A zeneszerző már három ihlettelen nyári napja próbálgatta megtalálni zongoráján a fülében fészkelő dallam tökéletes lezárását, ami a dalt úgy vezeti vissza a kezdő hanghoz, hogy bejárja és kioldja közben a hangnemváltásokban feszülő összes reszkető szépséget. A ház felújítás alatt állt, az állványokon ácsok dolgoztak, verejtékezve, anekdotázva, ásítozva hordták felfelé az agyagcserepeket és a simára gyalult tetőgerendákat. A szegek és a kalapácsok ütemes csattogása lehetetlenné tette az alkotást, az ablakot a zeneszerző a hőség miatt nem csukhatta be. Megkísérelte éjjel is az alkotást, de szörnyen álmos volt, mert nappal a zaj miatt nem aludt, éjszaka meg a szatócs felesége verte a falat a zongorázásra válaszul, így a munka semmit sem haladt, a dallam nem akart lezárulni, nem sikerült visszakanyarítani a kezdőhangzat megemelő harmóniájába. Az ácsok komótosan haladtak a tető újjáépítésével, a szerző pedig egyre szenvedett, mert fülében a dal követelte a befejezést, és se zaj, se csend, sem egyéb muzsika nem csillapíthatta a hiánynak ezt a mindent túlharsogó fájdalmát. Az egyik ácslegénynek, akinek lelke társainál befogadóbbnak bizonyult a zenére, a zongoramelódia annyira a fülébe mászott, hogy esténként, ahogy menyasszonyához látogatóba igyekezett, öntudatanul dúdolgatta, fütyörészte a zeneszerző ablaka alatt hallott töredéket. Mátkája meghallván a szívszorító dalt, nagy, csendes szemeket meresztett rá, és bőrének érzékenysége is megnövekedett az éjben, amikor a legény megérintette. Hárman voltak immár a városban, akiket rabul ejtett a befejezetlen mű, hárman, akiket a csillagok felé indított, anélkül, hogy kegyelmet is adott volna erre az útra, hiszen a dal nem zárult le, nem találta saját ívét, a semmire nyitott kaput és kikergette oda a legfájóbb vágyakozásokat, és ezek hárman ott álltak, remegve, kielégületlenül a hangok teremtette sötét kozmoszban, és olyan egyedül voltak vágyaikkal, hogy álmaikban késeket éleztek tenyerükön. A töredékben maradt dallam számüzetés volt, egy otthon megpillantása, amibe betérni lehetetlen, mert a kapuja nem ér le a földig. Ezek hárman, anélkül, hogy tudtak volna egymás bajáról, ugyanannak a szomjúságnak a kínját hordozták.
Pár nappal azelőtt, hogy minden cserép a helyére került a tetőn, az ácsok között tragédia történt. Már alkonyodott, a zeneszerző bágyadt kézzel és kialvatlan szemmel ült a klaviatúra mellett. Fásultságában igyekezett olyan hangokat megszólaltatni, amelyeknek durva és váratlan atonalitása talán képes feltöri a dallamot fogvatartó hanglakatot. Éppen egyidőben történt, a zeneszerző erőteljesen leütött egy disszonáns akkordot, az ácslegény pedig egy darázsfészekre bukkant az egyik cserép alatt. Védekezés közben a darazsakkal hadakozó fiú megcsúszott a poros ereszen, elveszítette egyensúlyát, aztán fejét az állványrúdba verve a mélybe zuhant. Odalent már nem lehetett segíteni rajta. Egy héttel később, már estére járt, a zeneszerző a tökéletes csömör közepén egy ópiumpipa meggyújtásával bajlódott, amikor a cseléd halk kopogás után bejelentett neki egy hölgylátogatót. Fiatal, reszketeg lány lépett be a szobába, halvány alakú, mint egy árnyék. Félszeg tekintetét a padlóra szegezte, majd helyet foglalt az egyik széken. Hosszú ideig egyikük sem szólt, mintha nem tudnák, mi a teendő ebben a váratlan, társas csendben. Egy gyufa sercenése, aztán egy játékosan leütött e-hang a zongorán, és a lány hallgatása megtört. Egészen halkan mesélte el a történetét, boldog ifjúkorát, amit vőlegényének szerelme beteljesített, önfeledt napjaikat, egészen a dallamig bezárólag, amit a fiú a haláláig oly gyakran dúdolt abban a szűkös kis manzárdszobában, szerelmi fészkükben. A lány elmondta, hogy a szíve nagyon fáj, és sokat tépelődött ezen a látogatáson, de amióta a legény elárulta neki, honnan származik a melódia, tudta, egy napon muszáj lesz eljönnie ebbe a házba, megtenni ezt az első és utolsó találkozást. A tragédia az, hogy tökéletlen lényként kell megélnünk egy tökéletes sorsot. Ilyesmit mondott neki halkan a zeneszerző, de ekkor már nem a zongora mellett ült, hanem a lány előtt térdelt, és annak egészen finom öt ujjára helyezte saját öt ujját, és megpróbált helyet csinálni magában a helyzet elviselhetetlen bája számára, ami, úgy érezte, egy csöppet sem volt illendő egy friss özvegy társaságban. Azon kapta magát, hogy gyűrűsujja, akár egy billentyűt, néhányszor lágyan leüti a lány gyűrűsujját, és ekkor, ebben a pillanatban a fejében ez a kegyetlen, követelőző dallam megnyílt, feltárulkozott, és fülében az egymást követő hangok sebesen, akár a víz egy lefolyón át, belecsorogtak a régóta hajszolt tökéletes dalformába. A zeneszerző visszaült a hangszerhez, és eljátszotta az elkészült művet, egyszer, kétszer, háromszor is egymásután. Olyan volt az egész gyertyafényes éj, mint egy ünnep, egy halottvirrasztás. Pirkadatkor felemelte fejét a zongoralapról, látta, a lány már nincs a szobában. Kinézett az ablakon, az állványzatot elbontották, a kőmosott mintás nyári ég épp csak ébredezett. A csendben olyan hiányérzete támadt, amit csakis a tökéletes dolgok hagynak hátra az emberben.
Pár nappal azelőtt, hogy minden cserép a helyére került a tetőn, az ácsok között tragédia történt. Már alkonyodott, a zeneszerző bágyadt kézzel és kialvatlan szemmel ült a klaviatúra mellett. Fásultságában igyekezett olyan hangokat megszólaltatni, amelyeknek durva és váratlan atonalitása talán képes feltöri a dallamot fogvatartó hanglakatot. Éppen egyidőben történt, a zeneszerző erőteljesen leütött egy disszonáns akkordot, az ácslegény pedig egy darázsfészekre bukkant az egyik cserép alatt. Védekezés közben a darazsakkal hadakozó fiú megcsúszott a poros ereszen, elveszítette egyensúlyát, aztán fejét az állványrúdba verve a mélybe zuhant. Odalent már nem lehetett segíteni rajta. Egy héttel később, már estére járt, a zeneszerző a tökéletes csömör közepén egy ópiumpipa meggyújtásával bajlódott, amikor a cseléd halk kopogás után bejelentett neki egy hölgylátogatót. Fiatal, reszketeg lány lépett be a szobába, halvány alakú, mint egy árnyék. Félszeg tekintetét a padlóra szegezte, majd helyet foglalt az egyik széken. Hosszú ideig egyikük sem szólt, mintha nem tudnák, mi a teendő ebben a váratlan, társas csendben. Egy gyufa sercenése, aztán egy játékosan leütött e-hang a zongorán, és a lány hallgatása megtört. Egészen halkan mesélte el a történetét, boldog ifjúkorát, amit vőlegényének szerelme beteljesített, önfeledt napjaikat, egészen a dallamig bezárólag, amit a fiú a haláláig oly gyakran dúdolt abban a szűkös kis manzárdszobában, szerelmi fészkükben. A lány elmondta, hogy a szíve nagyon fáj, és sokat tépelődött ezen a látogatáson, de amióta a legény elárulta neki, honnan származik a melódia, tudta, egy napon muszáj lesz eljönnie ebbe a házba, megtenni ezt az első és utolsó találkozást. A tragédia az, hogy tökéletlen lényként kell megélnünk egy tökéletes sorsot. Ilyesmit mondott neki halkan a zeneszerző, de ekkor már nem a zongora mellett ült, hanem a lány előtt térdelt, és annak egészen finom öt ujjára helyezte saját öt ujját, és megpróbált helyet csinálni magában a helyzet elviselhetetlen bája számára, ami, úgy érezte, egy csöppet sem volt illendő egy friss özvegy társaságban. Azon kapta magát, hogy gyűrűsujja, akár egy billentyűt, néhányszor lágyan leüti a lány gyűrűsujját, és ekkor, ebben a pillanatban a fejében ez a kegyetlen, követelőző dallam megnyílt, feltárulkozott, és fülében az egymást követő hangok sebesen, akár a víz egy lefolyón át, belecsorogtak a régóta hajszolt tökéletes dalformába. A zeneszerző visszaült a hangszerhez, és eljátszotta az elkészült művet, egyszer, kétszer, háromszor is egymásután. Olyan volt az egész gyertyafényes éj, mint egy ünnep, egy halottvirrasztás. Pirkadatkor felemelte fejét a zongoralapról, látta, a lány már nincs a szobában. Kinézett az ablakon, az állványzatot elbontották, a kőmosott mintás nyári ég épp csak ébredezett. A csendben olyan hiányérzete támadt, amit csakis a tökéletes dolgok hagynak hátra az emberben.
