A fénnyel kibontott tájban, a nyaraló szívben lakozik egy őszi lény, mint egy földkupac alján egy türelmes bogár, és csak az első levélhulláskor mozdítja meg tagjait, belőled karmokat, belőlem vásznat növeszt, amit téphet és szaggathat veled, őszi kedve szerint. Nem szeretem őt, mert nem értem, miért van itt, miért kell lennie egyáltalán. Ki fogok úszni arra a szigetre, amit naphosszat lestünk a partról, mert távol voltunk még, cudar távol, és miközben úszok és azt remélem, megfullad velem együtt ez a lény, nem az lesz a fontos, hogy elérem a szigetet, hanem a tudat, hogy ott vársz rám a parton, és látom, nem akarod sehogy se hinni, hogy mindez így történik, így kell történnie. Biztosan lesz majd egy gondolatom, egy röpke kép, hogy milyen szép volt minden közöttünk. Szebb volt, mint lehetett volna, mert valamiképp meghaladtuk lehetőségeinket, kiörültünk minden percet, esélyeinken túl. Az arcodat, ahogy a parton ülsz, és várod, hogy visszatérjek, azt fogom rögzíteni, vinni tovább, amikor a sziget felé úszom, és bordáimban közben lassan fuldoklik ez a lény. Azon a szigeten, amit már nem a testemmel érek el, fények gyúlnak majd az emlékekből. Összenéz mind akkor, akinek szeme van, és próbál könnyezni vele. Nekem más dolgom nem marad, csak kinyújtani valamit ezekből a fényekből feléd, ahogy a parton ülsz, és vársz, és én is várok, hogy végre megfulladjon bennem ez a lény, de akkor végül is elérlek majd a fénnyel, és minden könnyet felszárítok vele, és szavak nélkül valahogy sugározni fogom neked, hogy ilyen az én szerelmem, csak ha nem tudod elfogni, akkor lehet a tiéd.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése