Ajánló - Műhely 2009/6

Megjelent a győri kulturális folyóirat, a Műhely idei utolsó száma.

Olvasható benne többek között az ŐZ című novellám.

Csak áttételesen kapcsolódik ide az alábbi videó:
Nix mehr warten

Mert nincs is szebb, mint óvatlan állatokat röhögve legyilkolni.

Persze így vadászik le minket is az Isten, alattomban, a miért-et nem válaszolva meg soha, balesettel, fájdalmas és nyomorult öregkorral, rákkal, szklerózissal, és megszámlálhatatlan sok fájdalommal, megbénítva, és kinevetve a tudatos, az értelmétől megrészegedett ember kérdését: mivel érdemeltem ezt ki?

Semmivel. És mindennel. Ne kérdezz hülyeségeket.

Spanyolnátha - Győr

Abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy a híres/hírhedt Spanyolnátha művészeti folyóirat Vass Tibor főszerkesztő értő szimpátiájának, illetve Szalai Zsolt és Sütő Csaba András győri barátaim elévülhetetlen és áldozatos munkájának eredményeképpen megjelent a Spanyolnátha győri tematikájú téli száma a világhálón.

Mindenkinek figyelmébe ajánlom ennek a maga nemében páratlan médiumnak (Spanyolnátha - Győr) a látogatását és olvasását, mert azt hiszem, nem szerénytelenség azt állítanom, hogy Győr város ilyen átfogó, kulturális fókuszáltságú, és a városunkban élő alkotótevékenység a lehetőségekhez mérten teljességre törekvő bemutatásával  még nem találkozhattunk a nyomtatott és a virtuális sajtóban. Szeretném azt is megjegyezni halkan, hogy a Hermaion Irodalmi Társaság eme kezdeményezését és eredményeit városunk kulturális döntéshozói merev távolságtartással fogadták, és azt semmiféle formában támogatni nem kívánták. De legyen ez a magánmitológiánk része, és az egyetlen és utolsó kényelmetlen hír ebben a bejegyzésben.

A Spanyolnátha téli számának hivatalos, fizikai bemutatója december 12-én 18 órakor lesz Miskolcon, az Ifjúsági és Szabadidő Ház-ban. Aki arra jár, ne hagyja ki.

Jó olvasást és rácsodálkozást kívánok mindenkinek.

Tőlem egy rövid kis novellát lehet olvasni itt: A Jezsibaba

Nemmozgó - egy recenzió

A Nemmozgó nem mozdulatlan. Csak épp mindig ugyanoda tér vissza, a semmi-nem-változik megmásíthatatlanságába. Mészáros Urbán Szabó Gábor Sinistra-körzeté-ben nincs kitörési lehetőség, minden próbálkozás ugyanoda vezet: oda, ahonnan elindultunk. Úgy determinálja ez az egyes novellák szerkezetét, a szereplők cselekedeteit, ahogy magának a novelláskötetnek a befogadását is. Mozgott, de nem változott, mozgott, de nem változtatott.

A novellák misztikával átszőtt világában az ember valójában nem lehet ura a tetteinek, nem irányíthatja az életét; állandó függésben van a természetfölöttitől, akkor is, ha az éppen a természet vagy a véletlen alakjában ölt testet. A cselekmény tudatfolyamatokban bontakozik ki, a dolgok között összefüggéseket kereső ének végtelenül összetett önreflexiói alkotják. De a magányos, mizantróp alakok sokszor pontosan kétségbeesett összefüggés-keresésük miatt lehetetlenülnek el végképp. Így lesz részük a kirekesztettség, a téboly vagy a halál.

Mindez finoman árnyalt, hatalmas szókincs révén szólal meg. De a vegytiszta szépirodalmi nyelv túlzó részletessége miatt sok esetben hiteltelenné válik az ábrázolás, a nyelvhasználat szélső rétegeiből mozgatott kifejezések pedig néha kioltják egymást. A szöveg ezért sokkal inkább az írói műhely terméke, mintsem a gondolatok és érzelmek közvetítésének természetes eszköze.

A novellák ívét megbontják az ezektől elszakadó, enyhén lírizált bekezdések, amelyek önálló töredékekként is értékesek lennének. Itt az író nem törekszik mindenképpen egy összetákolt filozofikus gondolkodás foltozására, hanem teret ad sajátos lényeglátásának, találó megfigyelései képi megformálásának. Ez pedig a rövid novellák, szinte karcolatok fölényes győzelmét jelenti a hosszabb, sokáig görgetgetett történetek fölött.

Mészáros Urbán Szabó Gábor első kötete jól illeszkedik a modern próza azon vonulatába, amely a szorongó, elidegenedett ember tehetetlenségét mutatja be egy olyan transzcendenciába ágyazva, melynek jellemvonásait egy-egy történet skicceli fel, és amelynek szabályai a szövegvilág határáig terjednek. Mindez a címadó novella „mozdulatlan mozgatójában”, a nemmozgóban kristályosodik ki legszebben, ami egy állandó viszonyítási pont; „mindenre kihat”, „nem utasítható”, „nem kérlelhető” és „soha nem mozdul, bármi történik is körülötte”. Miatta nem juthatunk sehová, vagyis mindig oda jutunk vissza, ahonnét indultunk. A változatlanságba.

A Nemmozgó tehát mozgat. Megkísérel felfesteni egy zárt csillagrendszert, ahol minden a maga törvényei szerint mozog, nem ütközik, ahol az ember jobbára csak az égboltot nézheti, mintha erre született volna. Ami történik, az nem más, mint egy lehetséges logikai háló felépülése a figyelő tudatában, ami sosem képes kielégítő magyarázatokkal szolgálni.

A Nemmozgó kivételesen színes nyelvi közeget mozgat, de sokszor olyannyira túlírja magát, hogy kénytelen saját misztikáját deszakralizálni. Így novelláról novellára belső szerkezetéhez hasonló pályára helyezi olvasóját. A Nemmozgó olvasója nem mozdulatlan; mozgásba hozza a nemmozgó, de végül ugyanoda tér vissza: oda, ahonnét elindult.

Szabó Dóra

(Szépirodalmi Figyelő 2009/5)

Rögzítése a végtelennek

Gondolatok Burger Péter fotókiállítása kapcsán

(Győr, Rómer Ház, galéria)

Az emberben úgy van jelen a végtelen, ahogy az ember van a végtelenben: mindkettő meg- és felfoghatatlan, örökké táguló, párhuzamos, kitanulhatatlan univerzumok. Megfejteni a véget nem érőt, belátni, hogy egyszerűen csak van, nem indult el innen és nem érkezik meg oda, hanem mindenütt egyszerre van jelen, fogyhatatlanul, ingadozás nélkül – nem is emberi feladat talán. Csak sejteni és sejtetni vagyunk képesek ezt a dimenziót, mégis – talán mert ez a feladat nemesnek és magasztosnak tűnik - örök kényszer ég bennünk a végtelenség rögzítésére, egy kép, egy szó, egy mozdulat, vagy éppen egy fotó segítségével. Rögzítése a végtelennek, egyben rögzítése halhatatlanságunkba vetett makacs hitünknek is.

