Ott lakom valahol az ismertnek vélt univerzum akármelyik csillagrendszerében, egy nálam valamelyest idősebb planétán, amelynek megrázó szépségét, egyszerre hatalmas, és ha felnézek, tudom, végtelenül semmikicsiny létezését sem befogadni, sem mellőzni nem vagyok képes, ott lakom, nem itt, ott lakom, benne lakom a távolságban, ami lehetőségeim és képzeletem között feszül, vagyok benne, kémiai alapú életformák között, tele kovalens és irracionális kötésekkel, és láthatatlan filamensekkel összevart szájjal, hogy hangosan ne kérdezzem, miért szebb az ég fiatalon és zavaróbb a fény öregen, és a málnának és a vaníliának az ízét sem tekintem már támadhatatlan létalapnak, ahogy a zene is csak bérlő a fülemben, sem testvér, sem szolga, csak egy rezgés, ami megtűri, hogy vele remegjek, és bénán bámulom egy őszi, cserépszínű alkonyat hordalékait, amelyekben idehabzik hozzám minden, amit elveszíteni nem volt drága számomra, és szénnel és hidrogénnel van sajdultig tele a szemem és a szám, és még a nedveimben nyüzsgő teremtmények sem hallják és értik, hogy fentről és lentről egyazon elviselhetetlen gravitáció húz, az egészben-lenni-akarás, és ennek nemsikerültsége, mert hiába szótorlaszok és körtefaklisék és vérrózsaszín szalagjai a reménykedésnek, mégis csak az időt lélegzem, ami táplál és elemészt, amiben egymást marva forog és hempereg az élet és a halál, és tudom, álmomból ébredve is tudom, mintha a padlizsán színét kérdezné tőlem valaki, tudom milyen, de nincs esélyem elmondani, hogy megannyi hiábavaló mozdulat, hektoliterekben mért könny és légköbméterekben mért szomorú sóhaj ellenére, mennyire érdemes, mennyire egyöntetűen gyönyörű a halandóság, micsoda végtelen gyönyör rejlik abban, hogy korlátaim vannak és ezeket a korlátolt tereket teljesen kitölthetem olykor olyan molekulárisan nem indokolt jelenések kellemével, mint a szerelem, a folyó mozdulata a kézfejemen, a vaj eldörzsölése a bőrön, vagy egy röpke érzet, hogy egy vándormadár puha tüdejében élek, mélyen benthagyva egy ismertnek vélt univerzum lehetőségében, csillagok és vasárnapok között, hiszen olyan mindegy hol és miért, úgyis csak annyit tudhatunk meg életünkről, amennyi a légzéshez elegendő, lélegezni az időt, lélegezni az időt, és belélegezni majd az utolsó időt is, és akkor, akkor majd, talán mint egy villanás egy villa szárán, úgy omlunk tovább terhünkkel, hogy sem teher, sem omlás nem lesz már, semmi, amivel mindez megemlékezhető. Mind levizsgázunk kémiából.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése