2010. február 12., péntek

Litera - a teljes interjú

Az olvasói szokások diktálta kényszerű szerkesztői rövidítés mellett úgy gondolom, helye van a Litera.hu oldalon közölt párbeszéd vágatlan közlésének is. Íme a teljes, gondozatlan szöveg, Rácz I. Péter kérdései, és az ezekre adott válaszaim.


2009-ben jelent meg első köteted, a Nemmozgó. Nem sietted el a kiadást, nyolc év terméséből válogattad az anyagát. Mi tartott eddig?

A könyv e relatíve kései megjelenése több tudatos és nem tervezett okkal is indokolható. Egyrészt, amennyire ezt magam megítélhetem, rendkívül lassan írok, egyszerűen lusta vagyok, és az ihletre (ez alatt görcstől mentes spontán kontemplációt értek) is sokat alapozok, ami ugye próza esetében nem biztos, hogy a legjobb módszer. Szeretem kiérlelni a dolgokat, szeretem fejben forgatni, csiszolni, kérdezgetni az éppen formálódó anyagot, amíg teljesen el nem árulja magát, és én magam is jobban megértem, mi készül megszületni benne. Alapvetően engedékeny vagyok az alkotási folyamattal szemben, igyekszem nem erőszakolni a mű létrejöttét, engedni neki egy bizonyos fokig, hogy szabadon formálódjon, de szemmel tartani is ugyanakkor, hogy az általam kijelölt határokon belül maradjon. Mondhatnám azt is, a pásztor és a nyáj bizalmi viszonya ez alkotó és mű között, kényes egyensúly, ami sok önfegyelmet és emellett kellő ellazultságot és türelmet kíván. Ettől függetlenül pedig igyekszem önkritikát gyakorolni, és hallgatni a jószándéktól vezérelt tanácsokra, tehát több novella egyszerűen nem érte el azt a nívót, hogy a kötetbe kerüljön, így ki kellett várni azt a mennyiséget, ami vállalható minőséggel is párosult.
A másik ok, hogy az írások majd’ nyolc év alkotómunkáját ölelik fel, ennél prózaibb. Itt természetesen a könyvkiadással járó ismert problematikára utalok, ami „névtelen”, elsőkötetes író esetén külön nehézséget jelent. Az én életemben is évekig tartott, míg a sors összehozott egy emberrel (Deák László, nyugodj békében!), aki az összeállított anyagot kiadásra méltónak ítélte. E szerencsés konstelláció ellenére persze a dolog anyagi részét is meg kellett oldani, amit támogatóimnak és a kiadónak ezúton is újra megköszönök.
Mindezek ellenére, utólag már nem bánom, hogy az anyag mielőtt megjelent, szinte megporosodott műhelyemben, mert így, a folytonos rostálás eredményeképp, reményeim szerint kevesebb benne a ballaszt, tehát tisztább, koncentráltabb, kevésbé elsietett.

A felületes olvasónak is feltűnik a „sok halál” az írásaidban, sőt a stílus, a mondatszerkesztés is mintha néha, mint egy gyászmenetet figurázna. Honnan e halálközeliség?

Súlyos kérdés! Őszintén szólva, sosem töprengtem el ezen, legalábbis tudatosan nem, de mivel nem te vagy az első, aki erre felhívja figyelmemet, kénytelen vagyok magyarázni a (halotti) bizonyítványt. A halál nálam, és elsősorban nem irodalmi értelemben, ösztönös érdeklődés, állandó diskurzus, ami valami fonák, de végső soron logikus módon éppen az élet szolgálatában áll. Mindig foglalkoztatott, mert hát az élet reálisan a halál felől, a halál viszonyában értékelhető. Anélkül, hogy tanatológiai elmélkedésbe fognék, azt gondolom, a halál lehetősége és szükségszerű bizonyossága segítséget nyújthat, hogy tetteinket, de egyáltalán, hogy önmagunkat mérlegre tegyük. A haláltudat „létrehozása” az egyéni életben olyan esszenciális aktus, ami nehéz teherként egyrészt kiemel minket az állatvilágból, másrészt egy nagyon komoly szinten orientál, és értékrendszert teremt számunkra. A fizikai halhatatlanság esélye szánalommal töltene el, múlékony mivoltunk viszont sok apró és látszólag jelentéktelen részletet megédesít és felszentel. Hogy banális példával éljek, kit érdekelne, hogy jóízűen egyen és igyon, ha mindez nem lenne feltétele az életnek? Mennyi örömtől és törődéstől fosztanánk meg magunkat, ha nem lebegne bennünk a végesség érzete? Az ember falánk, s amíg ezt nem mások kárára teszi, jól van ez így. Szeretem azt, ahogy az elmúlás anticipált keserűsége minden pillanatot érdekessé, értékessé tud tenni. Nálam tehát a halál korántsem pusztán vegetatív konklúzió, sokkal inkább az élet lehetőségeit hangsúlyozó ellenpont. Hogy érthetőbb legyek: számtalan holttestet láttam már, és mindig egyetlen gondolat járt a fejemben közben, mégpedig az, hogy érdemes lenne e lélektől elhagyott váz látványának tragikuma ismeretében saját életünket élesebben, éberebben megélni. Mert mindannyiunkat ráfektetnek majd egészen közönyösen egy olyan hűtött acéllapra egyszer, és ez a vízió kell hozzá, hogy ez a pillanat is, amiben most ezt mondom, fokozott jelentőséggel teljen meg. A halálban roppant sok esély van, igazságtalanságnak tetsző hirtelenség, vagy éppen az áhított kegyelem. Hasonlóan az élethez, számomra ez kimeríthetetlen téma.

Kiket tartasz általad követésre méltónak a művészetek, irodalom történetéből, a kortársak közül? Úgy erkölcsileg, mint művészileg? Ettől függetlenül kiknek az írásaira figyelsz?

Van egyfajta, akár metafizikainak is mondható érdeklődésem, és ez nagyban meghatározza a figyelmem fókuszába került és kerülő szerzők és gondolkodók sorát. Talán tájékozatlan vagyok, de meglátásom szerint az aktuális magyar kortárs irodalomban most nem éppen ilyen szerzők jeleskednek. Ez persze nem baj, ez csak annak jelent hiátust, akinek érdeklődése egy cseppet idealisztikusabb. Ebben az értelemben nem vagyok éppen egy korszerű figura, elismerem. A televíziót lecseréltem az ontológiára, a két dolog egyformán hiábavaló, de az utóbbi nem rontja annyira a szemet. De a meghatározó szerzőkről szólva, ha mindenképpen neveket akarsz hallani, talán Krasznahorkai Lászlót említeném, aki tényleg egy magányos oszlop, egymaga tart valami szomorú, omladozó fellegvárat, és rendkívül becsülöm aprólékos lényegszemlélete miatt. Bodor Ádám, Gion Nándor, őket is szívesen olvasom, s szeretem a lírikus Oraveczet is. Akik meghaltak: magyarok közül a mára a kirakatból levett Hamvas, Hajnóczy, és a külföldiek, Cortázar és Borges, egy kevés Thomas Bernhard, az összes Knut Hamsun és Kafka, Thoreau Walden című könyve, a hazánkban nem túl hangsúlyos, klasszikus elbeszélő Julien Green, és persze Bruno Schulz, aki úgy ír, mintha festene. Jutna eszembe más is, de pillanatnyilag majd’ az összes könyvem dobozokban hever egy kamrában, ez még a sok költözés és az ezzel járó káosz folyománya.

Győrött élsz? Milyen a város kulturális, irodalmi közege? Te mennyire vagy része ennek?

Győr kulturális életét, az érezhető akarás és törekvés mellett, meglehetősen visszásnak látom. Győr elég nagy és felnőtt város ahhoz, hogy indusztriális-, gazdasági-, és nem utolsó sorban sporteredményei mellett méltán akarjon a művészetek jó házigazdájává is válni, ez egyébként objektív megfigyelőként például a balett, a színházi kultúra és a filharmonikusok révén teljesülni is látszik. Ott látom a problémát, hogy ebben a nagy akarásban gyakran nagyobb hangsúly helyeződik a kvázi-egzisztenciára, a kirakat-koncepciókra, a hangos és harsány látványeffektusokra, a teltházgyanús rendezvények propagálására, ezzel szemben a kisebb alkotócsoportok, az újító igényű lokális mozgalmak, az apolitikus művészeti kezdeményezések szellemi és anyagi támogatása nem nevezhető kifogástalannak. Mintha a város nem tudna őszintén örülni, hogy a fősodor mellett egyéb értékek is megjelennek. Jó, léteznek helyi alapítványi finanszírozások, melyek létszükségleteit fedezik bizonyos csoportoknak (bár ez sem mindig igaz), én a magam részéről több empátiát és tájékozottságot várnék el a döntéshozók részéről, több bátorságot és kezdeményezőkedvet, több figyelmet. Győr nagyon fontos és kedves város a számomra, szeretek itt élni, mert léptékében, terében és sebességében nekem éppen megfelel, de éppen e szeretet tesz kritikussá vele szemben. Irodalmi szinten megemlíteném a Műhely folyóiratot, ami Villányi László szakavatott főszerkesztői munkásságának hála a mai napig az anyagi problémák ellenére megjelenik, az idősebb művészgeneráció alkotta Radnóti Miklós Irodalmi Társaságot, a fiatalnak nevezhető Hermaion Irodalmi Társaságot (melynek magam is tagja vagyok), ami jelenleg talán a legaktívabb irodalmi bázis a városban, illetve szerencsére jelentkeznek és maguk alkotta csoportokba tömörülnek a legfiatalabb generáció képviselői is, mint példaként a Győri Ifjúsági Irodalmi Kör, aminek tagjai közül sokan a közelmúltban kezdtek közölni országos folyóiratokban is, és akik műveiből épp a Hermaion adott ki Hús és sakk címen egy friss antológiát.

Szerkesztetted a DRÓT nevű művészeti periodikát? Mit kell erről az orgánumról tudni? Létezik még?

Nem, a Drót megszűnt, de nincs ebben semmi különös, feltételezem, hogy minden hasonló, hangsúlyozottan nonprofit kezdeményezés, amennyiben hű akar maradni eredeti céljaihoz, erre a sorsra van ítélve. A Drót egy nagyon jó kis koncepció volt az ezredforduló tájékán, olyan megmosolyognivaló elvekkel (melyeket egyébiránt nagyon becsültem), mint a folyamatos tehetségkutatás, a teljes reklámmentesség, az értékrendbeli nyitottság, és az összművészeti orientáció. Ha jól emlékszem, Tanai Csaba és Weiner Sennyey Tibor hozták össze az első számot, ami megjelenésenkét később ezer ingyenes példányban lett eljuttatva a közönséghez. Szerzőként majd szerkesztőként is csatlakozhattam hozzájuk, óriási időszak volt, néhány év csupán, minden egyes szám külön kézműves cégérrel rendelkezett, sajátos formátumban, lehetőségeinkhez mérten minden nagyobb magyar városban terjesztettük, ahol a lapszámbemutatók kapcsán előfordultunk. Alig huszonévesekként olyan vendégeink voltak, mint az akkor még preceleb és kisebb arcú Bakáts T. Settenkedő, az életvidámabb Kukorelly Endre, vagy épp Tolnai Ottó, aki annak idején Villányi Lászlóval és Hartyándi Jenővel forgatta a Flamingó térdé-t. A Drótban sokan megjelentek akkor, akik azóta ismertebbé lettek, például maga WST is, meg persze Kollár Árpád, Orcsik Roland, Farkas Arnold Levente, Nagy Zopán, a teljesség igénye nélkül.

2002-ben díjakat nyertél a Fiatal Drámaírók Országos Versenyén. Ma is foglalkoztat a drámaírás, vagy csak a próza?

Azok a díjak különlegesek számomra, mert az első próbálkozásom volt a műfajban, nem várt sikerrel. Akkor azt hittem, képes vagyok tovább menni ebben az irányban, de az élet e hirtelen fellángolás létjogosultságát nem igazolta. A próza mindig jobban csábított, nekem az az igazi közegem. Szökőévenként beüt egy-egy gondolat, egy szituáció, amit érdemesnek tűnne színpadra megírni, de ezek többnyire gyorsan szertefoszló kísértetek. Látom persze, hogy a színház, mint médium, több embert képes megszólítani, látványos, szuggesztívabb, gazdagabb az eszköztára, talán a jó értelemben szórakoztatóbb is. Ilyen perspektívából a dráma hálásabb műfaj, szaporábban viszi az ember nevét, és nem utolsó sorban kifizetődőbb is. Emellett azonban fontos szerepe van a dramaturgnak, a rendezőnek, a színésznek, és ez a csapat azt tesz a darabbal, amit akar, úgy értem, a szerző itt már könnyen a hátsó padokba szorulhat, alkotása már csak névben az övé, anyaga meghúzható, átformálható, javítható, de rontható is. Én ennek a szabadságnak nem vagyok feltétlen híve. Amit írok, annak pont olyannak kell lennie az olvasó előtt, amilyennek én képzelem, persze anélkül, hogy ez az egymástól eltérő recepciók lehetőségét kizárná.

Tagja vagy a Hermaion Irodalmi Társaságnak? Úgy hangzik, mintha egy szabadkőműves alakulat lenne, mit kell róla tudnunk?

A Hermaion csak annyiban szabadkőműves, hogy szabadon tevékenykedünk benne, és a névnek van némi köze a kőhöz. Baráti társaságunk hívta életre 2003-ban, az irodalom népszerűsítése, rendezvényszervezés, a pályázati lehetőségek jobb elérhetősége és közös kulturális érdeklődésünk kiterjesztése céljából. Mivel mindannyian alkotók vagyunk, jó keret ez arra, hogy egymás dolgaira reflektáljunk, de mindig szívesen népszerűsítettük a kortárs és a történeti irodalmat, akár rendhagyó, középiskolai irodalomóra, vagy szavalós, felolvasós, könnyedebb esti programok formájában. Az évek során aktívan közreműködtünk a győri Könyvszalonon, hoztunk egy csomó jó nevű vendéget a városba, újabban pedig a könyvkiadás irányába mozdulunk el. Legtevékenyebb tagjaink között megemlíteném Szalai Zsolt és Sütő Csaba András költőket, valamint Falvai Mátyást, prózaírót és kritikust, aki nem ismeretlen a Litera előtt sem.

Hogyan látod: nehéz nem-fővárosban élő íróként érvényesülni az irodalom közegeiben?

Egyértelműen nehezebb, legalábbis a fővárosi irodalom közegeiben. Budapest igen fogékony a trendekre, saját kohója van, saját markáns értékrendszere, saját utánpótlása. Ennek tekintetében nem csoda, hogy a vidéki szemlélet - ami egyébként szerintem nem létezik, ami viszont van, az egy nagyon tipikusan „pesti” szellemi halmaz - kevésbé képes betörni ide. Anélkül, hogy bárkit is megbántani szándékoznék, képzeljük már el, hogy vidéken egy fiatal alkotókból álló, szellemi műhelyként működő, blogot üzemeltető csapat mennyi eséllyel kerülne a szakmailag etalonnak számító fővárosi folyóiratok, szerkesztők látókörébe? Mennyi felkérést kapna, hogy ide meg oda gyertek olvasni, ide meg oda adjatok verseket, és hány fórumon írnának róluk a legnagyobb szimpátiával? De azt is látni kell, hogy ez egy elfogadott, csendben lenyelt béka, aki teheti, mert hírvágy és lelkesedés és bizonyítási kényszer van benne, az előbb utóbb maga is Bp.-re költözik, maga is fővárosivá lesz, a kohó része, és a folyamat ekképpen fenntartja önmagát, nincs ebben semmi csoda, ez egy rossz szükségszerűség. Fontosnak tartom azonban mindezek ellenére, hogy a vidék, akár egymással kooperálva is, de ne adja fel egyéni érvényesülésének szándékát, szükség van ezekre az  ízekre, az egymás felé nyitásra, a kitartó jelenlétre. Egy jó példát említve, az országosan ismert Spanyolnátha webfolyóirat a miskolci régióból aktuális számában Győr tematikával jelentkezett. Ez az együttműködés is mutatja, hogy a fizikai távolság ellenére is létrehozhatók közös erővonalak, és van élet a fővárosunkon kívül is.

Dolgoztál már dobozgyárban, temetkezési vállalkozónál, fuvaroztál, skót népviseletben Tescó előtt is ácsorogtál, stb. Élettapasztalatod sokszorosa lehet egy hétköznapi embernek, írónak… Mennyire szövődnek bele írásaidba mindezek?

Igyekszem az íróasztalnál-ülök-és-bölcs-tekintettel-megmondom-a-tuti-világot típusú alkotói attitűdöt kerülni. Véleményem szerint az irodalmi munkát nem árt, ha megelőzi a személyes tapasztalat és a gondolkodás, csak a ténylegesen megélt életből születhetnek hiteles, irodalommá emelt esztétikai és etikai élmények. Nálam az élet az első, az a vaskos, kaotikus, konkrét örömmel és fájdalommal agyonzsúfolt nyersanyag, amiből szerencsés esetben valami egyetemes érvényű desztilláció, pontosabban annak terméke keletkezhet. Bár nem tudhatjuk biztosan, de szerintem Hajnóczynak jót tett, hogy fűtőként (is) dolgozott. Nem tudnám őt elképzelni egy bölcsészkar docenseként, vagy legalábbis nem tudnám elképzelni műveinek elemi, megrázkódtató potenciálját, ha a lelkét nem teszi próbára (és tönkre) többek között a kemény, fizikai munka irgalmatlansága. Én úgy vagyok vele, hogy elsősorban élni szeretnék, nem feltétlenül az irodalom közelében, de egy olyan esélyben, amely engedélyezi számomra, hogy minderről irodalmi eszközökkel számot adhassak. Ugyanakkor az írásaim csak csekély részben önéletrajziak, rengeteg átvitelt, metaforát és szerepjátékot alkalmazok, az írás számomra a tökéletes szabadság éghajlata, ahol élvezem, hogy nem vagyok felismerhető, olykor még magam számára sem. Katabázis, talán ez a furcsa szó a legkifejezőbb, mit gondolok én az írásról.

Milyen visszajelzéseket kaptál, kapsz a munkáidra, könyvedre?

Az olvasók irányából többnyire pozitív fogadtatásról hallok, felolvasóesteken is igen jó kritikákat kaptam. Szakmai visszajelzés terén a Nemmozgó eddig szinte érintetlen, ha jól tudom, egyetlen, inkább kedvezőtlen recenzió jelent meg róla a Szépirodalmi Figyelőben. Számítok egyéb véleményekre is, melyek közlése folyamatban van, meglátjuk. Egy ilyen alacsony példányszámú, nulla marketinggel rendelkező első kötetnél csodákat nem lehet várni.

Hogyan tovább? Milyen terveid, céljaid vannak?

Szeretnék tovább menni a regény felé, ez van most készülőben, de érthető módon ez még több fegyelmet, energiát és kitartást, röviden, egy egészen más hozzáállást követel tőlem. Akár éveken át szívósan egy rögeszmére koncentrálni, ezt még szoknom kell. Ettől függetlenül, illetve ezzel párhuzamosan folyamatosan születnek új rövidprózák is, ezek jó tartalékot képeznek, hogy az irodalmi jelenlétet biztosítsák számomra, és egyben felvázolják egy következő novelláskötet lehetőségét. Ahogy azonban a Nemmozgó esetében is, semmit sem szeretnék elhamarkodni. Már mondtam, lusta vagyok és kontemplatív. Két napig figyelek egy fát az ablakom előtt, aztán, ha úgy adódik, leírok egy sort. És könnyen előfordulhat, hogy másnap e sort áthúzom. De ebben nincsen semmi veszteség, mert a leírás és a kihúzás között történik valami, amiért ezt az egészet csinálni érdemes.

3 megjegyzés:

Gelka írta...

Hát a Litera-riport elég rendesen meg lett húzva. 3 napja nálam a könyv a FSZEK-ből, úgyhogy a folyamatban lévő után elolvasom.

Mészáros Urbán Szabó Gábor írta...

Kíváncsian várom a véleményed a könyvről!

Hajnalka írta...

Remek, hogy kitetted a teljes beszélgetést, a rövidített változat tényleg kicsit suta volt. Ráadásul ebben van egy egész remek poén is amit pláne kár volt kihagyni.
( Legalább kétszer nevethető )
A kortárs irodalommal kapcsolatos véleményed fej-fej mellett halad az enyémmel is. Igazán kissé kiábrándító lenne a felhozatal az olyan ízlésűeknek mint én, ha nem lennének ilyen ódivatúak mint te. Meg azért is kár, hogy kihagyták a Győr irodalmi közeg részt, tanulságos.
Nem utolsósorban te szintén szoktál szavakkal festeni, néha meg inkább olyan mintha egy idegen lény próbálna egy számunkra otthonos ( ezért ignorált ) érzést megmagyarázni a saját szavaival - ez így most nem hangzik túl jól, pedig annak szántam. Egyfajta jó értelemben nyugtalanító látásmódra gondolok.