Laodemona

III.

A hajamról írok neked, amit egyszer az éjszaka selymének neveztél. Olyan óvatosan értél hozzá először, mintha attól félnél, haragos kígyóvá változik érintésedtől. Mindig kerestél valamit, láttam üres tenyeredben hiányát annak, amiről te sem tudtad, hogy mi az, és ott a pataknál, amikor kiszöktünk a májusba egy éjjelen, láttam az arcodon, hogy a hajam beleért abba az ürességbe, amit a kezed tartott kérőn a világ elé. Meg voltam rendülve közeledésedtől, mert úgy értél hozzám, hogy a hajam szálain keresztül  a gyökereken át az a szelíd mohóság, az a visszafojtott éhség, ami ujjaid végében követelőzött utánam, egészen a csontjaim mélyére hatolt, mintha a hajam nem pusztán haj, de az idegszálak legérzékenyebb hálózata lett volna, ami veszteség nélkül, és fájó és édes összerándulással ébresztette fel bennem az azonnali sóvárgást az újabb és újabb érintések után. Színültig volt az éjszaka gyengéd fennköltséggel, és ahogy az idő észrevétlenül és zajtalanul folyt előttünk, alig érintve minket, egy pillanattól kezdve már elveszett a különbség külön képzelgéseink között, és én úgy éreztem, a patak lágy omlása és a hajam lágy omlása azonos,  és te úgy érezted, ujjaid a víz vonulásában állnak, és a víz és a hajam lágy vonulása végigfolyt ujjaidon és tenyereden, a csuklódat és a válladat nyaldosta már ez a közös hőmérséklet, és nem is ültünk, de áramlottunk már akkor magunk is valami testtelen folyamlásba bele, és közben az éjszaka selymének neveztél, és könnyel és nyállal volt tele a szemünk és a szánk. Már akkor, a legelső májusban tudtam, hogy te fogsz feldíszíteni engem, hogy te leszel az első, aki miatt képes leszek elhinni önmagamat. Aki kitárja nekem azt a szabadságot, ami gyakran a szívfalon belül reked. A kérlelő ujjad nyelvén mondtad el mindezt a hajamnak, így beszéltek akkor egymással néma tagjaink, és pulzussá változott bennünk az éjszaka, azonos ütemmé.

A hajamról akarok írni neked, amit két hétig nem mostam és nem fésültem itt, amit kosszal és porral fürdettem, és hagytam, mert kénytelen voltam, mocskos kóccá fonódni, és ápolatlan bűzben viselni magamon. Fonódni, fonni. Emlékszem, amikor megtanítottalak befonni a hajam. Milyen esetlen és mérges voltál, mert sehogy sem akart sikerülni. Mindig is túl óvatosan közeledtél, és kiomlottak kezed közül a tincsek. Hogy nevettem rajtad akkor, és százszor is meg kellett mutatnom, hogyan tartsd és fond egybe a szálakat, amitől a kezed mindig úgy reszketni kezdett, és végül abbahagytad a dolgot, és inkább a nyakamon pihentél a száddal és az ujjaddal, hogy kedvességgel palástold ügyetlenséged szégyenét. De hát nem is volt az szégyen, nem volt az sosem, csak éppen nem tudhattad, hogy már a próbálkozás miatt, a félszeg vágy miatt, ahogy hajam fonásához fogtál, mennyire szerettelek akkor, és egyszerre azt kívántam, hogy sikerüljön, hogy öleléssel jutalmazhassalak, és hogy hibát véts, hogy öleléssel kárpótoljalak, mert ölelni akartalak, így vagy úgy, mert a hajamhoz értél, tehát hozzám, a legmélyéhez értél, és az éjszaka selyme voltam neked, amikor a hajamat fontad, és tanultál, mert figyeltél rám, és végül már egészen ügyesen ment, és nem egyszer, amikor hazatértem, éreztem, hogy búzakalász vagy levendulavirág vagy margaréta bújik meg a hajamban, amit csellel és észrevétlenül egybefontál velem, csak hogy jót nevethess majd meglepett arcomon, az arcon, amit mindig szépnek képzeltél.

És miért romlanak el a dolgok, mondd? Hogyan esnek szét töredékké az éjszakának azok a mámoros egyvelegei, amelyekben te és én, a hajam és az ujjad ugyanazt gondolta, érezte, élte? Miért mindig a fájdalom és a félelem, ez a párban járó józanság? A varrónők között töltött hosszú napok során megtanultam valamit. Ha hímzéssel akarsz ékesíteni egy szövetet, először is át kell döfnöd rajta a tűt, a hímzőtűt, a nemzőhegyet,  és mindig megsérted magad ebben a műveletben, mert az ékek minél szebbek, annál fájdalmasabb vágyakra sarkallnak, ha elveszítésük lehetősége megidéződik előtted. Hímzés és nemzés: egyazon forma, egyazon vér. Már az első májusban tudtam, te fogsz feldíszíteni, felékesíteni engem, és hogy ez vérrel és boldog bajjal egyaránt együttjár. Ahogy a hajamhoz értél, az egy kontinens felfedezése volt. Tele veszéllyel, édes, piros gyümölcsökkel, és éjszakánként növésbe szökkenő sötétnövényekkel. A hajam nyelvén beszéltünk ezen a kontinensen, és a világ felé tartott kérlelő kezed nem volt már üres.

A hajamról írok neked, kedvesem, mert múlt vasárnap megint bántottak. Mikor végzek a levéllel, megjelenik az a két fickó. És akkor csak hárman vagyunk ebben a szobában, én és te és a fájdalom. Mindig bántanak, ha írok neked. Mindig. Talán, ha nem írnék, nem bántanának, ezt nem tudom. De írni fogok, írni mindig neked. És az se baj, ha kitépik a hajam, múlt héten két marokkal tépték, a fejemre térdeltek és úgy tépték és szaggatták a hajam, és egy szolga egy tollseprűvel mindent összetakarított aztán, véres tyúktollak, az éjszaka vörös selyme a padló kövezetén. Elfogy a hely a papíron. Tudom, ennyi időm van a következő fájdalomig. Még két sort írhatok neked a félelemről, de csak egyet írok, húzom az időt, az utolsó sort meghagyom üresen. Hátha így nem...

Zéró

A térben áll, épp ahogy az élők teszik, és érti, érti ő az egészet, csakhogy. Kezét a zsebébe süllyeszti, és a földön nyugtatva tekintetét megpróbálja kilesni titkát a csöndnek, ami úgy kavarog körülötte, mintha egy hurrikán centrumában állna. Észak-nyugati szél fúj, dacosan hordja a szemerkélő esőt, a hideg permetet, amitől időnként reszketegen megrebben a szemhéja. Ahonnan jött, nincs már ott semmi, a múlt traverzein, amelyek hasztalan tartják emlékeiben az időt, tarka, kopott szalagok lengenek, akár egy cirkuszi sátor maradványai. Áll a térnek ezen a hideg, nyári pontján, a lába előtt ott fekszik a június holtteste, mint egy szelíden elcsapott zerge, és piszkosfehér járókövek éles geometriáján tartja egyensúlyát, és befelé néz, látásának gyökerei felé, ahol nyirkos csövek, fáradt könyökelemek, szakadozott tömítések hevernek egymás halmain. Zenéből zuhantak alakba ezek a tárgyak, amint elveszítették a melódiát, elhagyott eszközökké dermedtek, kőleheletekké, és ennek megfelelően merevek és némák, olvashatatlan kottajelek csupán. Halálos visszanézéssel szemléli a tájat a szívében, ahol mindent elpusztított az idő, és bár már maguk ezek a romok is csak relikviái egy bezárt szoborparknak, mégis tele van kővel a szíve, füsttel az orra, a csönd iszonyatos vattáival a füle, savanyú szárazsággal a szája, és indokolatlan hiánnyal a tenyere, ami már csak szárnyas teremtmények vélt távolságában érződhet ennyire kínzónak. Érti ő, és mégis a nemértésben áll a térben, az észak-nyugati szélben, a vízpermetben, a feledés akarásában, a szemhéj rejtekében. Hiszen nem érti, miféle ocsmány fondorlat tekergőzött végig az életén, ami a legboldogabb káprázatokkal szövetkezve a kijózanító és végleges elromlásba csalta. Egyáltalán, az életben betöltött funkcióját nem érti ennek az aljas csalásnak, a nap nap utáni ragyogó hazugságoknak, amelyekkel a sors mindig felemeli és eltaszítja a lelket, ezt könnyáztatta papírhajót, ezt a szélbefújt füstöt. Olyan emberek életét szerette volna élni, akik körében az öröm és a bánat összefüggései terén sosem merülhet fel a következetesség gyanúja, akik nem sejtenek soha fantomlogikát az érzelmek születése és elhalása között, akik az élet ínségét nem üzemzavarként fogadják, akik reggelizés közben sosem ejtik ki a kauzalitás és a teleológia keserű szavait. Ilyen emberek között áll a térben, csupasz egyedül, egy kabát már csak az észak-nyugati szélben, meg könnypermet és hajladozó szobor. Az egészséges élni és halni tudás, ami a hámsejtek és az állatok sajátja, számára megvalósíthatatlan. Ő is meghal és él, de nem hull, nem kopik le róla a dráma hámja, hanem évgyűrűként veszi körbe és tartja fogva észlelő és emlékező középpontját. Egyensúlyban áll, mert ezen a helyen, a járókövek éles geometriájában a múlt és a jövő egyaránt értelmezhetetlen, és egy virág elhervadásának mértékegységével mért mediánt ad ki. Tudja ő jól, hogy ez az állás, ez a csendes árok az övé, speciálisan rászabott és képességeihez igazított. Ezt valami pasztellszínű alázattal még el is viseli. Csak azt nem érti, azt nem fogja soha felérni, hogy az a fogyhatatlan szeretet, ami annyira túlcsordul már benne, hogy ujjai végén csöpög ki rettentő feleslege, miért nem elegendő, hogy a kőbe zuhant dolgokból ismét zene legyen, hogy azt a sziklás tájat a szívben nem csupán életre keltsék, de mindörökre életben tartsák ennek a szeretetnek az özönei.

Laodemona

II.

Megint kaptam levélpapírt. Megint vasárnap van. Egész héten a döbbenet és a megrázkódtatás hatása alatt állok, mára egy kissé javult a helyzet, megnyugodtam. Nem tudom pontosan elmondani neked, mi és miért történt, amikor éppen hét nappal ezelőtt az őr kitépte kezemből a levelet. Mármint, ami azután történt, arra gondolok. Röviddel később két izmos fickó érkezett, feltűrt ingujjban. Fenyegető volt a képük, nem is alaptalanul. Rossz érzésem támadt, az ablak felé húzódtam, a falnak szorítottam a hátam. Egy szó sem hangzott el, sem kérés, sem parancs. Ezek mind némák. Iszonyatos volt. Az egyik mellém lépett, hátrafeszítette a karomat, és szabályszerűen a másik elé lökött, felkínált neki, mintha a zsákmányuk lennék. Aztán az a gonosz arcú fickó váratlanul lekevert egy hatalmas pofont. Megszédültem, a fogaim felsértették a számat, éreztem, hogy elered a vérem, és az egész szoba imbolygott, mintha részeg lennék. Akkor a meglepetéstől még nem tudtam sikoltani, egy perccel később viszont már a kábulat bénította meg a számat. Mert a pofonok csak jöttek. Nem mondhatnám, hogy gyors egymásutánban, inkább kimért, lassú ütemekben, éppen annyi időt hagyva számomra, hogy egy-egy ütés után valahogy kijöjjek a robbanásszerű fájdalomból, és úgy-ahogy magamhoz térjek. És ami a legrosszabb, hogy felkészüljek a következő ütésre. A férfi tekintete, amíg képes voltam megfigyelni, végig hideg és közönyös maradt. Nem zárhatom ki azonban, hogy igen csak átélte és élvezte, amit tesz. Mindig arcomnak ugyanarra a felére sújtott le, hogy szinte már azt kívántam, kapjak a másik oldalra is, hadd pihenjen egy kicsit az az egy lángoló, zsibbadó felem. Nem tépelődtem rajta, miért vernek, mivel szolgáltam rá, mert csak a fájdalom maradt bennem, minden egyéb gondolat eltűnt, értelmét vesztette. Amikor egy pillanatra kinyitottam a szemem, láttam, a férfi tenyere egészen csuklóig véres. Elképzeltem, hogy arcom egy szétmarcangolt húsdarabbá válik a keze alatt, és akkor belém nyilallt egy szörnyű ijedtség, hogy talán örökre eltorzul az arcom, és a sebeimtől elszörnyedve meg sem ismersz már többé, ha újra találkozunk. Ez lehetett a pont, amikor végleg elernyedtem, és megszűntem jelen lenni a testemben. Az ájulás irgalma volt ez, de elviselhetetlenül későn jött. Nem tudom, meddig hevertem félholtan a padlón. Mikor magamhoz tértem, egy nedves törölköző tapadt az arcomra, talán az őr hozta be, hogy azzal tisztogassam le a vért. Ujjammal kitapogattam a szemem, attól féltem, megvakultam, de hamar kiderült, szerencsére még látok. Viszont az orrom valószínűleg eltört, iszonyúan fájt, amikor megérintettem és megmozdult benne a repedt csont. A szám szilvanagyságúra dagadt, és két fogam is meglazult. Teljesen el voltam keseredve, csak hevertem a hideg kőpadlón, és az az egy kérdés kiabált bennem, hogy miért, miért, miért? Soha életemben nem esett meg velem ilyen szörnyűség. Egy idő után, sejtelmem sincs, hány órán át feküdtem ott a földön, egy ismeretlen érzésem támadt. Nehéz pontosan megfogalmaznom, amúgy is ügyetlenkedek a szavakkal. Ahogy a kezemről és arcomról a vért törölgettem, egyszerre nem akartam elhinni, hogy velem történt meg mindez a szégyen. Mert annyira mélyen szégyelltem magam akkor, hogy azt nem lehet elmagyarázni. Tudom, ostobaságnak tűnik, de olyan furcsa dologra vetemedett az agyam, és megpróbálta azt az illúziót kelteni, hogy ez a meggyötört test valaki másé, nem hozzám tartozik. Mert nem azonosulhattam összetört arcommal, tulajdon véremmel, idegennek tűnt testem egész nyers valósága, ez az izzadt, véres, nyirkos gubanc. Nyilván védekezés lehetett ez, a biztonsághoz, a jóhoz való konok ragaszkodás ösztöne lehetett. Hamarosan szinte gyermeki béke szállt rám, mint egy álom, úgy lepett meg a könnyedség. Összekuporodtam a padló kövén, és tudtam, és ezt értsd szó szerint, tudtam, hogy nem vagyok ott, nem vagyok fogoly többé. Az ablakból is látható mezőn jártam, visszanéztem a börtön falára. A mezőn levendula virágzott, nem értem, miért éppen levendula, de mindegy is, éreztem, hogy úton vagyok feléd, teljesen sértetlenül igyekszem hozzád. Arcomon végigsimítottam tenyeremmel, és ahogy azt vártam, minden ép és változatlan volt rajta, és úgy örültem neki, hogy nem is akartam felébredni többé. Köhécsel az őr a hátam mögött, talán azt akarja mondani, hogy fejezzem be a levelet. Még pár sort hát. Remélem, megkaptad az előző levelemet. Ráírtam a címet a papírra. És azt is szívből remélem, hogy nem keseredsz el azon, amit írok, és ha ilyenformán tudatom veled, hogy mennyire félek és aggódom, megérted azt is, hogy mindig kitartok melletted, semmi de semmi nem tántoríthat el hitemtől, hogy újra látni foglak egyszer. Nehéz ez a próbatétel, borzasztó nehéz. Gyakran állok csak úgy naphosszat az ablaknál, és nézem odakint a tájat. Mit nem adnék egy kis sétáért, ha talpamhoz érhetne a májusi pázsit, ha hajamba akadna egy vékony ágacska, ott, a gyönyörű fűzfák alatt. Az a baj a bezártsággal, hogy az ember ki van szolgáltatva az emlékeinek. Nem tud a mostban élni, folyvást csak emlékezik, tűnődik és töpreng, képtelen, és nem is akar jelen lenni az idő folyásában. Az én emlékezetem egyszerre csodás és fájó képekből válogat, mindegyikben ott vagy te, mint különböző fák és virágok körül egyazon levegő, tehát maga az élet. Bocsáss meg, ha túl érzékenynek tűnik írásom. Senkinek sem kívánom, hogy megélje, mennyire szorongató és borús ez a hiányérzet. Nincsen kijárata, nincsen egyetlen engedékeny pillanata sem, amiben nyugalmat lelhetnék. Emlékszel a kutyánkra, Anselmusra. Egy rókacsapda megfogta a lábát, mire rátaláltam, már a végét járta. Sírva hajoltam fölé, még csak nem is nyüszített. Éppen úgy nézett rám, ahogyan kedvenc költőnk írja nagy versében. Már a túlra nézett, túl saját fájdalmán és rajtam, és megértettem, hogy a sorsa számára nem végzet, nem kérdés, nem bánat és öröm, hanem állandó teljesség, a pusztulást nem ismeri, így benne minden derűs, tiszta és ép. Úgy szeretnék látni, ahogy Anselmus látott, át abba a hiánytalan térbe. De még saját arcomat sem látom, nincsen tükröm, csak a mosdótálban a zavaros vízfelszín, és benne egy idegen képe, tele látható és láthatatlan sebekkel. Búcsúznom kell, itt van az őr, idelép hozzám, és hallgat. Borzasztóan néma minden.

Laodemona - A halálvasárnapok, avagy száz bekezdés a félelemről

I. 

Annyi minden zavarog a fejemben. Zavarog, érted? Nem is tudom, mivel kezdhetném. Csak két oldalnyi papír van előttem, kedvesem, ennyit bocsátottak a rendelkezésemre, csak két oldal. Túl kevés ez, hogy elmondjam mindazt, amit szeretnék, mindazt a zavart és félelmet, ami…, a szerelmem. Te is tudod, mert tudnod kell, hétfőn zártak be ide, miután a bíró kihirdette ezt az érthetetlenül szigorú ítéletet. Azt hiszem, elájulhattam, és már itt tértem magamhoz, azt se tudom pontosan, hol. A szoba szűkös, és egyetlen keskeny ablaka van, amin rács védi a külvilágot tőlem. Hétfőn hoztak be, azóta minden nap egy vonalat vések körmömmel az asztal lapjába, hogy megőrizzem az időt. Mert van itt egy kis asztal meg egy szék, itt írom a levelet neked. És egy vacak ágy is van, mellette egy tál a mosakodáshoz, ez minden, és a kőfalba süllyesztett árnyékszék. Fényűző hely, ugye? Nevetnem kell nyomorúságomon. Tehát, ha jól számolom, ma vasárnap van, hat éjszakám telt el itt szinte álom nélkül, teljes boldogtalanságban. Ma reggel megjelent az őr, és az asztalra tette a papírt és a tollat, majd némán intett, hogy kezdjek velük valamit. Hiába kérdeztem, mit akarnak tőlem, mintha kivágták volna a nyelvét. Most is itt áll, a hátam mögött, a falnak támaszkodik, és figyel. Gondolom, azért strázsál, hogy elvigye az írást, ha elkészültem. Vagy azért, nehogy elragadtassam magam, nehogy valami butaságot tegyek. Például ezzel a csinos, fémhüvelyű irónnal a kezemben. De hát mit is érnék vele, ha a szívembe meríteném? Annál sokkal fontosabb vagy nekem, kedvesem. Ha eldobnám magamtól az életet, azt bizonyítanám, hogy nem volt bennem elég tartás, és hit abban, hogy várni fogsz rám, mert ugye várni fogsz rám? Két esztendő elröpül hamar, és akkor újra egymáséi leszünk. Ez fogja tartani bennem a lelket, ez a gondolat lesz minden reményem és bizodalmam ez alatt a több mint száz hét alatt. Nyolc évszak, belegondolni is szörnyű, mennyi csodáról maradok le rabságomban. Istenem, mitől fosztottam meg magunkat abban a jóvátehetetlen pillanatban? Hogyan vetemedhettem rá? Amit tettem, emlékszem, aránytalanul könnyednek tűnt nekem akkor, olyan csábító lehetőségeket ígért, amelyek mellett a vétek súlya szinte eltörpült, és a bűnöm igazolhatóvá vált. Azt hiszem, lesz bőven időm eltöprengeni rajta, miért láttatja az élet néha olyan egyszerűnek magát, miközben az ember halálos csapdák napfényes mezején sétál. Szeretnék bocsánatot kérni tőled, hogy olyasmit tettem, ami elszakít minket egymástól, vagyis egy belátható, de át nem érezhető időre kegyetlenül elválaszt. Hidd el, kizárólag kettőnk érdekeit néztem, amikor elkövettem bűnömet. Tévesen mértem fel a körülményeket és a következményeket, naiv voltam és óvatlan. Azt mondom óvatlan, pedig nem arra célzok, hogy óvatosabbnak kellett volna lennem, és akkor most minden rendben lenne. Nem, nem, egyáltalán nem szabadott volna megtévednem. De az ember mindig visszafelé tekintve okosodik meg. Meg kell tisztulnom, ez büntetésem célja, a vezeklés teljes átélése, hogy megint olyan emberként szoríthass magadhoz, akiért megérte a várakozás, mert lelkében megerősödött, a tettét örökre megbánta. Majd ez a sovány, rácsos ablak lesz a kapum, amin át a mező látványával együtt a bűnbánatot is beengedem rabságomba. Résnyire kilököm az ablaktáblát, és ha beszívom ezt az egyre drágább levegőt, ami a szabad erdők felől árad felém, a fájdalom mellett a kegyelem ígérete is megszületik bennem. Mert van isteni kegyelem, ebben biztos vagyok. A kövek, amelyekből a falat emelték körém, egyszerre tartanak fogva, és tesznek tanúságot róla, hogy a szabadság létezik. A bűn is egy tömlöcfal, mi más, és azon túl Isten irgalmassága, az Úr szabad, tágas vidéke, ami sosincs örökre lezárva előttünk. Úgy érzem, sikerülni fog, száz hét, eltelik valahogy. Tele vagyok reménykedéssel, és olyan szépeket gondolok rólad, olyan elevenen őrizlek, hogy szinte itt vagy velem. Azt hiszem, az őr el akarja venni a papírt. Vigyázz ---

Új Forrás 2010 június

A Jász Attila által szerkesztett Új Forrás aktuális számában elolvasható egy régebbi novellám,

Virágok, melyek nem ismerik a sötétséget

címen.