A létezés maga szükségszerűen folyadékokhoz kötött. Maghoz, vérhez, magzatvízhez, tengerhez és óceánhoz. Víz és só van bennünk a legtöbb, tengeri lényegűek vagyunk tehát mindannyian, természetünk a hatalmassal közel azonos. Fejlődésünk során úszóhártyáink visszahúzódnak, a víz alatt is csak kilenc hónapig bírjuk már, aztán valami történik a születéssel, tüdőnket használjuk, kapkodjuk a leget, amibe belevetettek, sírunk fájdalmunkban és örömünkben, párolog és patakzik belőlünk a víz és a só, a tenger, amit elveszítettünk valamikor, valamiért, és csak kínzó vágyunk a közelségére jelzi, hogy természetünk egykor megegyezett és béke volt közöttünk. Életünk során néha megérint a keserédes nosztalgia, mely arra szólít, hogy induljunk, nyissunk kaput annak, ami bennünk fészkel. Elhiteti, hogy lehet, hogy még egyszer fel tudjuk venni a kapcsolatot gyökereinkkel. Kérlel, hogy utazzunk el a tengerhez, közös testvérünkhöz. És ha hallgatunk erre a nosztalgikus, sóvárgást belénk oltó hangra, ott állunk a partok kies terében, a csillogó vagy fehéren vakító fövenyen, sziklák gerincéről, ormok válláról tekintünk alá és fölé. Tudjuk, hogy láttuk ezt a tájat már egyszer, ez a táj ugyanis a szívben lakozik, oda van fényrögzítve, és ragyog és ragyog, mint egy ikon. Mi ez a víz? Mi ez a horizontig futó, morajló elevenség, ami tükröt tart a Napnak és a Holdnak és a csillagoknak is? Honnan ez az erő, ami mindezt összetartja és az árapály lüktetésére rábírja? Honnan ez a szerelem, ami bőrünkben ébred, ha ebben a vízben megmártózunk? És mit jelent ez az ambivalencia, hogy én és a tenger együtt, és mégis egyedül, mégis magányban?

A hagyományos fogalmak ereje itt kifullad. A szavak a jelentést nem viszik tovább, ledobják a terhet és üresen konganak. Az ember és a tenger kapcsolatáról autentikusan írni már nem lehet. Napfény, strand, föveny, labda, virágok, olaj, tajték, kagyló, homok, alkonyat, hullámverés, ködkürtök, illat. Semmitmondó katalógus. Talán még aki a fényt tette meg művészetéül, neki még van esélye megmutatni a hiteles lényeget. Hogy e tág partok ábrázolása, melyek itt láthatók, nem utazási irodák csalogató zsánerképei, nem rákiáltások a tájra egy masinával. Ennél többről van szó. Az alázatot tanulni kell ugyanis. És nincs is alkalmasabb mester erre a tanításra, mint a tenger. Csodálatos szépségének tisztelettel adózunk, ha a közelében vagyunk, lehámlik rólunk a kétség, a nemtudás, a hitetlenség. A tenger mellett mindenki tud hinni, ilyenkor sejtjeinkben a víz és só érzi forrásának közelségét. Burger Péter fotógráfiái fekete-fehérek. Azaz archaikusak, archaikusak a témához való közeledés módját illetően. Alázat van bennük, mértéktartás, egyensúly, sőt, súlytalanság. Az aranykori ember érdemei ezek, aki tudta, hogy én és te és a tenger nem különböznek, hanem természetüknél fogva azonosak. És ezt kellene most azonnal mindannyiunknak újra megtanulnunk.

Sáfránysikoly

Két álom az ezredforduló környékéről...

EGY

Ezek a sáfrányszínű jégcsapok. Alattuk állok, de az erő felemel. Lassan, kegyetlen megfontoltsággal hatolnak vállamba, ott, a kulcscsont környékén. Hideg bőröm behorpad, mintha erősen a fagyott húsba dugnánk ujjunkat. Bénító fájdalom. Mozdulni sem bírok, csak lógok ott, akár egy lefelé fordított, húsízű jégkrém. Aztán lassan, ahogy testem melengetni kezdi a jeget, a sáfrányvíz sebeim szélére csöpög, narancssárgává vegyíti alvadni próbáló, párolgó véremet. A ritkás oldódik a sűrűben és fordítva. Egy új halmazállapotot kristályosít ki a hideg és a hús csókja: a szellemtest rothadó plazmáját, amely hígabb a homokszínű, zsíros kocsonyánál, de nehezebb, mint a hóba ellipszist égető kutyavizelet. Pucér és immár szégyentelen testem zseléje végre megadja magát, és kenhetőbb, sósabb lesz, mint a vértől paprikaárnyalatú vajkrém. Az ásványianyagok és a gyomrom falára fagyott víz megduzzadnak. A cseppkőbarlangok daganatainak türelmes, kínzóan lassú növekedésével repesztik át hasfalamat. A feszülő fejű alakzatok pattanó csíraként bökik át testem szűzhártyáját. A sejtek haldokló riadója ezerszeresére hangosodik idegeimben, minden egyes rianása a bőrnek feszülő, szakadó fájdalommá erősödik. Lehunyt szemhéjam alatt, akár a túlfőzőtt tojások, szemeim reccsenve buggyannak ki a helyükről. Aztán, ha kellő dermedés és belső roncsolódás után kegyelmesen felolvasztanak s testemet langyos, szagos anyagként tányérméretűre formázzák, kések és villák eljövendő, szikehasította szakadékait várom kinyílni magamból. Fájdalmam feloldódik a gyomorsavban, lelkem pedig egy etikettszerűen eltakart női böffentés jóleső kielégülésében szublimálódik a levegővel. Létem felfalt anyagisága másokban nyer kiterjedést, torokba gyűrt életem felszívódik a metafizikában. 

KETTŐ

Rovarok kísértenek. (Ahol a tudat a lélek fenekére süllyed, mint ázott teaszálak.) Ott szivárvány feszül a hártyára, a félelmetesen sebes szárnyak keményre verik a levegőt. Fulladozom ízeltábaik tonnái alatt. A tüdőm bolyhaiból fémfekete hangyák repednek elő s nyüzsögve özönlik el belsőmet, mintha a magasból tintásüveget ejtenénk a havas márványpadlóra. Aztán a csótányok. Álombeli takaróm alatt vagyok magzat az éjben, a pettyek, a lepedő sötét foltjai gyermektenyérnyiek. Gonoszan, kilőtt puskagolyóként támadnak, különböző irányokból, de mindig felém. Keményen, síkosan csillogó páncéljuk robban át rajtam. Féregpózba öntött acéltöltény mindegyik. Hiába indulok odaátra a lényegért vagy bátorításért, már ott is rovarerdő van. A buja aljnövényzet barnái kiszáradt, recsegő cserebogárvázak, feketéi cincér- és csibortetemek. A cserjés méregzöldjén betegsárga váladéktól bűzlő dekoratív kolorádók, rabruhás fenyőfadíszek, reszkető, nedves csápokkal, izgága, csikorgó fogazattal. Őrlődés. A sóskalevél nagyságú, szőrös, alaktalanra hízott tetvek áttetsző, kocsonyás plazmájukban felfalnak mindent, elnyelik az összes nedvet a világból, keserű szagú véraláfutásokat hagyva maguk mögött. Sáskák, tücskök, kabócák fenik össze késeiket testemen, félig kifejlett, torz lepkék feromonja áramlik át rajtam, a kéjes illatra további rovarok gyűlnek a szerves vályúhoz, az egyetlen nagy párzószervhez, ajkaimhoz. Bodobácsok összeragadt farral tolatnak bele gerincvelőmbe, megmártóznak benne és nyelik a fehérjét tölcsérszájukon, hatalmas, vastag hernyók kefélik hájas szőrüket szempilláimmal, menstruáló szitakötők tapadnak izlelőbimbóimra, atkák és nyüvek kelnek ki sejtjeimből, vértesteimből táplálkoznak és ürülékhidat emelnek agyféltekéim közé, amit majd acélszínű döglegyek köpnek be, hogy a fóbia cirkuláljon, torrá változott mellkasom potrohhá nyúlt csípőmbe ragadjon, álom valósággá legyen, nappal éjjé, rovarok testemmé, én kitinvázzá és összetett szemmé, akaratom vérszívássá és nedvnyeléssé, ez az erjedő világ pedig egyetlen hatalmas chemotoxos dobozzá, ami bár hermetikusan le van zárva, elfelejtették méreggel színültig tölteni, nekünk pedig benne életet adtak.