Megnyúzták ezt a napot, így még jobban fázik. Kihűlt gépkocsik parkolnak a térben, iszonyatos forradások csúfítják az időt. Szürkezöld, szürkebarna, kopott zöldbarna: ennyire képes a tél. Nincsen annyi szesz, amivel akár egyetlen lábujj felmelegíthető lenne. Hogy Dél-Amerika most izzad, rossz viccnek tűnik csupán. Seregélytetemek a hó alatt, sáros nejlonzacskók fagynak az üvegre, a transzformátorházakban bénán búgnak az órák.
És ebben a városszerkezetű veremben létezik egy lehetőség, van egy ajtó egy sötét lépcsőház kövei között, amin halkan bezörgetek, ha végre odaértem, és ő ajtót nyit, és maga után húz, befelé. Nem gyújt fényt, nem szól egyetlen szót sem, lenyomja a vállamat, és a szoba sarkában egy fotelbe ültet. Érzem, hogy körülöttem repdes, hozzám súrlódik, motoz és tapogat, az ölembe fészkel, és hosszasan a befogadásban részesít. Odakint a város, idebent mi reszketünk, de más a két temperáltság.
Még sötét éjszaka van, de lassan muszáj lesz elengednünk egymást, habár nyálunk nem apadt még el, és szemünk, az a veszélyes, sárga kő, ugyanazé az állaté.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése