Laodemona

II.

Megint kaptam levélpapírt. Megint vasárnap van. Egész héten a döbbenet és a megrázkódtatás hatása alatt állok, mára egy kissé javult a helyzet, megnyugodtam. Nem tudom pontosan elmondani neked, mi és miért történt, amikor éppen hét nappal ezelőtt az őr kitépte kezemből a levelet. Mármint, ami azután történt, arra gondolok. Röviddel később két izmos fickó érkezett, feltűrt ingujjban. Fenyegető volt a képük, nem is alaptalanul. Rossz érzésem támadt, az ablak felé húzódtam, a falnak szorítottam a hátam. Egy szó sem hangzott el, sem kérés, sem parancs. Ezek mind némák. Iszonyatos volt. Az egyik mellém lépett, hátrafeszítette a karomat, és szabályszerűen a másik elé lökött, felkínált neki, mintha a zsákmányuk lennék. Aztán az a gonosz arcú fickó váratlanul lekevert egy hatalmas pofont. Megszédültem, a fogaim felsértették a számat, éreztem, hogy elered a vérem, és az egész szoba imbolygott, mintha részeg lennék. Akkor a meglepetéstől még nem tudtam sikoltani, egy perccel később viszont már a kábulat bénította meg a számat. Mert a pofonok csak jöttek. Nem mondhatnám, hogy gyors egymásutánban, inkább kimért, lassú ütemekben, éppen annyi időt hagyva számomra, hogy egy-egy ütés után valahogy kijöjjek a robbanásszerű fájdalomból, és úgy-ahogy magamhoz térjek. És ami a legrosszabb, hogy felkészüljek a következő ütésre. A férfi tekintete, amíg képes voltam megfigyelni, végig hideg és közönyös maradt. Nem zárhatom ki azonban, hogy igen csak átélte és élvezte, amit tesz. Mindig arcomnak ugyanarra a felére sújtott le, hogy szinte már azt kívántam, kapjak a másik oldalra is, hadd pihenjen egy kicsit az az egy lángoló, zsibbadó felem. Nem tépelődtem rajta, miért vernek, mivel szolgáltam rá, mert csak a fájdalom maradt bennem, minden egyéb gondolat eltűnt, értelmét vesztette. Amikor egy pillanatra kinyitottam a szemem, láttam, a férfi tenyere egészen csuklóig véres. Elképzeltem, hogy arcom egy szétmarcangolt húsdarabbá válik a keze alatt, és akkor belém nyilallt egy szörnyű ijedtség, hogy talán örökre eltorzul az arcom, és a sebeimtől elszörnyedve meg sem ismersz már többé, ha újra találkozunk. Ez lehetett a pont, amikor végleg elernyedtem, és megszűntem jelen lenni a testemben. Az ájulás irgalma volt ez, de elviselhetetlenül későn jött. Nem tudom, meddig hevertem félholtan a padlón. Mikor magamhoz tértem, egy nedves törölköző tapadt az arcomra, talán az őr hozta be, hogy azzal tisztogassam le a vért. Ujjammal kitapogattam a szemem, attól féltem, megvakultam, de hamar kiderült, szerencsére még látok. Viszont az orrom valószínűleg eltört, iszonyúan fájt, amikor megérintettem és megmozdult benne a repedt csont. A szám szilvanagyságúra dagadt, és két fogam is meglazult. Teljesen el voltam keseredve, csak hevertem a hideg kőpadlón, és az az egy kérdés kiabált bennem, hogy miért, miért, miért? Soha életemben nem esett meg velem ilyen szörnyűség. Egy idő után, sejtelmem sincs, hány órán át feküdtem ott a földön, egy ismeretlen érzésem támadt. Nehéz pontosan megfogalmaznom, amúgy is ügyetlenkedek a szavakkal. Ahogy a kezemről és arcomról a vért törölgettem, egyszerre nem