2009. december 7., hétfő

Nemmozgó - egy recenzió



A Nemmozgó nem mozdulatlan. Csak épp mindig ugyanoda tér vissza, a semmi-nem-változik megmásíthatatlanságába. Mészáros Urbán Szabó Gábor Sinistra-körzeté-ben nincs kitörési lehetőség, minden próbálkozás ugyanoda vezet: oda, ahonnan elindultunk. Úgy determinálja ez az egyes novellák szerkezetét, a szereplők cselekedeteit, ahogy magának a novelláskötetnek a befogadását is. Mozgott, de nem változott, mozgott, de nem változtatott.

A novellák misztikával átszőtt világában az ember valójában nem lehet ura a tetteinek, nem irányíthatja az életét; állandó függésben van a természetfölöttitől, akkor is, ha az éppen a természet vagy a véletlen alakjában ölt testet. A cselekmény tudatfolyamatokban bontakozik ki, a dolgok között összefüggéseket kereső ének végtelenül összetett önreflexiói alkotják. De a magányos, mizantróp alakok sokszor pontosan kétségbeesett összefüggés-keresésük miatt lehetetlenülnek el végképp. Így lesz részük a kirekesztettség, a téboly vagy a halál.

Mindez finoman árnyalt, hatalmas szókincs révén szólal meg. De a vegytiszta szépirodalmi nyelv túlzó részletessége miatt sok esetben hiteltelenné válik az ábrázolás, a nyelvhasználat szélső rétegeiből mozgatott kifejezések pedig néha kioltják egymást. A szöveg ezért sokkal inkább az írói műhely terméke, mintsem a gondolatok és érzelmek közvetítésének természetes eszköze.

A novellák ívét megbontják az ezektől elszakadó, enyhén lírizált bekezdések, amelyek önálló töredékekként is értékesek lennének. Itt az író nem törekszik mindenképpen egy összetákolt filozofikus gondolkodás foltozására, hanem teret ad sajátos lényeglátásának, találó megfigyelései képi megformálásának. Ez pedig a rövid novellák, szinte karcolatok fölényes győzelmét jelenti a hosszabb, sokáig görgetgetett történetek fölött.

Mészáros Urbán Szabó Gábor első kötete jól illeszkedik a modern próza azon vonulatába, amely a szorongó, elidegenedett ember tehetetlenségét mutatja be egy olyan transzcendenciába ágyazva, melynek jellemvonásait egy-egy történet skicceli fel, és amelynek szabályai a szövegvilág határáig terjednek. Mindez a címadó novella „mozdulatlan mozgatójában”, a nemmozgóban kristályosodik ki legszebben, ami egy állandó viszonyítási pont; „mindenre kihat”, „nem utasítható”, „nem kérlelhető” és „soha nem mozdul, bármi történik is körülötte”. Miatta nem juthatunk sehová, vagyis mindig oda jutunk vissza, ahonnét indultunk. A változatlanságba.

A Nemmozgó tehát mozgat. Megkísérel felfesteni egy zárt csillagrendszert, ahol minden a maga törvényei szerint mozog, nem ütközik, ahol az ember jobbára csak az égboltot nézheti, mintha erre született volna. Ami történik, az nem más, mint egy lehetséges logikai háló felépülése a figyelő tudatában, ami sosem képes kielégítő magyarázatokkal szolgálni.

A Nemmozgó kivételesen színes nyelvi közeget mozgat, de sokszor olyannyira túlírja magát, hogy kénytelen saját misztikáját deszakralizálni. Így novelláról novellára belső szerkezetéhez hasonló pályára helyezi olvasóját. A Nemmozgó olvasója nem mozdulatlan; mozgásba hozza a nemmozgó, de végül ugyanoda tér vissza: oda, ahonnét elindult.

Szabó Dóra
(Szépirodalmi Figyelő 2009/5)

0 megjegyzés: