és a víz és a hajam lágy vonulása végigfolyt ujjaidon és tenyereden, a csuklódat és a válladat nyaldosta már ez a közös hőmérséklet, és nem is ültünk, de áramlottunk már akkor magunk is valami testtelen folyamlásba bele, és közben az éjszaka selymének neveztél, és könnyel és nyállal volt tele a szemünk és a szánk. Már akkor, a legelső májusban tudtam, hogy te fogsz feldíszíteni engem, hogy te leszel az első, aki miatt képes leszek elhinni önmagamat. Aki kitárja nekem azt a szabadságot, ami gyakran a szívfalon belül reked. A kérlelő ujjad nyelvén mondtad el mindezt a hajamnak, így beszéltek akkor egymással néma tagjaink, és pulzussá változott bennünk az éjszaka, azonos ütemmé.

A hajamról akarok írni neked, amit két hétig nem mostam és nem fésültem itt, amit kosszal és porral fürdettem, és hagytam, mert kénytelen voltam, mocskos kóccá fonódni, és ápolatlan bűzben viselni magamon. Fonódni, fonni. Emlékszem, amikor megtanítottalak befonni a hajam. Milyen esetlen és mérges voltál, mert sehogy sem akart sikerülni. Mindig is túl óvatosan közeledtél, és kiomlottak kezed közül a tincsek. Hogy nevettem rajtad akkor, és százszor is meg kellett mutatnom, hogyan tartsd és fond egybe a szálakat, amitől a kezed mindig úgy reszketni kezdett, és végül abbahagytad a dolgot, és inkább a nyakamon pihentél a száddal és az ujjaddal, hogy kedvességgel palástold ügyetlenséged szégyenét. De hát nem is volt az szégyen, nem volt az sosem, csak éppen nem tudhattad, hogy már a próbálkozás miatt, a félszeg vágy miatt, ahogy hajam fonásához fogtál, mennyire szerettelek akkor, és egyszerre azt kívántam, hogy sikerüljön, hogy öleléssel jutalmazhassalak, és hogy hibát véts, hogy öleléssel kárpótoljalak, mert ölelni akartalak, így vagy úgy, mert a hajamhoz értél, tehát hozzám, a legmélyéhez értél, és az éjszaka selyme voltam neked, amikor a hajamat fontad, és tanultál, mert figyeltél rám, és végül már egészen ügyesen ment, és nem egyszer, amikor hazatértem, éreztem, hogy búzakalász vagy levendulavirág vagy margaréta bújik meg a hajamban, amit csellel és észrevétlenül egybefontál velem, csak hogy jót nevethess majd meglepett arcomon, az arcon, amit mindig szépnek képzeltél.

És miért romlanak el a dolgok, mondd? Hogyan esnek szét töredékké az éjszakának azok a mámoros egyvelegei, amelyekben te és én, a hajam és az ujjad ugyanazt gondolta, érezte, élte? Miért mindig a fájdalom és a félelem, ez a párban járó józanság? A varrónők között töltött hosszú napok során megtanultam valamit. Ha hímzéssel akarsz ékesíteni egy szövetet, először is át kell döfnöd rajta a tűt, a hímzőtűt, a nemzőhegyet,  és mindig megsérted magad ebben a műveletben, mert az ékek minél szebbek, annál fájdalmasabb vágyakra sarkallnak, ha elveszítésük lehetősége megidéződik előtted. Hímzés és nemzés: egyazon forma, egyazon vér. Már az első májusban tudtam, te fogsz feldíszíteni, felékesíteni engem, és hogy ez vérrel és boldog bajjal egyaránt együttjár. Ahogy a hajamhoz értél, az egy kontinens felfedezése volt. Tele veszéllyel, édes, piros gyümölcsökkel, és éjszakánként növésbe szökkenő sötétnövényekkel. A hajam nyelvén beszéltünk ezen a kontinensen, és a világ felé tartott kérlelő kezed nem volt már üres.

A hajamról írok neked, kedvesem, mert múlt vasárnap megint bántottak. Mikor végzek a levéllel, megjelenik az a két fickó. És akkor csak hárman vagyunk ebben a szobában, én és te és a fájdalom. Mindig bántanak, ha írok neked. Mindig. Talán, ha nem írnék, nem bántanának, ezt nem tudom. De írni fogok, írni mindig neked. És az se baj, ha kitépik a hajam, múlt héten két marokkal tépték, a fejemre térdeltek és úgy tépték és szaggatták a hajam, és egy szolga egy tollseprűvel mindent összetakarított aztán, véres tyúktollak, az éjszaka vörös selyme a padló kövezetén. Elfogy a hely a papíron. Tudom, ennyi időm van a következő fájdalomig. Még két sort írhatok neked a félelemről, de csak egyet írok, húzom az időt, az utolsó sort meghagyom üresen. Hátha így nem...

Zéró

A térben áll, épp ahogy az élők teszik, és érti, érti ő az egészet, csakhogy. Kezét a zsebébe süllyeszti, és a földön nyugtatva tekintetét megpróbálja kilesni titkát a csöndnek, ami úgy kavarog körülötte, mintha egy hurrikán centrumában állna. Észak-nyugati szél fúj, dacosan hordja a szemerkélő esőt, a hideg permetet, amitől időnként reszketegen megrebben a szemhéja. Ahonnan jött, nincs már ott semmi, a múlt traverzein, amelyek hasztalan tartják emlékeiben az időt, tarka, kopott szalagok lengenek, akár egy cirkuszi sátor maradványai. Áll a térnek ezen a hideg, nyári pontján, a lába előtt ott fekszik a június holtteste, mint egy szelíden elcsapott zerge, és piszkosfehér járókövek éles geometriáján tartja egyensúlyát, és befelé néz, látásának gyökerei felé, ahol nyirkos csövek, fáradt könyökelemek, szakadozott tömítések hevernek egymás halmain. Zenéből zuhantak alakba ezek a tárgyak, amint elveszítették a melódiát, elhagyott eszközökké dermedtek, kőleheletekké, és ennek megfelelően merevek és némák, olvashatatlan kottajelek csupán. Halálos visszanézéssel szemléli a tájat a szívében, ahol mindent elpusztított az idő, és bár már maguk ezek a romok is csak relikviái egy bezárt szoborparknak, mégis tele van kővel a szíve, füsttel az orra, a csönd iszonyatos vattáival a füle, savanyú szárazsággal a szája, és indokolatlan hiánnyal a tenyere, ami már csak szárnyas teremtmények vélt távolságában érződhet ennyire kínzónak. Érti ő, és mégis a nemértésben áll a térben, az észak-nyugati szélben, a vízpermetben, a feledés akarásában, a szemhéj rejtekében. Hiszen nem érti, miféle ocsmány fondorlat tekergőzött végig az életén, ami a legboldogabb káprázatokkal szövetkezve a kijózanító és végleges elromlásba csalta. Egyáltalán, az életben betöltött funkcióját nem érti ennek az aljas csalásnak, a nap nap utáni ragyogó hazugságoknak, amelyekkel a sors mindig felemeli és eltaszítja a lelket, ezt könnyáztatta papírhajót, ezt a szélbefújt füstöt. Olyan emberek életét szerette volna élni, akik körében az öröm és a bánat összefüggései terén sosem merülhet fel a következetesség gyanúja, akik nem sejtenek soha fantomlogikát az érzelmek születése és elhalása között, akik az élet ínségét nem üzemzavarként fogadják, akik reggelizés közben sosem ejtik ki a kauzalitás és a teleológia keserű szavait. Ilyen emberek között áll a térben, csupasz egyedül, egy kabát már csak az észak-nyugati szélben, meg könnypermet és hajladozó szobor. Az egészséges élni és halni tudás, ami a hámsejtek és az állatok sajátja, számára megvalósíthatatlan. Ő is meghal és él, de nem hull, nem kopik le róla a dráma hámja, hanem évgyűrűként veszi körbe és tartja fogva észlelő és emlékező középpontját. Egyensúlyban áll, mert ezen a helyen, a járókövek éles geometriájában a múlt és a jövő egyaránt értelmezhetetlen, és egy virág elhervadásának mértékegységével mért mediánt ad ki. Tudja ő jól, hogy ez az állás, ez a csendes árok az övé, speciálisan rászabott és képességeihez igazított. Ezt valami pasztellszínű alázattal még el is viseli. Csak azt nem érti, azt nem fogja soha felérni, hogy az a fogyhatatlan szeretet, ami annyira túlcsordul már benne, hogy ujjai végén csöpög ki rettentő feleslege, miért nem elegendő, hogy a kőbe zuhant dolgokból ismét zene legyen, hogy azt a sziklás tájat a szívben nem csupán életre keltsék, de mindörökre életben tartsák ennek a szeretetnek az özönei.

Laodemona

II.

Megint kaptam levélpapírt. Megint vasárnap van. Egész héten a döbbenet és a megrázkódtatás hatása alatt állok, mára egy kissé javult a helyzet, megnyugodtam. Nem tudom pontosan elmondani neked, mi és miért történt, amikor éppen hét nappal ezelőtt az őr kitépte kezemből a levelet. Mármint, ami azután történt, arra gondolok. Röviddel később két izmos fickó érkezett, feltűrt ingujjban. Fenyegető volt a képük, nem is alaptalanul. Rossz érzésem támadt, az ablak felé húzódtam, a falnak szorítottam a hátam. Egy szó sem hangzott el, sem kérés, sem parancs. Ezek mind némák. Iszonyatos volt. Az egyik mellém lépett, hátrafeszítette a karomat, és szabályszerűen a másik elé lökött, felkínált neki, mintha a zsákmányuk lennék. Aztán az a gonosz arcú fickó váratlanul lekevert egy hatalmas pofont. Megszédültem, a fogaim felsértették a számat, éreztem, hogy elered a vérem, és az egész szoba imbolygott, mintha részeg lennék. Akkor a meglepetéstől még nem tudtam sikoltani, egy perccel később viszont már a kábulat bénította meg a számat. Mert a pofonok csak jöttek. Nem mondhatnám, hogy gyors egymásutánban, inkább kimért, lassú ütemekben, éppen annyi időt hagyva számomra, hogy egy-egy ütés után valahogy kijöjjek a robbanásszerű fájdalomból, és úgy-ahogy magamhoz térjek. És ami a legrosszabb, hogy felkészüljek a következő ütésre. A férfi tekintete, amíg képes voltam megfigyelni, végig hideg és közönyös maradt. Nem zárhatom ki azonban, hogy igen csak átélte és élvezte, amit tesz. Mindig arcomnak ugyanarra a felére sújtott le, hogy szinte már azt kívántam, kapjak a másik oldalra is, hadd pihenjen egy kicsit az az egy lángoló, zsibbadó felem. Nem tépelődtem rajta, miért vernek, mivel szolgáltam rá, mert csak a fájdalom maradt bennem, minden egyéb gondolat eltűnt, értelmét vesztette. Amikor egy pillanatra kinyitottam a szemem, láttam, a férfi tenyere egészen csuklóig véres. Elképzeltem, hogy arcom egy szétmarcangolt húsdarabbá válik a keze alatt, és akkor belém nyilallt egy szörnyű ijedtség, hogy talán örökre eltorzul az arcom, és a sebeimtől elszörnyedve meg sem ismersz már többé, ha újra találkozunk. Ez lehetett a pont, amikor végleg elernyedtem, és megszűntem jelen lenni a testemben. Az ájulás irgalma volt ez, de elviselhetetlenül későn jött. Nem tudom, meddig hevertem félholtan a padlón. Mikor magamhoz tértem, egy nedves törölköző tapadt az arcomra, talán az őr hozta be, hogy azzal tisztogassam le a vért. Ujjammal kitapogattam a szemem, attól féltem, megvakultam, de hamar kiderült, szerencsére még látok. Viszont az orrom valószínűleg eltört, iszonyúan fájt, amikor megérintettem és megmozdult benne a repedt csont. A szám szilvanagyságúra dagadt, és két fogam is meglazult. Teljesen el voltam keseredve, csak hevertem a hideg kőpadlón, és az az egy kérdés kiabált bennem, hogy miért, miért, miért? Soha életemben nem esett meg velem ilyen szörnyűség. Egy idő után, sejtelmem sincs, hány órán át feküdtem ott a földön, egy ismeretlen érzésem támadt. Nehéz pontosan megfogalmaznom, amúgy is ügyetlenkedek a szavakkal. Ahogy a kezemről és arcomról a vért törölgettem, egyszerre nem akartam elhinni, hogy velem történt meg mindez a szégyen. Mert annyira mélyen szégyelltem magam akkor, hogy azt nem lehet elmagyarázni. Tudom, ostobaságnak tűnik, de olyan furcsa dologra vetemedett az agyam, és megpróbálta azt az illúziót kelteni, hogy ez a meggyötört test valaki másé, nem hozzám tartozik. Mert nem azonosulhattam összetört arcommal, tulajdon véremmel, idegennek tűnt testem egész nyers valósága, ez az izzadt, véres, nyirkos gubanc. Nyilván védekezés lehetett ez, a biztonsághoz, a jóhoz való konok ragaszkodás ösztöne lehetett. Hamarosan szinte gyermeki béke szállt rám, mint egy álom, úgy lepett meg a könnyedség. Összekuporodtam a padló kövén, és tudtam, és ezt értsd szó szerint, tudtam, hogy nem vagyok ott, nem vagyok fogoly többé. Az ablakból is látható mezőn jártam, visszanéztem a börtön falára. A mezőn levendula virágzott, nem értem, miért éppen levendula, de mindegy is, éreztem, hogy úton vagyok feléd, teljesen sértetlenül igyekszem hozzád. Arcomon végigsimítottam tenyeremmel, és ahogy azt vártam, minden ép és változatlan volt rajta, és úgy örültem neki, hogy nem is akartam felébredni többé. Köhécsel az őr a hátam mögött, talán azt akarja mondani, hogy fejezzem be a levelet. Még pár sort hát. Remélem, megkaptad az előző levelemet. Ráírtam a címet a papírra. És azt is szívből remélem, hogy nem keseredsz el azon, amit írok, és ha ilyenformán tudatom veled, hogy mennyire félek és aggódom, megérted azt is, hogy mindig kitartok melletted, semmi de semmi nem tántoríthat el hitemtől, hogy újra látni foglak egyszer. Nehéz ez a próbatétel, borzasztó nehéz. Gyakran állok csak úgy naphosszat az ablaknál, és nézem odakint a tájat. Mit nem adnék egy kis sétáért, ha talpamhoz érhetne a májusi pázsit, ha hajamba akadna egy vékony ágacska, ott, a gyönyörű fűzfák alatt. Az a baj a bezártsággal, hogy az ember ki van szolgáltatva az emlékeinek. Nem tud a mostban élni, folyvást csak emlékezik, tűnődik és töpreng, képtelen, és nem is akar jelen lenni az idő folyásában. Az én emlékezetem egyszerre csodás és fájó képekből válogat, mindegyikben ott vagy te, mint különböző fák és virágok körül egyazon levegő, tehát maga az élet. Bocsáss meg, ha túl érzékenynek tűnik írásom. Senkinek sem kívánom, hogy megélje, mennyire szorongató és borús ez a hiányérzet. Nincsen kijárata, nincsen egyetlen engedékeny pillanata sem, amiben nyugalmat lelhetnék. Emlékszel a kutyánkra, Anselmusra. Egy rókacsapda megfogta a lábát, mire rátaláltam, már a végét járta. Sírva hajoltam fölé, még csak nem is nyüszített. Éppen úgy nézett rám, ahogyan kedvenc költőnk írja nagy versében. Már a túlra nézett, túl saját fájdalmán és rajtam, és megértettem, hogy a sorsa számára nem végzet, nem kérdés, nem bánat és öröm, hanem állandó teljesség, a pusztulást nem ismeri, így benne minden derűs, tiszta és ép. Úgy szeretnék látni, ahogy Anselmus látott, át abba a hiánytalan térbe. De még saját arcomat sem látom, nincsen tükröm, csak a mosdótálban a zavaros vízfelszín, és benne egy idegen képe, tele látható és láthatatlan sebekkel. Búcsúznom kell, itt van az őr, idelép hozzám, és hallgat. Borzasztóan néma minden.

Laodemona - A halálvasárnapok, avagy száz bekezdés a félelemről

I. 

Annyi minden zavarog a fejemben. Zavarog, érted? Nem is tudom, mivel kezdhetném. Csak két oldalnyi papír van előttem, kedvesem, ennyit bocsátottak a rendelkezésemre, csak két oldal. Túl kevés ez, hogy elmondjam mindazt, amit szeretnék, mindazt a zavart és félelmet, ami…, a szerelmem. Te is tudod, mert tudnod kell, hétfőn zártak be ide, miután a bíró kihirdette ezt az érthetetlenül szigorú ítéletet. Azt hiszem, elájulhattam, és már itt tértem magamhoz, azt se tudom pontosan, hol. A szoba szűkös, és egyetlen keskeny ablaka van, amin rács védi a külvilágot tőlem. Hétfőn hoztak be, azóta minden nap egy vonalat vések körmömmel az asztal lapjába, hogy megőrizzem az időt. Mert van itt egy kis asztal meg egy szék, itt írom a levelet neked. És egy vacak ágy is van, mellette egy tál a mosakodáshoz, ez minden, és a kőfalba süllyesztett árnyékszék. Fényűző hely, ugye? Nevetnem kell nyomorúságomon. Tehát, ha jól számolom, ma vasárnap van, hat éjszakám telt el itt szinte álom nélkül, teljes boldogtalanságban. Ma reggel megjelent az őr, és az asztalra tette a papírt és a tollat, majd némán intett, hogy kezdjek velük valamit. Hiába kérdeztem, mit akarnak tőlem, mintha kivágták volna a nyelvét. Most is itt áll, a hátam mögött, a falnak támaszkodik, és figyel. Gondolom, azért strázsál, hogy elvigye az írást, ha elkészültem. Vagy azért, nehogy elragadtassam magam, nehogy valami butaságot tegyek. Például ezzel a csinos, fémhüvelyű irónnal a kezemben. De hát mit is érnék vele, ha a szívembe meríteném? Annál sokkal fontosabb vagy nekem, kedvesem. Ha eldobnám magamtól az életet, azt bizonyítanám, hogy nem volt bennem elég tartás, és hit abban, hogy várni fogsz rám, mert ugye várni fogsz rám? Két esztendő elröpül hamar, és akkor újra egymáséi leszünk. Ez fogja tartani bennem a lelket, ez a gondolat lesz minden reményem és bizodalmam ez alatt a több mint száz hét alatt. Nyolc évszak, belegondolni is szörnyű, mennyi csodáról maradok le rabságomban. Istenem, mitől fosztottam meg magunkat abban a jóvátehetetlen pillanatban? Hogyan vetemedhettem rá? Amit tettem, emlékszem, aránytalanul könnyednek tűnt nekem akkor, olyan csábító lehetőségeket ígért, amelyek mellett a vétek súlya szinte eltörpült, és a bűnöm igazolhatóvá vált. Azt hiszem, lesz bőven időm eltöprengeni rajta, miért láttatja az élet néha olyan egyszerűnek magát, miközben az ember halálos csapdák napfényes mezején sétál. Szeretnék bocsánatot kérni tőled, hogy olyasmit tettem, ami elszakít minket egymástól, vagyis egy belátható, de át nem érezhető időre kegyetlenül elválaszt. Hidd el, kizárólag kettőnk érdekeit néztem, amikor elkövettem bűnömet. Tévesen mértem fel a körülményeket és a következményeket, naiv voltam és óvatlan. Azt mondom óvatlan, pedig nem arra célzok, hogy óvatosabbnak kellett volna lennem, és akkor most minden rendben lenne. Nem, nem, egyáltalán nem szabadott volna megtévednem. De az ember mindig visszafelé tekintve okosodik meg. Meg kell tisztulnom, ez büntetésem célja, a vezeklés teljes átélése, hogy megint olyan emberként szoríthass magadhoz, akiért megérte a várakozás, mert lelkében megerősödött, a tettét örökre megbánta. Majd ez a sovány, rácsos ablak lesz a kapum, amin át a mező látványával együtt a bűnbánatot is beengedem rabságomba. Résnyire kilököm az ablaktáblát, és ha beszívom ezt az egyre drágább levegőt, ami a szabad erdők felől árad felém, a fájdalom mellett a kegyelem ígérete is megszületik bennem. Mert van isteni kegyelem, ebben biztos vagyok. A kövek, amelyekből a falat emelték körém, egyszerre tartanak fogva, és tesznek tanúságot róla, hogy a szabadság létezik. A bűn is egy tömlöcfal, mi más, és azon túl Isten irgalmassága, az Úr szabad, tágas vidéke, ami sosincs örökre lezárva előttünk. Úgy érzem, sikerülni fog, száz hét, eltelik valahogy. Tele vagyok reménykedéssel, és olyan szépeket gondolok rólad, olyan elevenen őrizlek, hogy szinte itt vagy velem. Azt hiszem, az őr el akarja venni a papírt. Vigyázz ---

Új Forrás 2010 június

A Jász Attila által szerkesztett Új Forrás aktuális számában elolvasható egy régebbi novellám,

Virágok, melyek nem ismerik a sötétséget

címen.

Ha lihegsz

Ha egy balfordulatokkal tele éjszaka után arra ébrednél, hogy lihegsz, meg hogy nincsen szíved, csak egy kormorán csapkod ádázan odabent, azt javaslom, fontold meg a következő dolgokat.

Minden éjszakának vagy egy tengelye, egy minden oldalról szimmetrikus pillanata, amelyben eldől, hogy milyen embert farag belőled az éj, és kivel ébredsz reggel magadban. Nem kell túl komolyan venned, ha a fél cipődet elhagytad, ha a kimenő ruhádban aludtál, aminek füst és cabernet illata van, vagy ha nyitva felejtetted a hűtőszekrény ajtaját, amikor lázasan kutattál valami után, ami hited szerint már teljesen kihűlt. Azzal se nagyon törődj, ha a szomszéd éppen vasárnap hajnalban dönt úgy, hogy fogászati rendelőt nyit, és a pékség meg zárva, mert egy fekete és egy fehér kutya ácsorog a kapuban. Ne legyen rá gondod, az ilyesmi dolgok elsimulnak az idő rettentő fodrai között.

De ha az éjszaka tengelye úgy akarja, hogy saját lihegésedre ébredj, akkor azt mindenképpen komolyan kell venned, mert ez már nem játék, nem egyszerű zúzódás, amire türelemmel felelhetsz. Lihegésed legyen komoly és méltóságteljes, viseld úgy, mint egy elegáns ruhát, ha hangversenyre mész. Először is, ne ess pánikba, hanem ismételgesd magadban serényen: ez csak levegő, ez csak levegő. Ha a kormorán nagyon verdes, célszerű hasi légzést alkalmazni, a bőséges oxigén nyugtatólag hat rá, és előbb-utóbb elcsitul. Ha már képes vagy elhinni, hogy nem az angina kellős közepén állsz, próbáld kipuhatolni, mi történt a tengely közelében, mi történt pontosan előtte és utána. Idézd fel az arcokat, akikre jókedvedet bíztad, és próbáld megérteni, mi volt az oka, hogy mindezen arcok ellenére az éjszakának az origójában hirtelen elmagányosodtál. Hámozd meg szépen az okok és okozatok megerjedt gyümölcsét, húzd le a héját minden apró és láthatólag jelentéktelen eseménynek, amelyek gonosz módon ellened szövetkeztek. Ha újra tudod élni őket, esélyed van rá, hogy saját reakcióid érthetővé vagy éppen elitélendővé válnak a szemedben. Következetesen haladj, lépdelj sorra végig hibáidon, igyekezz őszintének lenni, és ne keress ellenségeket az undorhoz, amit érzel majd ekkor.

Ha eléred végre a kétségbeesés és az utálkozás tetőfokát, amit romlott madártej-íz kísér a szájban, még ne szaladj rögtön hamut szórni a fejedre. Előbb érts meg valamit.

Kilenc réteg szövet az ember lelke. A legfelső szövet fekete, a legalsó már szinte áttetszően fehér. Magunkon végrehajtani e szövetek felhajtását a legnehezebb feladat. Másokon ugyanezt megtenni: lehetetlen. Ha lihegsz, már ujjaid között a szövet csücske, arra készülsz, hogy alá nézz. Ne szégyellj összeomlani, ha kell. Valamiképpen pont az összeomlás szükséges hozzá, hogy a műveletet végrehajtsd, tiszta fejjel és kiegyensúlyozottan az ilyesmi soha nem fog sikerülni. Minél jobban fáj, annál biztosabb lehetsz benne, hogy jó úton jársz. Lihegés és lélek itt nagyon közel állnak egymáshoz.

Ha viszont úgy gondolod, hogy nem kérsz az efféle fájdalomból, ülj csak le az ágy szélére és ne készíts kávét.

Apróra tépett zsebkendővel tömd be az orrodat és a szádat. Kétszázig kell csak elszámolnod, de ha szerencséd van, addig sem. Gondold meg jól.

Belenézni egy szembe

(egy régi szöveggyakorlat lustaság ellen)

Egy fa alá húzódott be az eső elől, a ház sarkától nem messze, úgy, hogy a lány hiába pillant ki hatalmas szemével a vörös taftpárnákkal és ópiumfüsttel bélelt, tompa fényű szobájának ablakán, őt ne vehesse észre. Korán érkezett, mert semmiképp sem akart elkésni, túlzott óvatosságra intette egy halk sejtelem, valami érte aggódó, fátyolos belső hang, ami önmaga védelmének ürügyén csupa kételkedést oltott belé, és aggasztó kérdésekre sarkallta, amelyektől legalább annyira igyekezett szabadulni, amennyire borús érdeklődését felkeltették.

Fázott, és cipője, ez a tüntetően egyszerű, gumitalpú lábbeli kezdett már átázni, esőkabátja gallérján pedig hideg csigák lassú könyörtelenségével csordogált befelé az eső. Még nem tudta elhatározni magát, hogy a kapuhoz lépjen és becsöngessen, úgy állt ott a fa alatt, mint egy cövek, mintha maga is a vén platán egy elhalt kinövése lenne, aminek jelenlétét csak egy megfejthetetlen természeti szükségszerűség indokolja, egy kósza mozdulat, amely a létrejötte közben elfelejtette célját, és az áldatlan belekezdés és az ismeretlen befejezés között rekedt.

Mi ez a kényelmetlen félszegség, ez a folyamatos megtorpanás, próbálta vallatni az aggályoskodó hangot, és bosszúsan cigarettára gyújtott. Úgy gondolta, az önelemzés hajlama egyike a jó tulajdonságainak, bár arra nem emlékezett, hogy valaha is a hasznát vette volna. Nem látott rá a lány szobájára, csak elképzelte, hogy az ablak mögött a szokásos, friss parfümillat és a lágy combok puha súrlódása várakozik rá, meg persze a taftpárnák, amelyek már kezdetben úgy felcsigázták kedvét, mikor a meztelen bőrön végigsimítva tenyere véletlenül a finom anyaghoz ért, és a textília meg a bőr valahogy összeadta a két külön minőséget, és izgató, váltakozó tapintású egységgé vált keze alatt. Nagyon kívánta a lány közelségét, szíve mohón és türelmetlenül vert, de gondolatai odaszegezték az esőbe, a terebélyes fa fél-védelme alá. Miért is nem az első, de legalább a második találkozásukkor fészkelt meg benne ez a szorító félelem? Miért ez a hirtelen visszarettenés, hogy a teste béklyóba merevedett? Hiszen eddig minden kedvezően alakult, a virágok, a csókok, a derék melege, az egymás szájából kilopott szavak, a vélemények meglepő egyezése, és az apró perverziók a minden fékevesztett odaadást némán tűrő ágyban. Ahogy tekintetük találkozott, semmi kétséget nem hagyott, hogy ezúttal tartalommal telhetnek meg a szokásos rítusok formaságai, és olyan tartományba bocsátkoznak be ők ketten, ahol tiltás és szemérem nem létezik, és a szenvedély intim felindulásai, és ugyanakkor az együttléteket bársonyfüggönyként záró csendek mind egy sokat kutatott harmónia kiegyensúlyozását szolgálják. Eddig a pillanatig, míg a szorító kényszer odahajtotta, mintegy menekvési utat felkínálva számára a fa alá, a nyomát sem lelte lelkében az aggodalomnak. Most pedig ott szobrozik az esőben, ázott tétovaságban, hidegtől és kétségtől reszkető kézzel kapaszkodva a cigarettába, ami lassan a körmére ég, és az időbe, amit sehogy sem tudott megragadni, mert természetét tekintve alig különbözött az ujjai közül felszálló füsttől. Hosszasabb búvárkodás után elfogott egy gyanúfoszlányt, ami elég érdekesnek és valószínűnek tetszett, hogy akár egy hasonlatot, aprólékosan a részleteire bontsa. A szemek, minden bizonnyal a szemek miatt van az egész. Erőlködés nélkül idézte fel a lány sötétbarna tekintetét, azt a pörköltkávé színű, kerek mélyedést, amin leereszkedni oly riasztó, kétséges vállalkozásnak tűnt most előtte. Pedig első találkozásuk alkalmával még édes mélység volt, titokzatos csábítás az alászállásra, a gyönyörre és a közös megértésre. Akkor tudni vélte, mert érezte, hogy a nyíltságot, a feltétlen beengedést észleli benne, de valójában, és erre csak az imént jött rá, nem csak kapu és lehetőség, de torlasz is egyben, zár és védelmi vonal volt ez a szem, amennyit csalókán megmutatott, annyit el is hallgatott, mint egy filmvászon, ami mögé bepillantani merő lehetetlenség. Csillogása engedékenységet, bátorítást és viszonzást ígért, de ott rejtőzött mögötte egy bénító, bizonytalan derengés, a mély barna alatt egy fenyegető köd szállongott. Nyugtalanította a dolog, mert bárhogy is, a szem a lélek tükre, de itt, úgy vélte, a lélek gödre lett a szem, a lány kiismerhetetlen természetének sötétsége, olyasmi kirakat, ami se nem sejtett, se nem várt múlt kísértetek és nagyon is jelenvaló árnyak zuga egyszerre. Nem csupán csábító érzékiséget vetített felé, de mint egy beteg, sápadt arc összessége, a tisztátalan kelyhet nyújtotta oda az ő szemének, a rejtett piszok botrányát, amiről ő semmit sem tudott, és szerette volna, ha ez örökre így is marad. Nem volt benne érdekelt, hogy ezeket az árnyakat valaha is megismerje, mert félt, hogy az mindent elrontana közöttük, és ezzel eltörné a kényes bizalom kristályát, amit egymás felajzott nyirkosságával adtak és vettek egymás közt. Ez a gondolat fékezte meg, ez gyötörte be oda a fa alá, és hagyta, hogy csüggedő kézzel újabb cigaretta után kotorásszon nedves zsebében. A felhőket kémlelte, szórakozottan, mintha csak arra várna, az égbolt kiderül, és ő a tavasz nyugalmával kiléphet helyéről és nekiindulhat, mintha semmi kínzó közjáték, semmi helyrehozhatatlan megingás nem történt volna az esős tér és a befűtött szoba vonalán. De eltelt egy méla perc, és ő ismét a szemre gondolt. Mint egy éles horog, úgy akadt meg szívében a töprengés. Muszáj volt találnia egy talapzatot, ahonnan félelme egyáltalán értekezhetővé vált, mert már odáig fajult a dolog, hogy amíg önmagát a megnyugvás, vagy legalább a puszta beletörődés biztonságába nem helyezi, addig képtelen akár egyetlen lépést is tenni a ház, a lány irányába. A parfümillatot és a combok puha súrlódását ekkor már leértékelte makacs bánkódása az elmúlni képes dolgok hálátlan jellege felett. Hogy minden, mint máris: a megszűnésre törekszik. Mintha csupán az örök lenne szóra méltó az emberben, és a csalogató, röpke örömért, az álságos, tünékeny boldogságért mozdulni se kívánna a teste. Egy csapda érzete kelt meg benne, mint kenyérben a savanyú kovász, és ragadós, utálatos képzetek tapadtak immár minden gondolathoz. Egyre dühösebb lett, mert látta, hogy percről-percre fújja fel a problémát, és e szorgalommal szemben tehetetlen. Bénult mozdulatlanságban állt, ott rekedt az elszomorító pillanatban, mert rájött, nem ismeri ezt a lányt, látta a lábát, az ölét, simogatta a haját és kipuhatolta a száját, de nem ismeri őt, nincs bátorsága a szemébe mélyedni, mert nem vállalhatja azoknak a homályos enigmáknak a megfejtését, nem képes elbírni, amit e szem valaha látott, amit oly harsányan takargat. Egy tócsába pöccintette a cigarettavéget, ami szisszenve semmisült meg. Ha most elindul, még eléri a következő buszt, ami visszaviszi őt az egyedüllétbe. Tett néhány tétova lépést az esőben. Végül is, gondolta, és közben érezte, amint önmaga aljas cinkosává lesz, kinek sikerült úgy belenézni egy szembe, hogy nem halt meg rögtön a kudarc felismerésében, hogy minden előlény megismerhetetlen a lényegében, és mindenki örök idegen marad a másik féltve őrzött képtárában, ebben az egyszerre folyton enyésző és megújuló arcképcsarnokban. Sosem hitte volna, hogy a legfájdalmasabb dolog a világon előhúzni egy ázott buszjegyet a kabátzsebből, vagy bármi mást is, ami ebbe a pillanatba még beleférhet, de legfőképp a reményt, igen, úgy hitte, azt lesz a legnehezebb zászlóként újra elővonni.

Napra

Balatoni Borok Fesztiválja, 2010. május 2. Bp. Erzsébet tér

Szavak nincsenek rá, videó itt meg itt.

A győri regény (részlet)

"A folyók városa, a találkozások városa, itt találkoznak a folyók, itt lesz egyetlen zavaros folyam az agyagszínű Rábából és a kevésbé viszolyogtató árnyalatú Mosoni-Dunából, bizony, sok minden összefolyik és keveredik a hidak alatt és felett, a kocsmává, étteremmé lett csónakházak udvarán és a Radó ligetében, húgyfoltok és automata szökőkutak, nedvek itt és ott, az érzelmek viszkóz kavalkádja, ami le- és feljár a garaton, és ürül, ami teli, és telik, ami üres, mert itt mindig de mindig hiányzik valami, és főképp valaki, a találkozások városában miért pont én nem találkozom már azzal a Nagy Lehetőséggel, azzal a Nagy Eséllyel, akár könyv vagy nő képében, persze jó lenne egy meló is, amiért érdemes felkelni reggel, végigbuszozni egy zsúfolt vonalon, például a Gyárváros absztrakt betondíszletei között, beszívni a Szeszgyár dögletes bűzét, zötykölődni a huszonöttonnások feltört és kilyuggatott nyomvályúiban, a gyakori esőben és a provinciális széllökésekben, szóval ilyesmi lenne jó, azt hiszem. És néha mégis képes vagyok meglepődni magamon, ha nyár van és pad és folyópart és szomorúfűzárnyék a Püspökvár tövében, hogy bár nálam van a Babérligetkönyv, órák óta feléje se nézek, mert foglyává lettem ennek a szikrázó zajnak, és a vele élettársi viszonyban élő felszín alatti csöndnek, amit történelmi ereklyeként tartanak magukban ezek a sokszáz éves falak, akár egy ódon lélegzetet, amit elfelejtettek kifújni az időbe."

Május 1. - Radical Pride Vol. 1.

Nézem a Wikin, mi történt valaha világunkban május elsején, és meglepődök, hogy Izaura névnap, meg a Magyar Televízió első napja, és Zrínyi Miklós és Szerb Antal és Joseph Heller és Gregor Bernadett az Isten éltessen, és Munkácsy Mihály és Antonín Dvorák és Ayrton Senna az Isten nyugosztaljon benneteket.

A Tokaji Írótáborban, 2009 késő nyarán, egy döbbenetesen fundamentális borozóban hűsölve és cseverészve elhangzott baráti társaságunkban, hogy azok a virslis meg sörös szocialista majálisok, melyeket maximum gyermekfejjel éltünk meg (az én családom meglehetősen viszolygott e pompás masszától), micsoda történelmi giccsként élnek tovább, és ma már csak röhögök e szekularizált, ám paradox módon, annak idején már-már szent kultusszá idealizált munkásünnepen, ami, mint oly sok minden a történelem során, valami poros, sajnálatraméltó nosztalgia vattacukrában él bennem. Kiszaladt a számon, hogy nem volt ez más, mint maga a Szovjet Pride, a szocialista-kommunista műnő felfújása és büszke égbe eregetése.

2010-ben a munkára vonatkozó büszkeség mégis tovább él. Mert nehéz időket élünk, és boldog lehet, akinek teremtő munkája van, vagy akinek mondjuk csak úgy, munkája van. És még boldogabb, akinek dolga is van. Dolga a munkán túl, abban a territóriumban, ahol nem csak lehet, de érdemes is élni. Például az irodalom területén, ahol valami iszonyú és ugyanakkor játékosságra ösztönző kényszer folytán az ember újra és újra leírni és definiálni akarja magát. Megmutatni azt a részét, ami nem derül ki róla, ha ügyet intéz, telefonál, tanít, szerződést ír, áruszállít, menedzsel, controllingol, tervrajzol vagy kereskedik. Itt, az irodalomban, az írott (tehát gondolati) művészet kegyes pillanataiban át lehet és szabad tévedni a lényeg félhomályos rónáira.

Gyertek el most május elsején a győri Rómer Házba 16 órakor. Legyetek részei egy tökéletesen szabad olvasó/előadó eseménynek. Hozzatok szöveget, sajátot vagy valamit a nagy kedvenctől, és adjátok elő. Lehet, hogy ér majd kritika, lehet, hogy lesz nevetés, sírás. Nem számít. Lehetőséget nyithatunk a Hatásra, hathatunk egymásra, oda és vissza. Játsszatok el egy drámabetétet kettesben, vagy monologizáljatok, ha úgy tartja kedvetek. Hozzatok lemezjátszót, gitárt, egy festmény teszkós reprintjét, ha tetszik. Egy ötletből káosz kerekedhet, de valami elemi ritmus folytán, ami ott dobog mindenkiben, azt hiszem, ez a káosz akár ünneppé is  rendeződhet.

Radical Pride. Volume 1.

Elő a nyelvvel.

Elégia kövekkel

Épp úgy, mint egy vesében, a szívben is lerakódhatnak bizonyos kövek. És akkor minden fájdalmas és nehéz lesz. Ha lehunyom a szemem, halott gólyamadarat látok a fészkében, elpusztult a költésben, talán ő is köveket próbált meg a világra hozni.

Vágó Márta emlékeit hallgatom a rádióban a költőről, József Attiláról. A lány az indulásra várakozó vonaton ül, Angliába készül. Attila késve érkezik a pályaudvarra, a vonat lassan döcögni kezd. Attila fogja, szorítja Márta kezét az ablakon át, és fut, amíg teheti, a szerelvény mellett. Nem bírja elengedni a lányt, hosszasan fut, aztán végül a fizika elválasztja őket. Márta látja, hogy Attila ott áll azokkal az iszonyatos szemekkel, már nem szalad, hanem áll önmaga hideg tengelyében, alakja egyre fogy a távolságban. Az iszonyatos szemekben rögzül a távolodó vonat örök képe. Így születnek meg a kövek. És a költőnek el kell pusztulnia a költésben.

Elengedni valakit: a halállal egyenlő. Minden besötétedik. A tárgyak átitatódnak feketeséggel, a mozdulatokat roppanásig szorítja a szabadság irgalmatlan marka. Nincsen levegő ebben a szabadságban, könnypárás közeg, újra kell tanulni lélegezni benne. Születés ez, kövekkel a szívben, kövekkel a tüdőben.

Időről időre elveszíteni arcunkat. Faggatózni mégis, hogy ki ez, akiben vagyunk, és miért olyan, amilyen, miért ennyire ijesztően idegen, miért diktálja ezeket a léphetetlen lépéseket, miért kopasz vagy korpás, miért szőrös vagy csupasz, miért sovány vagy kövér, savas vagy köves, mi veszi rá, hogy ellentmondjon nekünk és másoknak, és miért hagyja ránk, ha már bajba kevert, a hét zsáknyi fájdalmat, a tizennégy stáció traumáját, a lóti menekvés magányát, a kő fenyegetését? Ki ez, akiben vagyunk?

Kövek gyűlnek a szívében, aki szeret, kövek gyűlnek a szívében, aki elenged. Szeretni egy márványt, egy alabástromot, szeretni egy szobrot, és minden hidegségét. Kő szereti itt a követ, örökkévaló az örökkévalót.

Futna Attila ma is, ha a fizika engedné.

Ónix a szív, antracit az emlék. Elpusztulni, és újra élni, úgy, hogy mindent tudsz a bányákról. Azokról az éles szurdokokról, ahol minden mozdulattal megsebezted magad.

Most emlékmű van. Zord posztamentum.

Víz nem mossa el, idő nem mossa el, víz nem mossa, idő nem mossa, víz nem, idő nem, víz, idő, víz, idő, folyam, zaj, folyamlik, zajlik, mindörökké, gyönyörűen és fájdalmasan, megállíthatatlanul, megállíthatatlanul, megállíthatatlanul...

De profundis

Szél. Eső. Antracit. Ónix.

Éjszaka. Kőéj. Nedves. Szurok.

Kedves.

Beton.

Ballaszt.

Malaszt.

Malaszt.

Rothad. Mállik. Leépül. Szétbomlik. Elenyész. Eltűnik. Mos. Kimos. Elmos.

Zavar. Zűrzavar. Nedves. Avar.

Vész. Elenyész. Omlik. Bomlik. Eső. Szél. Fél.

Víz. Éjjel. Vízjel. Éj-jel.

Csillag. Nincs. Fény. Nincs. Éj. Van.

Korom. Korom.

Szén. Eső.

Antracit. Ónix.

Kő. Víz. Mos.

Nyirok. Nyirkos. Nedves. Nyálas.

Szén. Szálak. Szomor. Szalagok.

Kőéj. Kedves. Kőéj.

Malaszt.

Malaszt.

Hideg.

H

Költészet napján

József Attila
Rossz volt, elszéledt szívemből

Az asztal alól fölnyúlnak emlékeim
A halottak is eszembe jutnak, pedig sohase gondolok rájuk
Kedvesemben a lányok, asszonyok összebúnak és dideregnek
Fuldokló kapkod valahol utánam
Tenyerembe dobom a fejem
Az a muzsika, a füveké, láttátok-e? szép volt
A föld meleg arcával simogatott, behunyt szemmel fekszem a szemében,
vele látok, egy kisgyerek lehelete ringat
S akkor valaki elszéled szivemből, rossz ő nagyon
Tegnap délután könnyezett a föld
Mi lesz fölösleges virágaimmal?

Vers

Pilinszky János
Infinitívusz 

Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.

Egy vándorszoborhoz

Mint egy téli éjszaka szirénák nélkül, olyan vagy te, hideg és valószínűtlen. Arcod helyén egy leírhatatlan műgonddal megkomponált idegen maszk, tartózkodást és egykedvűséget merevít egyetlen állandó pillanattá. Nem tudom, hogy gondolkodsz-e, hogy érzel-e. Senkit sem engedsz magadhoz közel, miképpen te sem vágysz mások közelségére. Barátaid, útitársaid, akikkel a legvidámabb és legharsányabb felszín tarka vizében lubickolsz, segítenek neked túlélni saját szikla-idődet, bezárult természeted űrjét. Nem tudom, érzel-e bármit is, ha megérintenek, ha érintesz. Nem tudom, ismersz-e bánatot, szenvedélyt, hiányt és örömöt, féltékenységet és sajnálatot, ha lemaradsz valamiről, ha valami nélküled történik meg. Van-e félelem benned másoktól, vagy éppen magadtól, és miféle félelem ez? Sértettség vagy bizalmatlanság, netalán előítélet? Látom, amit látok. Azért félsz, mert makacs és vak szabadságodat valaki veszélyezteti? El kell hitetned magaddal, hogy téged a függetlenség mentett meg, és az is tart életben, és kézzel-lábbal ragaszkodnod kell hozzá, folyton harcban állni érte, ahogyan más a hazáját védelmezi. De ez a harc, ez a maszk, ez a szabadság, vajon nem ez a legtökéletesebb béklyód, és vajon nem a kötöttségek visszautasítása a legnagyobb kötött kényszerűség benned? Vándor vagy, akinek otthona a változó táj, akinek ágya az útonlevés, a nempihenés, a hajsza, a tovább, a tovább. Mit félsz megpillantani, ha egy percre mindez a forgás megállna veled? Ijesztő számodra, ha nem a külvilág ingereire kell válaszolnod, hanem önmagad mélyeit vizsgálnod, belsőd betemetett titkairól faggatóznod? Hátha kiderülne, mi ez a fagyos távolság mindentől, ami érzés, mi ez a maszk, a valószínűtlen vágtázás, a tragikus egykedvűség. Mennyiben játék ez a ruha rajtad, amit ködös szerepként mintha már örökkön magadon hordanál, és mennyiben személyiséged gyógyíthatatlan középpontja? Mintha csalódottság lenne benned, rendkívüli félelem a csalódás lehetőségétől, amivel szemben magadat olyan pompás kegyetlenséggel felvértezted. Ezért aztán játszol, mindig és mindenütt játszol. Csak azt kell eldöntened, a helyzet éppen melyik játékot igényli, melyik játékoddal tudod megőrizni bezárt természeted védelmét. Aki gyenge vagy óvatos veled szemben, azt bátorságra bíztatod, csak hogy aztán rögtön elutasíthasd, ha túl megy a számára ismeretlen határon, amit kijelöltél neki. Ha valaki túl messzire megy, esélytelen veled szemben, az ilyesmit nem tűröd. A durva kezekből, mint a homok, könnyedén kisiklasz, a törékenyeket pedig szétrombolod, lássák, ők sem tudtak megtartani téged. Foghatatlan vagy, köthetetlen, önfejű és makacs, és persze szép, mert talán éppen szépségedből ered könyörtelenséged. Ha ezt a szépséget dicséret éri, annak csak annyira örülsz, amennyire hiúságodat kényezteti, ugyanakkor azonnal meg is vagy sértve személyedben, mert feltételezed, hogy a szépségedet tartják a kizárólagos értéknek benned. Ellentmondásos vagy, távolság és közelség egyaránt szükséged, és vad ösztöneid döntenek róla, a pillanatban melyikre vágysz jobban. Aki téged szeret, tudnia kell, két korsó van nálad, az egyik ép, a másiknak hiányzik a feneke. Aki téged szeret és szeretetét rád önti, sosem tudhatja biztosan, melyik korsódat tartod elé, és hogy szeretete így megtölthet téged színedig, avagy könnyű vízként át- és elfolyik rajtad. Szobor vagy te valójában, magad faragta alabástrom, egy megérinthető alak, aki nem simogat vissza, mert a viszonzás, mint olyan, nem te általad irányított gesztus lenne, hanem csak válasz egy kezdeményezésre, tehát szabadságodon kívül eső mozgás, ami annyira ijesztő a számodra. Nem tudom, hol állsz majd meg, ha egyáltalán megállapodsz, mert felismered, hogy szabadságod és vándorléted végtére is az egyedüllét édestestvérei. Idővel aztán ez az alabástrom-szépség is megfakul, kőarcod szép íveit, maszkod illesztékét kikezdi a lassan kezdődő óhatatlan kopás. Szeretném, ha képes lennél megállni, mielőtt túl késő, és egy olyan pillanatban, amit a nyugalom és a világosság párnázott ki neked, megkérdezni magadtól, ki vagy te valójában, és van-e benned egy skatulyányi tér a téged körülvevő szeretet számára. Addig is, tudnod kell, nem vagy más, mint céltalan esztétikum, örök búcsúzkodás, most még a szépség öntőformája, amiben semmi súlya nincsen a tartalomnak, így a szél és az idő könnyedén a vállára kap, és visz egyre távolabb, mindig egyre messzebb a vándorutakon.

Cortázar és Wilde

1973-ban Evelyn Picon Garfield egy interjú során megkérdezte Julio Cortázar-t, hogy ha öt könyvet megmenthetne a tűzvészből, melyek lennének azok.

JC: Ez egy olyan kérdés, amire nem válaszolhat az ember, amíg be van kapcsolva a diktafon.

EPG: Kikapcsoljam?

JC: Ne, mert akkor meg a válasz lenne túlságosan kimért, túl kifundált. Könyveket kértél, de nem is tudom. Azt hiszem, például, az öt könyvből, amit megmentenék, az egyik egy vers lenne, Keats-től. Érted?

EPG: Igen.

JC: Valamelyik.

EPG: Mégis, melyik?

JC: Az egyik, amit annyira szeretek a hatalmas ódák közül: az Óda egy görög vázához, vagy az Óda egy csalogányhoz, vagy Az őszhöz, ezek mind Keats tökélyének nagy pillanatai. És ha már költészetről beszélünk, megmenteném Rilke Duinói elégiáit is. De az öt ebben az esetben abszurd szám.

EPG: Tudom, hogy abszurd és problematikus, de én mégis, most rögtön szeretném tudni.

JC: Na jó. Van egy prózai mű, amit feltétlenül megmentenék, az Ulysses. Az Ulysses számomra az egyetemes irodalom maga. Mindenképpen az öt könyv egyike lenne. A fenébe, büntetni kellene az ilyen hülye kérdésekért. Tudod, hogy Oscar Wilde mit válaszolt erre? Persze vele nagyvonalúbbak voltak. Tőle azt kérdezték, melyik tíz könyvet mentené meg. Oscar Wilde ennyit mondott: "Nézze, ezeddig még csak hat könyvet olvastam."

A naplóból

Mert van nekem olyan, nem nyilvános, keveset írok bele, csak a dolgok legmélyét. De most megint a kezembe akadt, és átvezetek egy bejegyzést ide, a papírról a virtuálba, kötök egy csomót a két világ közé, nem szemérmeskedek.

2009.12.04.

"Nem tudok írni, próbáltam, és nem. Egy órát meredtem a papírra, elveszítettem a fonalat, ökörségeket firkáltam, széttépni való következetlenségeket. Folyton lemaradok a csatlakozásokról, pedig néha már csikorog az agyam, nyomorgatom, mintha valami agyagforma lenne, de csak kiégetett, merev üresség. Cortázar újraolvasása sem működik most, fáraszt és letör az olvasás, érdektelen minden eltalált szó és gondolat. Bástyaként veszem körbe magam könyvekkel, hogy megakadjon rajtuk a szemem, ha tele vagyok savanyú űrrel, és eltereljék a gondolataimat Róla. Hol melegem van, hol fázom, folyton cigarettázom, sosem cigarettáztam ennyit életemben, ha nem figyelek, elmegy huszonnégy óra alatt két doboz is. Mindenféle csapzott és haszontalan dolog motoz bennem, csak jönnek és megnéznek, mint egy kiadó szobát, nincs konklúzió. Le lehetne-e rajzolni egy alma szerkezetét az alapján, amilyen érzéseket egy harapás nyújt, vagy hogy Berlioz Weber átirata (Felhívás keringőre) mennyiben ad több munkát a vonósoknak, és hogy álmomban egy kék falon megjelent egy szám, majd hirtelen egy női hang rám kiáltott, harmincegy, és csak most ugrik be, hogy ennyi a korom, de lehet a 6317-es szám közepe is, ez a szám szerepel az írásban, amivel éppen reménytelen vajúdásban vagyok. Folyton az órát nézem, az időt megátkozta egy varázslajhár. Eszembe jut Mócsai Gergely verse, a Rázsol, az angyalláva. Gonosz nehezékek ülnek a percmutatón, elektromos tőkesúly a digitális órák villódzásán, van valami idő-ellenállás a közelemben, ahol én vagyok, az ohm melankóliája. Pépeső szitál odakint, jönnek nagy sötét léptekkel a hétvégék egységei, a faszombat, a kurvasárnap, ez a Janus-testvérpár, ahol boldognak és szomorúnak lenni kell, ha lehet, egyszerre és vigasztalhatatlanul, egy mániás klimax tervezete szerint. Görcsoldót kérek szívre, meg két szívlapátnyi EGCG-t a vérembe, mert élni akarok, hogy minél tovább fájjon, ami, hiszen így jó ez, istenbizonyíték, ez a fájdalom maga az evangélium...holtpontok szoros sorozatában ha állsz, ne felejts el összeomlani."

HV 9

Egy hatvanöt év körüli asszony tipeg el előttem az utcán, egy jóval hajlottabb korú, töpörödött nénit vezet a karján. Mindketten hosszú, kifakult vászonkabátban, fejükön hasonlóan ódivatú kötött télisapka. Egészen lassan haladnak, mintha nem is mennének sehová. Elképzelem őket, mint anyát és lányát, és különös, szomorkás érzésem támad. Látom az állapotos, még fiatal nőt, később, ahogy mellére veszi a csecsemőt, alig huszonévesen, aztán a kislány egyre nő, beszélni és járni kezd, és édesanyja tanítja a szavakra, a mozdulatokra, és mindarra, ami nem tanítható, a szerelemre, a munkára, a kényszerre, a fájdalomra, a csalódásokra, és az örömökre is, mert minden bizonnyal volt ezekben az életekben is egy fényesebb évszak.

Most ez a lány úgy viszi a karján édesanyját, mintha csak törleszteni szeretne valamit, hálát adni neki a megesett dolgokért. Az apró öregasszony vékony hangon kimond egy-egy kérdőszót, a másik öreg lassan, türelemmel válaszol, magyaráz, és közben egyengeti közös léptüket. Hiszen most tanítja beszélni, most tanítja járni szülőjét, a kölcsönösség szabta rendnek megfelelően. Míg aztán végül tovább bicegnek, arra gondolok, hogy e pillanatban nem válik szét bennem a múlt csodája és a jelen irgalma, és hiába szomorít el a dolog, tudom, mennyire a helyén van ez így, végre a helyén.

Műhely ünnep

20 éve újult meg a győri Műhely folyóirat. A jubíleum kapcsán nagyszabású rendezvénynek adott helyet a Zichy-palota, Villányi László főszerkesztő szervezésében, 2010. március 2-án.

Részlet hangzott el az Őz című novellából:

"Fél perc sem telt bele, és nekifogtak az üzekedésnek. Az angyal és az állat közt elsimultak a különbözőségek. A vágy ostorcsapásai alatt megrándult testük, egy-egy reszketeg sóhaj hagyta el szájukat. Ujjak és nyelvek kutatták felváltva a helyeket, ahol az öröm feltámasztható volt, túlnyomás és vákuum, ütem és ritmika, verejték, nyál és egyéb tiszta folyadékok cirkuláltak pontról pontra rajtuk és bennük, az izmok, az inak, a nyirok, a velő mind a gyönyör szolgálatába szegődtek, és céltudatosan hajszolták gazdáikat a megsemmisítő villanás felé, ami után a hanyatlás következett, az egyetlen olyan mélybezuhanás, melyben a megbánás gondolata ismeretlen volt. Lihegve hevertek a keskeny ágyon, ki tágra nyílt, ki lecsukott szemmel, és figyelték, ahogy lassan alábbhagy mellükben a dörömbölés. Kezüket összefonták, nyirkos lánc két felrobbant, de rögtön újrarendeződő univerzum között. Az ágyat lehullott ruhaneműk vették körbe, akár egy boszorkánykör. Ó, én kis sutám, ó, én drága selejtbakom!"

A fotókért köszönet Mező Hajnalkának.

Falvai Mátyás tudósítása a Literán
A Kisalfold.hu képgalériája az eseményről

HV 8

A fénnyel kibontott tájban, a nyaraló szívben lakozik egy őszi lény, mint egy földkupac alján egy türelmes bogár, és csak az első levélhulláskor mozdítja meg tagjait, belőled karmokat, belőlem vásznat növeszt, amit téphet és szaggathat veled, őszi kedve szerint. Nem szeretem őt, mert nem értem, miért van itt, miért kell lennie egyáltalán. Ki fogok úszni arra a szigetre, amit naphosszat lestünk a partról, mert távol voltunk még, cudar távol, és miközben úszok és azt remélem, megfullad velem együtt ez a lény, nem az lesz a fontos, hogy elérem a szigetet, hanem a tudat, hogy ott vársz rám a parton, és látom, nem akarod sehogy se hinni, hogy mindez így történik, így kell történnie. Biztosan lesz majd egy gondolatom, egy röpke kép, hogy milyen szép volt minden közöttünk. Szebb volt, mint lehetett volna, mert valamiképp meghaladtuk lehetőségeinket, kiörültünk minden percet, esélyeinken túl. Az arcodat, ahogy a parton ülsz, és várod, hogy visszatérjek, azt fogom rögzíteni, vinni tovább, amikor a sziget felé úszom, és bordáimban közben lassan fuldoklik ez a lény. Azon a szigeten, amit már nem a testemmel érek el, fények gyúlnak majd az emlékekből. Összenéz mind akkor, akinek szeme van, és próbál könnyezni vele. Nekem más dolgom nem marad, csak kinyújtani valamit ezekből a fényekből feléd, ahogy a parton ülsz, és vársz, és én is várok, hogy végre megfulladjon bennem ez a lény, de akkor végül is elérlek majd a fénnyel, és minden könnyet felszárítok vele, és szavak nélkül valahogy sugározni fogom neked, hogy ilyen az én szerelmem, csak ha nem tudod elfogni, akkor lehet a tiéd.

Túlírás

Az irodalmi szöveg túlírásáról (túlírás: min is túl? a nyelven túl?, valami normatív szókincsen túl?, a szemantikán túl?, az arányon túl?, a kurtafarkú malacon túl?) való kérész-értekezés lenne ez, ha volna létjogosultsága, egyébként van, ezt biztosan tudom, számomra, a Túlíró, a Túlraíró számára van létjoga az efféle értekezés-palántáknak, mert szeretem, mit szeretem, egyenesen dédelgetem és ölembe veszem ezt az átokfajzat túlírást, és minden aktivitással, nem csak a túlgondolkodással, a toll(túl)szalajtással, a tinta(túl)egyengetéssel, nem ám, de tényleg minden egyéb, a fizikai térben tett mozdulatommal folytonosan provokálom és létrehozom a túlírást, így, például túlfőzöm a teát, túlharapom az almát, túltúlteszem magam a kicsinyes ostobaságokon, hogy az orrom elé pöccentik a csikket az első emeletről, azok a túliskolázott túlajok, és túlfizetem a rezsit, és túlalszom a reggelt, és túlvárom az estét, és biztos majd túl-on-túl túliszom magam és túlborravalózom a taxist, de lényeg a lényeg (mert kell egy ilyen frázis ide, érzem), azt gondolom, egy kisebb katasztrófa történhetett velem, egy mellényzseb-kataklizma, egy csendben kirobbant katabázis, mennyi kata, túlisten, micsoda baljós, női előtagok!, hogy végtére is meg kellett beszélnem magammal, szépen leültünk és elcseverésztünk, hétfő délelőtt volt, hogy nekem az úgynevezett túlírás nem holmi szánalomraméltó komplexus, de artisztikus rekvizítum, magyarul ügyesmuszáj, szépmuszáj, és az irodalom meg az, ami, tehát senki se tudja, mi, és a nyelv pedig önfertőző burjánzás, jóindulatú daganat, és ez nem mindenkinek tetszik, nekem meg biztosan tetszik, a Túlgondolónak, máskülönben bele sem kezdtem volna / lenne (ugye, hogy nem mindegy?), de szó, mi szó, nem kedvez a túlírásnak a mai légkör, pedig szerintem szórakoztató és én mindent megpróbáltam, hogy kívánatossá tegyem ezt a szép nagy tál spagettit, sőt, önnön kezemre csaptam néha, ha a gondolatok szaladni és oszolni akartak, hogy vigyázz, cseszd meg!, éppen most írod túl!, de hiába, jaj, akkor már le- és túl volt írva az egész gubancos förtelem, már vérzett, ezernegyvenhét (+/- 5) sebből vérzett a képzavar-proteinnel hízlalt szövegtest, és a szavak úgy álltak nyikorogva egymás mellett azokban a szörnymondatokban, mint a kamrába ősszel behajigált rozsdás kertiszékek, tehát nem hangversenyrendben, csak úgy hitványul odahányva, túlhányva mintegy, és mégis és mégis, és itt hozom be a hitel- és hitetlenséget (alakítsd össze): és  mégis tetszett, elképesztő, de szerettem, mint egy beteg testvért, hogy suta és csúnya és biceg és mindjárt eldől ez az otromba gólem, mert tudom én jól, hogy nincsen kiegyensúlyozva, mert annyi benne a jelző, mint a mák, és kevés az ige, meg sok a bizonytalan rendeltetésű névmás, de tetszett, jaj de nagyon tetszett, tehát emberek, csak azt tanácsolom, ne kövessetek a túlírásban, én mindenesetre előre megyek, aztán majd küldök onnan sok-sok túlírt pikareszk levelet, hogy megtudjátok, van-e ott valami, túl a túlon, a nyelven túl, van-e ott túlsó értelem, vagy csak néma vakáció az egész egy meghibbant csendben, és semmi artisztikum, semmi lényeg, tényleg semmi gondolkodás.

Improvizáció

Felkínálja az enyészetnek drága idejét az ember, és annak csapzott reményében, hogy egy fontos szemlélet alapjaihoz férkőzik, nem rest szellemi hegyoldalakat bontani szánalmas spakli-intellektusával. Töprengeni, hogy van-e miértje, például a szépségnek, ennek a hámmá lett zenének, vagy hogy mire jó az absztrakció, az elvonatkoztatás művelete, mikor még a nyilvánvalóság, a szembetűnő alakzatok is oly érthetetlennek és öncélúnak tűnnek fel néhanap, mint egy indokolatlan felhő ottléte az égen, egy ferdén nőtt fagyalbokor, ahogy kihajol, akár a szerény művész, társai rendezett sorából, és cinkosan érezteti, hogy itt azért kicsivel többről van szó, mint holmi nem tervezett ritmuskiesésről. A jelenségek feketedobozában, ahol feltételezhetőleg minden lényeg rögzítve van, úgy gabalyodnak egyre-másra a fonalak, hogy a mi szemünk számára nem is más ez, csak egy nyúlós, becsomósodott káosz, holott valójában csupán egyetlen fonál van, ami számtalan fonadékerdőt és hurkot kanyarog össze, talán épp a mi látásunk kicselezése céljából. Töprengeni, hogy miért töprengeni azon, hogy keresni, de mit, és okoskodás közben folyton újabb és újabb zárójeleket nyitni ki, amelyekbe szépen beletehetjük a magyarázatokat, mert azt is magyaráznunk kell, hogy miért magyarázunk, és ekképpen egyre csak távolodunk a megértéstől, mert lekötnek már a kifejezhetőség problémái, a kifejezhetőség kifejezhetősége, reductio ad absurdum, és így tovább, az ember ilyenkor kávét főz, vagy dúdolni kezd valami megváltó bugyutaságot, igényesebbek esetleg a Cure-tól a Fear of ghosts sorait, the further I get from the things I care about, the less I care about how much further away I get, és ezzel le is zárja a délután tévalagútjait, és valami szépre néz, keres egy nyugalmat lehelő állóképet, hogy örvendezhessen már végre.

Nem szép dolog a ráció, be kell látnom.

Litera - a teljes interjú

Az olvasói szokások diktálta kényszerű szerkesztői rövidítés mellett úgy gondolom, helye van a Litera.hu oldalon közölt párbeszéd vágatlan közlésének is. Íme a teljes, gondozatlan szöveg, Rácz I. Péter kérdései, és az ezekre adott válaszaim.

2009-ben jelent meg első köteted, a Nemmozgó. Nem sietted el a kiadást, nyolc év terméséből válogattad az anyagát. Mi tartott eddig?

A könyv e relatíve kései megjelenése több tudatos és nem tervezett okkal is indokolható. Egyrészt, amennyire ezt magam megítélhetem, rendkívül lassan írok, egyszerűen lusta vagyok, és az ihletre (ez alatt görcstől mentes spontán kontemplációt értek) is sokat alapozok, ami ugye próza esetében nem biztos, hogy a legjobb módszer. Szeretem kiérlelni a dolgokat, szeretem fejben forgatni, csiszolni, kérdezgetni az éppen formálódó anyagot, amíg teljesen el nem árulja magát, és én magam is jobban megértem, mi készül megszületni benne. Alapvetően engedékeny vagyok az alkotási folyamattal szemben, igyekszem nem erőszakolni a mű létrejöttét, engedni neki egy bizonyos fokig, hogy szabadon formálódjon, de szemmel tartani is ugyanakkor, hogy az általam kijelölt határokon belül maradjon. Mondhatnám azt is, a pásztor és a nyáj bizalmi viszonya ez alkotó és mű között, kényes egyensúly, ami sok önfegyelmet és emellett kellő ellazultságot és türelmet kíván. Ettől függetlenül pedig igyekszem önkritikát gyakorolni, és hallgatni a jószándéktól vezérelt tanácsokra, tehát több novella egyszerűen nem érte el azt a nívót, hogy a kötetbe kerüljön, így ki kellett várni azt a mennyiséget, ami vállalható minőséggel is párosult.

A másik ok, hogy az írások majd’ nyolc év alkotómunkáját ölelik fel, ennél prózaibb. Itt természetesen a könyvkiadással járó ismert problematikára utalok, ami „névtelen”, elsőkötetes író esetén külön nehézséget jelent. Az én életemben is évekig tartott, míg a sors összehozott egy emberrel (Deák László, nyugodj békében!), aki az összeállított anyagot kiadásra méltónak ítélte. E szerencsés konstelláció ellenére persze a dolog anyagi részét is meg kellett oldani, amit támogatóimnak és a kiadónak ezúton is újra megköszönök.

Mindezek ellenére, utólag már nem bánom, hogy az anyag mielőtt megjelent, szinte megporosodott műhelyemben, mert így, a folytonos rostálás eredményeképp, reményeim szerint kevesebb benne a ballaszt, tehát tisztább, koncentráltabb, kevésbé elsietett.

A felületes olvasónak is feltűnik a „sok halál” az írásaidban, sőt a stílus, a mondatszerkesztés is mintha néha, mint egy gyászmenetet figurázna. Honnan e halálközeliség?

Súlyos kérdés! Őszintén szólva, sosem töprengtem el ezen, legalábbis tudatosan nem, de mivel nem te vagy az első, aki erre felhívja figyelmemet, kénytelen vagyok magyarázni a (halotti) bizonyítványt. A halál nálam, és elsősorban nem irodalmi értelemben, ösztönös érdeklődés, állandó diskurzus, ami valami fonák, de végső soron logikus módon éppen az élet szolgálatában áll. Mindig foglalkoztatott, mert hát az élet reálisan a halál felől, a halál viszonyában értékelhető. Anélkül, hogy tanatológiai elmélkedésbe fognék, azt gondolom, a halál lehetősége és szükségszerű bizonyossága segítséget nyújthat, hogy tetteinket, de egyáltalán, hogy önmagunkat mérlegre tegyük. A haláltudat „létrehozása” az egyéni életben olyan esszenciális aktus, ami nehéz teherként egyrészt kiemel minket az állatvilágból, másrészt egy nagyon komoly szinten orientál, és értékrendszert teremt számunkra. A fizikai halhatatlanság esélye szánalommal töltene el, múlékony mivoltunk viszont sok apró és látszólag jelentéktelen részletet megédesít és felszentel. Hogy banális példával éljek, kit érdekelne, hogy jóízűen egyen és igyon, ha mindez nem lenne feltétele az életnek? Mennyi örömtől és törődéstől fosztanánk meg magunkat, ha nem lebegne bennünk a végesség érzete? Az ember falánk, s amíg ezt nem mások kárára teszi, jól van ez így. Szeretem azt, ahogy az elmúlás anticipált keserűsége minden pillanatot érdekessé, értékessé tud tenni. Nálam tehát a halál korántsem pusztán vegetatív konklúzió, sokkal inkább az élet lehetőségeit hangsúlyozó ellenpont. Hogy érthetőbb legyek: számtalan holttestet láttam már, és mindig egyetlen gondolat járt a fejemben közben, mégpedig az, hogy érdemes lenne e lélektől elhagyott váz látványának tragikuma ismeretében saját életünket élesebben, éberebben megélni. Mert mindannyiunkat ráfektetnek majd egészen közönyösen egy olyan hűtött acéllapra egyszer, és ez a vízió kell hozzá, hogy ez a pillanat is, amiben most ezt mondom, fokozott jelentőséggel teljen meg. A halálban roppant sok esély van, igazságtalanságnak tetsző hirtelenség, vagy éppen az áhított kegyelem. Hasonlóan az élethez, számomra ez kimeríthetetlen téma.

Kiket tartasz általad követésre méltónak a művészetek, irodalom történetéből, a kortársak közül? Úgy erkölcsileg, mint művészileg? Ettől függetlenül kiknek az írásaira figyelsz?

Van egyfajta, akár metafizikainak is mondható érdeklődésem, és ez nagyban meghatározza a figyelmem fókuszába került és kerülő szerzők és gondolkodók sorát. Talán tájékozatlan vagyok, de meglátásom szerint az aktuális magyar kortárs irodalomban most nem éppen ilyen szerzők jeleskednek. Ez persze nem baj, ez csak annak jelent hiátust, akinek érdeklődése egy cseppet idealisztikusabb. Ebben az értelemben nem vagyok éppen egy korszerű figura, elismerem. A televíziót lecseréltem az ontológiára, a két dolog egyformán hiábavaló, de az utóbbi nem rontja annyira a szemet. De a meghatározó szerzőkről szólva, ha mindenképpen neveket akarsz hallani, talán Krasznahorkai Lászlót említeném, aki tényleg egy magányos oszlop, egymaga tart valami szomorú, omladozó fellegvárat, és rendkívül becsülöm aprólékos lényegszemlélete miatt. Bodor Ádám, Gion Nándor, őket is szívesen olvasom, s szeretem a lírikus Oraveczet is. Akik meghaltak: magyarok közül a mára a kirakatból levett Hamvas, Hajnóczy, és a külföldiek, Cortázar és Borges, egy kevés Thomas Bernhard, az összes Knut Hamsun és Kafka, Thoreau Walden című könyve, a hazánkban nem túl hangsúlyos, klasszikus elbeszélő Julien Green, és persze Bruno Schulz, aki úgy ír, mintha festene. Jutna eszembe más is, de pillanatnyilag majd’ az összes könyvem dobozokban hever egy kamrában, ez még a sok költözés és az ezzel járó káosz folyománya.

Győrött élsz? Milyen a város kulturális, irodalmi közege? Te mennyire vagy része ennek?

Győr kulturális életét, az érezhető akarás és törekvés mellett, meglehetősen visszásnak látom. Győr elég nagy és felnőtt város ahhoz, hogy indusztriális-, gazdasági-, és nem utolsó sorban sporteredményei mellett méltán akarjon a művészetek jó házigazdájává is válni, ez egyébként objektív megfigyelőként például a balett, a színházi kultúra és a filharmonikusok révén teljesülni is látszik. Ott látom a problémát, hogy ebben a nagy akarásban gyakran nagyobb hangsúly helyeződik a kvázi-egzisztenciára, a kirakat-koncepciókra, a hangos és harsány látványeffektusokra, a teltházgyanús rendezvények propagálására, ezzel szemben a kisebb alkotócsoportok, az újító igényű lokális mozgalmak, az apolitikus művészeti kezdeményezések szellemi és anyagi támogatása nem nevezhető kifogástalannak. Mintha a város nem tudna őszintén örülni, hogy a fősodor mellett egyéb értékek is megjelennek. Jó, léteznek helyi alapítványi finanszírozások, melyek létszükségleteit fedezik bizonyos csoportoknak (bár ez sem mindig igaz), én a magam részéről több empátiát és tájékozottságot várnék el a döntéshozók részéről, több bátorságot és kezdeményezőkedvet, több figyelmet. Győr nagyon fontos és kedves város a számomra, szeretek itt élni, mert léptékében, terében és sebességében nekem éppen megfelel, de éppen e szeretet tesz kritikussá vele szemben. Irodalmi szinten megemlíteném a Műhely folyóiratot, ami Villányi László szakavatott főszerkesztői munkásságának hála a mai napig az anyagi problémák ellenére megjelenik, az idősebb művészgeneráció alkotta Radnóti Miklós Irodalmi Társaságot, a fiatalnak nevezhető Hermaion Irodalmi Társaságot (melynek magam is tagja vagyok), ami jelenleg talán a legaktívabb irodalmi bázis a városban, illetve szerencsére jelentkeznek és maguk alkotta csoportokba tömörülnek a legfiatalabb generáció képviselői is, mint példaként a Győri Ifjúsági Irodalmi Kör, aminek tagjai közül sokan a közelmúltban kezdtek közölni országos folyóiratokban is, és akik műveiből épp a Hermaion adott ki Hús és sakk címen egy friss antológiát.

Szerkesztetted a DRÓT nevű művészeti periodikát? Mit kell erről az orgánumról tudni? Létezik még?

Nem, a Drót megszűnt, de nincs ebben semmi különös, feltételezem, hogy minden hasonló, hangsúlyozottan nonprofit kezdeményezés, amennyiben hű akar maradni eredeti céljaihoz, erre a sorsra van ítélve. A Drót egy nagyon jó kis koncepció volt az ezredforduló tájékán, olyan megmosolyognivaló elvekkel (melyeket egyébiránt nagyon becsültem), mint a folyamatos tehetségkutatás, a teljes reklámmentesség, az értékrendbeli nyitottság, és az összművészeti orientáció. Ha jól emlékszem, Tanai Csaba és Weiner Sennyey Tibor hozták össze az első számot, ami megjelenésenkét később ezer ingyenes példányban lett eljuttatva a közönséghez. Szerzőként majd szerkesztőként is csatlakozhattam hozzájuk, óriási időszak volt, néhány év csupán, minden egyes szám külön kézműves cégérrel rendelkezett, sajátos formátumban, lehetőségeinkhez mérten minden nagyobb magyar városban terjesztettük, ahol a lapszámbemutatók kapcsán előfordultunk. Alig huszonévesekként olyan vendégeink voltak, mint az akkor még preceleb és kisebb arcú Bakáts T. Settenkedő, az életvidámabb Kukorelly Endre, vagy épp Tolnai Ottó, aki annak idején Villányi Lászlóval és Hartyándi Jenővel forgatta a Flamingó térdé-t. A Drótban sokan megjelentek akkor, akik azóta ismertebbé lettek, például maga WST is, meg persze Kollár Árpád, Orcsik Roland, Farkas Arnold Levente, Nagy Zopán, a teljesség igénye nélkül.

2002-ben díjakat nyertél a Fiatal Drámaírók Országos Versenyén. Ma is foglalkoztat a drámaírás, vagy csak a próza?

Azok a díjak különlegesek számomra, mert az első próbálkozásom volt a műfajban, nem várt sikerrel. Akkor azt hittem, képes vagyok tovább menni ebben az irányban, de az élet e hirtelen fellángolás létjogosultságát nem igazolta. A próza mindig jobban csábított, nekem az az igazi közegem. Szökőévenként beüt egy-egy gondolat, egy szituáció, amit érdemesnek tűnne színpadra megírni, de ezek többnyire gyorsan szertefoszló kísértetek. Látom persze, hogy a színház, mint médium, több embert képes megszólítani, látványos, szuggesztívabb, gazdagabb az eszköztára, talán a jó értelemben szórakoztatóbb is. Ilyen perspektívából a dráma hálásabb műfaj, szaporábban viszi az ember nevét, és nem utolsó sorban kifizetődőbb is. Emellett azonban fontos szerepe van a dramaturgnak, a rendezőnek, a színésznek, és ez a csapat azt tesz a darabbal, amit akar, úgy értem, a szerző itt már könnyen a hátsó padokba szorulhat, alkotása már csak névben az övé, anyaga meghúzható, átformálható, javítható, de rontható is. Én ennek a szabadságnak nem vagyok feltétlen híve. Amit írok, annak pont olyannak kell lennie az olvasó előtt, amilyennek én képzelem, persze anélkül, hogy ez az egymástól eltérő recepciók lehetőségét kizárná.

Tagja vagy a Hermaion Irodalmi Társaságnak? Úgy hangzik, mintha egy szabadkőműves alakulat lenne, mit kell róla tudnunk?

A Hermaion csak annyiban szabadkőműves, hogy szabadon tevékenykedünk benne, és a névnek van némi köze a kőhöz. Baráti társaságunk hívta életre 2003-ban, az irodalom népszerűsítése, rendezvényszervezés, a pályázati lehetőségek jobb elérhetősége és közös kulturális érdeklődésünk kiterjesztése céljából. Mivel mindannyian alkotók vagyunk, jó keret ez arra, hogy egymás dolgaira reflektáljunk, de mindig szívesen népszerűsítettük a kortárs és a történeti irodalmat, akár rendhagyó, középiskolai irodalomóra, vagy szavalós, felolvasós, könnyedebb esti programok formájában. Az évek során aktívan közreműködtünk a győri Könyvszalonon, hoztunk egy csomó jó nevű vendéget a városba, újabban pedig a könyvkiadás irányába mozdulunk el. Legtevékenyebb tagjaink között megemlíteném Szalai Zsolt és Sütő Csaba András költőket, valamint Falvai Mátyást, prózaírót és kritikust, aki nem ismeretlen a Litera előtt sem.

Hogyan látod: nehéz nem-fővárosban élő íróként érvényesülni az irodalom közegeiben?

Egyértelműen nehezebb, legalábbis a fővárosi irodalom közegeiben. Budapest igen fogékony a trendekre, saját kohója van, saját markáns értékrendszere, saját utánpótlása. Ennek tekintetében nem csoda, hogy a vidéki szemlélet - ami egyébként szerintem nem létezik, ami viszont van, az egy nagyon tipikusan „pesti” szellemi halmaz - kevésbé képes betörni ide. Anélkül, hogy bárkit is megbántani szándékoznék, képzeljük már el, hogy vidéken egy fiatal alkotókból álló, szellemi műhelyként működő, blogot üzemeltető csapat mennyi eséllyel kerülne a szakmailag etalonnak számító fővárosi folyóiratok, szerkesztők látókörébe? Mennyi felkérést kapna, hogy ide meg oda gyertek olvasni, ide meg oda adjatok verseket, és hány fórumon írnának róluk a legnagyobb szimpátiával? De azt is látni kell, hogy ez egy elfogadott, csendben lenyelt béka, aki teheti, mert hírvágy és lelkesedés és bizonyítási kényszer van benne, az előbb utóbb maga is Bp.-re költözik, maga is fővárosivá lesz, a kohó része, és a folyamat ekképpen fenntartja önmagát, nincs ebben semmi csoda, ez egy rossz szükségszerűség. Fontosnak tartom azonban mindezek ellenére, hogy a vidék, akár egymással kooperálva is, de ne adja fel egyéni érvényesülésének szándékát, szükség van ezekre az  ízekre, az egymás felé nyitásra, a kitartó jelenlétre. Egy jó példát említve, az országosan ismert Spanyolnátha webfolyóirat a miskolci régióból aktuális számában Győr tematikával jelentkezett. Ez az együttműködés is mutatja, hogy a fizikai távolság ellenére is létrehozhatók közös erővonalak, és van élet a fővárosunkon kívül is.

Dolgoztál már dobozgyárban, temetkezési vállalkozónál, fuvaroztál, skót népviseletben Tescó előtt is ácsorogtál, stb. Élettapasztalatod sokszorosa lehet egy hétköznapi embernek, írónak… Mennyire szövődnek bele írásaidba mindezek?

Igyekszem az íróasztalnál-ülök-és-bölcs-tekintettel-megmondom-a-tuti-világot típusú alkotói attitűdöt kerülni. Véleményem szerint az irodalmi munkát nem árt, ha megelőzi a személyes tapasztalat és a gondolkodás, csak a ténylegesen megélt életből születhetnek hiteles, irodalommá emelt esztétikai és etikai élmények. Nálam az élet az első, az a vaskos, kaotikus, konkrét örömmel és fájdalommal agyonzsúfolt nyersanyag, amiből szerencsés esetben valami egyetemes érvényű desztilláció, pontosabban annak terméke keletkezhet. Bár nem tudhatjuk biztosan, de szerintem Hajnóczynak jót tett, hogy fűtőként (is) dolgozott. Nem tudnám őt elképzelni egy bölcsészkar docenseként, vagy legalábbis nem tudnám elképzelni műveinek elemi, megrázkódtató potenciálját, ha a lelkét nem teszi próbára (és tönkre) többek között a kemény, fizikai munka irgalmatlansága. Én úgy vagyok vele, hogy elsősorban élni szeretnék, nem feltétlenül az irodalom közelében, de egy olyan esélyben, amely engedélyezi számomra, hogy minderről irodalmi eszközökkel számot adhassak. Ugyanakkor az írásaim csak csekély részben önéletrajziak, rengeteg átvitelt, metaforát és szerepjátékot alkalmazok, az írás számomra a tökéletes szabadság éghajlata, ahol élvezem, hogy nem vagyok felismerhető, olykor még magam számára sem. Katabázis, talán ez a furcsa szó a legkifejezőbb, mit gondolok én az írásról.

Milyen visszajelzéseket kaptál, kapsz a munkáidra, könyvedre?

Az olvasók irányából többnyire pozitív fogadtatásról hallok, felolvasóesteken is igen jó kritikákat kaptam. Szakmai visszajelzés terén a Nemmozgó eddig szinte érintetlen, ha jól tudom, egyetlen, inkább kedvezőtlen recenzió jelent meg róla a Szépirodalmi Figyelőben. Számítok egyéb véleményekre is, melyek közlése folyamatban van, meglátjuk. Egy ilyen alacsony példányszámú, nulla marketinggel rendelkező első kötetnél csodákat nem lehet várni.

Hogyan tovább? Milyen terveid, céljaid vannak?

Szeretnék tovább menni a regény felé, ez van most készülőben, de érthető módon ez még több fegyelmet, energiát és kitartást, röviden, egy egészen más hozzáállást követel tőlem. Akár éveken át szívósan egy rögeszmére koncentrálni, ezt még szoknom kell. Ettől függetlenül, illetve ezzel párhuzamosan folyamatosan születnek új rövidprózák is, ezek jó tartalékot képeznek, hogy az irodalmi jelenlétet biztosítsák számomra, és egyben felvázolják egy következő novelláskötet lehetőségét. Ahogy azonban a Nemmozgó esetében is, semmit sem szeretnék elhamarkodni. Már mondtam, lusta vagyok és kontemplatív. Két napig figyelek egy fát az ablakom előtt, aztán, ha úgy adódik, leírok egy sort. És könnyen előfordulhat, hogy másnap e sort áthúzom. De ebben nincsen semmi veszteség, mert a leírás és a kihúzás között történik valami, amiért ezt az egészet csinálni érdemes.