2009. július 16., csütörtök

Virágok, melyek nem ismerik a sötétséget


(részlet)

„A levágott fejű tojó teste egy ügyes mozdulattal kisiklik a gazda markából és kétszer tehetetlenül nekifut a nádkerítésnek” – ez volt utolsó elkezdett képének munkacíme. A kép végül nem készült el. Vagy fél éve bajlódott vele, sok-sok grafitceruzás vázlatot rajzolt, mire úgy ítélte, jöhet az olajfesték végső alázata. Először is megfestette a falusi hajnal pirosát az ólak felett, a napkeleti ég nyugodt és vészjósló intenzitásával. Mikor ezzel megvolt, következett a kert növényeinek aprólékos kidolgozása, hetvenkilenc cseresznyeszem a bal oldali fára, alá a felkapált veteményes földbarnája némi répazölddel. Jobbra a deszkaólak hiányos részlete, az ólak előtt egy diófatörzsből készült alacsony bak, amin egy véres baltacsapás nyoma mesélt az elvégzett munkáról. A vér színének kikeverésén rendkívül sokat fáradozott, gyertyával és gázlánggal világította meg az eredményt, de nem volt elégedett. Egy ízben még saját vérét is kifolyatta könyökhajlatban, hogy lássa, mennyi hullámhossz- és frekvenciabeli eltérés lehet az ebéddé változó baromfi és saját nedve közt. Sáfránnyal, feketeribiszkehéjjal, izabella szőlővel kísérletezett, míg a megfelelő árnyalatra lelt. A kép alján egy vaskos férfikar nyújtózott előre, az ujjak a szorításból megszökött szárnyas után kaptak. A körmök keretét gondosan feltöltötte friss festékvérrel. Az ól előtt néhány lépésnyire illetve a cseresznyefa alatt egy-egy süldő parasztgyerek ábrázata látszott, az idősebb teli szájjal röhögött a gazda, tehát a kar ügyetlenségén, az ifjabbik meg elborzadva leste a félresikerült mészárlás következményét. Eddig rendben is lett volna, de a festő látása ez idő tájt tovább romlott. Sehogy sem bírta felfedezni a fejéről leválasztott állat menekvő testét a képen, bár esküdni mert volna rá, hogy előzőleg már odafestette. A kompozíció közepén, sötétlő földbarázdák és üde salátafejek között kellett volna meglátnia a boldogtalan tojótorzót, ahogy megzavarodott, vékony lábain a kép címében is említett nádkerítés felé törekszik. De a festmény közepén homály volt, sötét massza, és hiányzott a kert. Nagyítóval és olajos rongyokból rögtönzött fáklyával is végigpásztázta a képet, újra és újra, de hiába, az állat eltűnt, sikerült neki, tényleg megszökött, nem csupán a képen rögzített hajnalból, de a festő valóságából is. A vásznat szégyenkezve rejtette el a többi sikertelen terv közé, mielőtt a címét még dühösen „Nem lesz tyúkhúsleves” –re módosította.

0 megjegyzés: