Egy titkos tóról

Hazánkban, egy arany kert közelében, létezik egy egészen kicsi tó, ami gondosan el van rejtve a véletlen tekintetek elől, és nincs sok esély rá, hogy a kóbor lény futtában, vagy akaratlan bolyongásában megpillantsa. Megközelíteni meglehetősen körülményes. Nem is nagyon jár ide senki, a víz háborítatlan és csendes. Így, nyárutó tájékán, ha lehet, még magányosabb, jelenléte már szinte zaklatott nyugalmat áraszt. A tó egyedül van, de ez nem teherként nehezedik rá, inkább csendjét - amivel nagyon is komoly tartalmat közöl - hangsúlyozza a maga varázslatos módján. Ezt a tavat nem a természet formálta, nem kéregmozgások vagy a víz teremtette a saját kedve szerint. Emberi küzdelem eredménye a meder, a földbe vájatokat maró, kutató, önmaga gödreinek mélyére ereszkedni akaró, haszonvágyó, nyughatatlan emberé, aki boldogulást és létet remélt, mikor a kavicsbánya ötlete felrémlett előtte.

A titkos tó mára természeti kincs. Érintetlen és zajtalan, sűrű vize a ritka kegyelemnek. Illendő is megőrizni így, illattal, fényszikrákkal, a lassan köré fonódó csekély csalitossal. Néhány tárgy makacsul őrzi a beavatkozás nyomát, lebomlásra képtelen műanyaghordó és deszkákból tákolt artistapalló is akad itt, de idővel ezek is az enyészetbe vesznek majd valahogy. Az akarat elbukott, a terv meghiúsult, a tó létezik. És partjától kőhajításra még egy apró, rögtönzött szigetecske is kialakulhatott, rajta két csenevész fa áll, nem tudom pontosan, mifélék. Be lehet úszni oda, és elheverni azon a talpalatnyi fövenyen. Aligha kellhet ennél teljesebb világ.

Mikor meghallottam, hogy létezik, futni akartam az irányába. Szerencsém volt, a közelében lehettem, mégsem sikerült elsőre odajutnom. Talán az irány fogott ki rajtam, az erdő volt sűrű, és lépteim türelmetlenek. Eltévedtem. Végül a harmadik próbálkozásom sikerrel járt, ekkor egy másik égtáj felől közelítettem, a helyes égtáj felől. És a tó akkor végre megmutatkozott, próbálkoznom alig kellett, görcs nem volt bennem, csak meglepetés és gyönyörűség. Só száradt a homlokomon, mert sokat verejtékeztem, s ahogy a parton a víz fölé hajoltam és benne megmosakodtam, én és a tó megértettük, hogy mindegyikünkben az elveszített tenger akar visszatérni.

Mint említettem, emberi küzdelem eredménye a meder, a földbe vájatokat maró, kutató, önmaga gödreinek mélyére ereszkedni akaró, haszonvágyó, nyughatatlan emberé, aki boldogulást és létet várt, mikor a kavicsbánya ötlete felrémlett előtte. Bár eleve kudarcra ítéltetett, mégis, talán tudtán kívül sikerrel is járt. Mert ez a tó, ez az elhagyott tengerszem bizonyos értelemben maga a lét, önmagunk megrázó gödre és magasa.

Amit a tóról mondani akartam, elmondtam.

Könyvbemutató

A NEMMOZGÓ című kötet hivatalos győri bemutatójának a IX. Győri Könyvszalon ad teret és időt.

Helyszín: Győri Nemzeti Színház, Kisfaludy Terem
Időpont: 2009. október 3., szombat, 11:00 óra
Beszélgetőtárs: Sütő Csaba András, költő

Ezt megelőzően még megrendezésre kerül egy kötetlenebb, könnyedebb atmoszférájú bemutató is, Szalai Zsolt költő barátommal közösen. Tehát aki nem bír szombatig várni, jöhet pénteken is.

Helyszín:Győr, Rómer Ház, Underground klub
Időpont: 2009. október 2., péntek, 20:00 óra

Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Nyárbúcsúztató

Egy réges-régi impresszió folyam...

Meleg napok járnak mifelénk. Micsoda nyár ez! Fény és zöld, zene, szél, alkonyok, langyos és forró esték, délutáni eszmék, hosszú beszélgetések a kiskocsmában, vakítóan sárga-fehér reggelek, a nap áttűz a redőnyön, beszitál a fény, röviditalok, hosszú, küzdelmes szeretkezések, csodák, szerelmes szavak, mesék, varázs, folyópart, óriási fák, sodrás, könyvek, zene, virágok az ablakban, finom szoknyarebbenések, Beethoven, Schubert, Wagner is mind itt vannak, legjavukban ragyognak, Nap és Hold, fogyatkozás, vonatdöcögés, kilométerek kattognak a távolba alattunk, utazás, sör, rohanó dombok, fővárosi tömeg, metropolisz, technokrácia, reggeli egy padon, alkonyi parkok, verseskötet a kézben, egy szelet rongyos papír, köszönetképpen magamnak, kifogyott tollak, pár halk szó, az álmok és a nappal különös egysége, olvad minden, ragyog, szép és fáj, porcelán és márvány az égbolt, a dallam beteríti a tájat, barátaim távoli hangja, óceán feletti remények, közös vacsorák helyett magányos megtartóztatások, tudva, látva, e gyönyörű hiábavalóságot, asztalomon Schopenhauer fertőző élete pihen, akaratom ellenére, szabadság, képzelgések, majd-jövőre-máshogy-lesz-gondolatok, nyáréj remények, zene, gyengén hajló, hűs lugasok, napernyő, tévézaj a szomszédból, macskahangok, állati vágyak, zene és harmónia, minden pillanat más és ugyanaz, vörösboros szódám előbb ér az asztalomhoz, mint én magam, hajnalra ítélt tervek, átvirrasztott éjszakák, tudjuk, hogy reggel szembenézünk valami fájó kétséggel, zene és zene, mindig csak zene, a távolból a nagy német Johann Sebastian orgonafutamai csengenek elő, minden zene, mindig csak zene, és azt hiszem, néha csalfán megejt a sors, azt hiszem, néha boldog vagyok.

Virágok, melyek nem ismerik a sötétséget

(részlet)

„A levágott fejű tojó teste egy ügyes mozdulattal kisiklik a gazda markából és kétszer tehetetlenül nekifut a nádkerítésnek” – ez volt utolsó elkezdett képének munkacíme. A kép végül nem készült el. Vagy fél éve bajlódott vele, sok-sok grafitceruzás vázlatot rajzolt, mire úgy ítélte, jöhet az olajfesték végső alázata. Először is megfestette a falusi hajnal pirosát az ólak felett, a napkeleti ég nyugodt és vészjósló intenzitásával. Mikor ezzel megvolt, következett a kert növényeinek aprólékos kidolgozása, hetvenkilenc cseresznyeszem a bal oldali fára, alá a felkapált veteményes földbarnája némi répazölddel. Jobbra a deszkaólak hiányos részlete, az ólak előtt egy diófatörzsből készült alacsony bak, amin egy véres baltacsapás nyoma mesélt az elvégzett munkáról. A vér színének kikeverésén rendkívül sokat fáradozott, gyertyával és gázlánggal világította meg az eredményt, de nem volt elégedett. Egy ízben még saját vérét is kifolyatta könyökhajlatban, hogy lássa, mennyi hullámhossz- és frekvenciabeli eltérés lehet az ebéddé változó baromfi és saját nedve közt. Sáfránnyal, feketeribiszkehéjjal, izabella szőlővel kísérletezett, míg a megfelelő árnyalatra lelt. A kép alján egy vaskos férfikar nyújtózott előre, az ujjak a szorításból megszökött szárnyas után kaptak. A körmök keretét gondosan feltöltötte friss festékvérrel. Az ól előtt néhány lépésnyire illetve a cseresznyefa alatt egy-egy süldő parasztgyerek ábrázata látszott, az idősebb teli szájjal röhögött a gazda, tehát a kar ügyetlenségén, az ifjabbik meg elborzadva leste a félresikerült mészárlás következményét. Eddig rendben is lett volna, de a festő látása ez idő tájt tovább romlott. Sehogy sem bírta felfedezni a fejéről leválasztott állat menekvő testét a képen, bár esküdni mert volna rá, hogy előzőleg már odafestette. A kompozíció közepén, sötétlő földbarázdák és üde salátafejek között kellett volna meglátnia a boldogtalan tojótorzót, ahogy megzavarodott, vékony lábain a kép címében is említett nádkerítés felé törekszik. De a festmény közepén homály volt, sötét massza, és hiányzott a kert. Nagyítóval és olajos rongyokból rögtönzött fáklyával is végigpásztázta a képet, újra és újra, de hiába, az állat eltűnt, sikerült neki, tényleg megszökött, nem csupán a képen rögzített hajnalból, de a festő valóságából is. A vásznat szégyenkezve rejtette el a többi sikertelen terv közé, mielőtt a címét még dühösen „Nem lesz tyúkhúsleves” –re módosította.

A Bábelgép (részlet)

"- Igazgató úr, rögtön az elején tisztáznunk kell valamit. Bizonyos nem lehetek benne, de erős a gyanúm erre vonatkozólag: önt nyilván beavatták. Ön feltételezhetően legalább annyi információval rendelkezik az ügyről, mint jómagam, de azt sem zárhatom ki, hogy az ön tájékozottsága, ami a Gépet illeti, az enyémet is jócskán meghaladja. Szeretném, ha őszinteségünk kölcsönös lenne, s mivel a mai nap volt az utolsó munkanapom önöknél, erről egyébként gondolom, már értesült, őszintén kérdem öntől: igazgató úr, önt beavatták, ugye?

- Nézze, maga őszinteséget kér tőlem, hát legyen. A legőszintébb fogalmam sincs, mit hord itt össze nekem. Kérhetném, hogy legyen következetes?

- Mi sem egyszerűbb, kedves igazgató úr. Miután az egész ügy a sötét hazugság talajából hajt ki, nem lep meg, hogy kérdésemre, ami az ön beavatottságát illeti, elterelő választ adott. Ezt tulajdonképpen, engedje meg, hogy beismerésként könyveljem el. Megengedi?

- Bár egy kukkot sem értek abból, amit mond, megkérem, folytassa.

- Persze hogy, persze hogy nem ért, igazgató úr, ígérem, rögtön világosabb lesz. Bevallom, sokat merengtem rajta korábban, hogy kik lehetnek a beavatottak. Elemi undor vett rajtam erőt, ha magamat is a soraikba képzeltem, és nekem elhiheti, a felismeréssel járó megrázkódtatás, hogy bár nem ugyanabból az irányból, de magam is ugyanoda jutottam, csöppet sem volt kellemes. A tudás többnyire kegyelmi állapot, de ebben az esetben démoni pozíció is egyben. Amit mi ketten tudunk, igazgató úr, erről tudni olyan kiváltság, ami kivételesen nem lehet érdem, sőt, az átkok átka, a kárhozat terének örökbérlete. Olyan felelősség, amit titokban kell viselni, olyan titok, amit őrizni rendkívüli felelősség. Nem tudhatom, hogy ön, igazgató úr, e terhet, e titkot, a felelősséget miféle ellenszolgáltatás ígéretében viseli, de biztos vagyok benne, akik e botrány szégyenét önnek is kiosztották, nyilván nem fukarkodtak az anyagi javadalmazások terén. Mindebből nekem semmi sem jutott, hiszen én nem megbízásból, hanem önbeavató módon jutottam rettenetes ismereteimhez, s ez egyben, megjegyezném, a Gép hatékonyságának némi zavarát diagnosztizálja. De hogy a lényegre térjek, igazgató úr, hiszen végtére is péntek van, és nyilván közös bennünk a hazatérés vágya is, szeretném önnek röviden elmondani, hogy a Gép létezésének részemről való felismerése milyen üzenetet hordoz az ön, de elsősorban az önt megbízó hatalmak számára.

Lukács megpihent, kifújta magát, tekintetét az igazgató egyre kíváncsibb szemébe mélyesztette, majd folytatta.

- Szeretném közölni önnel, hogy véleményem szerint a Gép létezése, de tulajdonképpen már a létezését megelőző tettek és az azokat megelőző gondolatok, sőt, a gondolatot megelőző ötlet és kép is az ember par excellence szabadságának csúfos és megbocsáthatatlan kigúnyolása. Ilyen ideák nem foganhatnak az élet abszolút értékét megértő és becsülő elmékben. Ennyit morális kommentáromról.
Szeretném közölni önnel, hogy a tervezés, a technikai koncepció közel tökéletes volt, de csak közel tökéletes, mert a teljes, átfogó zavar nem hozható létre kívülről, a teljes zavar ugyanis a zavarót is involválja, annak biztonságát is veszélybe sodorja, és ezt, belátásból vagy gyávaságból a készítők, akiknek ön is, igazgató úr végül a kézilányává lett, nem merték vállalni.
Szeretném közölni önnel, hogy alapvető hibának tartom, hogy az említett személyek olyan mértékben nézték le és becsülték alá az úgynevezett célközönséget, hogy elvakult önteltségük elkerülhetetlen lelepleződéshez vezetett, melynek látszólag nem sok jelentéssel bíró következménye máris az, hogy mi itt, igazgató úr, egymással szemben állunk, illetve, hát éppen most ülünk.
Végül pedig szeretném azt is közölni önnel, és bízom benne, hogy üzenetem túljut majd az igazgató úron, hogy a Gépnek e lelepleződését ne bagatellizálják el, ne tartsák hamarjában kiköszörülhető csorbának, mert ez a lelepleződés már a legelső pillanatban mint milliónyi hajszálrepedés szétfutott az önök barikádjának falán, és számításaim szerint rohamos időn belül a Gép további működtetésének totális csődjét okozza majd."

(A teljes novella elolvasható a Pannon Tükör folyóirat 2009/4 számában)