akartam elhinni, hogy velem történt meg mindez a szégyen. Mert annyira mélyen szégyelltem magam akkor, hogy azt nem lehet elmagyarázni. Tudom, ostobaságnak tűnik, de olyan furcsa dologra vetemedett az agyam, és megpróbálta azt az illúziót kelteni, hogy ez a meggyötört test valaki másé, nem hozzám tartozik. Mert nem azonosulhattam összetört arcommal, tulajdon véremmel, idegennek tűnt testem egész nyers valósága, ez az izzadt, véres, nyirkos gubanc. Nyilván védekezés lehetett ez, a biztonsághoz, a jóhoz való konok ragaszkodás ösztöne lehetett. Hamarosan szinte gyermeki béke szállt rám, mint egy álom, úgy lepett meg a könnyedség. Összekuporodtam a padló kövén, és tudtam, és ezt értsd szó szerint, tudtam, hogy nem vagyok ott, nem vagyok fogoly többé. Az ablakból is látható mezőn jártam, visszanéztem a börtön falára. A mezőn levendula virágzott, nem értem, miért éppen levendula, de mindegy is, éreztem, hogy úton vagyok feléd, teljesen sértetlenül igyekszem hozzád. Arcomon végigsimítottam tenyeremmel, és ahogy azt vártam, minden ép és változatlan volt rajta, és úgy örültem neki, hogy nem is akartam felébredni többé. Köhécsel az őr a hátam mögött, talán azt akarja mondani, hogy fejezzem be a levelet. Még pár sort hát. Remélem, megkaptad az előző levelemet. Ráírtam a címet a papírra. És azt is szívből remélem, hogy nem keseredsz el azon, amit írok, és ha ilyenformán tudatom veled, hogy mennyire félek és aggódom, megérted azt is, hogy mindig kitartok melletted, semmi de semmi nem tántoríthat el hitemtől, hogy újra látni foglak egyszer. Nehéz ez a próbatétel, borzasztó nehéz. Gyakran állok csak úgy naphosszat az ablaknál, és nézem odakint a tájat. Mit nem adnék egy kis sétáért, ha talpamhoz érhetne a májusi pázsit, ha hajamba akadna egy vékony ágacska, ott, a gyönyörű fűzfák alatt. Az a baj a bezártsággal, hogy az ember ki van szolgáltatva az emlékeinek. Nem tud a mostban élni, folyvást csak emlékezik, tűnődik és töpreng, képtelen, és nem is akar jelen lenni az idő folyásában. Az én emlékezetem egyszerre csodás és fájó képekből válogat, mindegyikben ott vagy te, mint különböző fák és virágok körül egyazon levegő, tehát maga az élet. Bocsáss meg, ha túl érzékenynek tűnik írásom. Senkinek sem kívánom, hogy megélje, mennyire szorongató és borús ez a hiányérzet. Nincsen kijárata, nincsen egyetlen engedékeny pillanata sem, amiben nyugalmat lelhetnék. Emlékszel a kutyánkra, Anselmusra. Egy rókacsapda megfogta a lábát, mire rátaláltam, már a végét járta. Sírva hajoltam fölé, még csak nem is nyüszített. Éppen úgy nézett rám, ahogyan kedvenc költőnk írja nagy versében. Már a túlra nézett, túl saját fájdalmán és rajtam, és megértettem, hogy a sorsa számára nem végzet, nem kérdés, nem bánat és öröm, hanem állandó teljesség, a pusztulást nem ismeri, így benne minden derűs, tiszta és ép. Úgy szeretnék látni, ahogy Anselmus látott, át abba a hiánytalan térbe. De még saját arcomat sem látom, nincsen tükröm, csak a mosdótálban a zavaros vízfelszín, és benne egy idegen képe, tele látható és láthatatlan sebekkel. Búcsúznom kell, itt van az őr, idelép hozzám, és hallgat. Borzasztóan néma minden.