2009. december 15., kedd

A Jezsibaba halott






Nem szokásom értelmező magyarázatot fűzni írásaimhoz, mert hitem szerint a mű, ha kellő belső figyelemmel megírt, kölcsönhatásba lép az olvasóval, és előbb-utóbb kivehetővé válnak az értelmezhetőség nyomvályúi a szöveg testében. Mindazonáltal az is könnyen előfordulhat, hogy nem minden alkotás hordoz szükségszerűen „mondandót”, pusztán valami homályos esztétikai, esetleg ellen-esztétikai értékkel bír, ami a ráció számára üres terem, bosszantó áremelés, a kíváncsiság pofátlan lesajnálása, már-már testi kielégületlenség. Hogy ezt a Jezsibaba esetében elkerüljem, igyekszem ezt a szemét kis novellát segítő kontextusba gyömöszölni.


Emlékszem, hogy réges-régen, egy távoli, szocialista galaxisban, hétvégéim egy része gyakran az osztrák tévécsatorna bámulásával telt. Bár a nyelvet akkoriban még nem bírtam, akadtak érdekes gyermekműsorok. De mikor a képernyőn feltűnt az a szörnyen öltözött, hatalmas orrú bohócfigura, rendre az arcom elé kaptam a tenyerem vagy gyorsan takaróm alá menekültem. Elemi megrázkódtatás volt számomra ez a tréfa álarca mögé bújt rémalak, ahogy gyanús szándékkal, vigyorogva a gyerekek között kering. Véresre sminkelt szája meg hatalmas cipője semmi jót nem ígért, lidérces álmaimban gyakran találkoztam vele. Tele volt ez a gyermeki világ ijesztő jelenségekkel, idegen alakokkal, valami fenyegető, felső rend jelenlétével, ami azt sugallta, bármikor lecsaphatunk rád, ha nem vagy résen, ha kötelességeidnek nem teszel eleget. Minden önfeledt tettnek riasztó következményei lehettek, ha ujjamat szoptam, öreganyám rám mordult, hogy egyszer el fog fogyni, csak meglásd. A fegyelem kierőszakolása mindig félelemkeltéssel működött, szorongásébresztés volt a titkos jelszó a felnőttek között, ijeszd meg a gyereket, ez volt a nevelési credo, nyájas terror, jóakaratba oltott rémálomtámasztás.


Ez a témakör aztán felnőtt fejjel sem hagyott nyugodni, hiszen a jelenség általános, a gyermekijesztő alakok mitikus lények lettek. A Szatmár környéki gyerekeknek a Jezsibaba réme jutott, ez a mocskos nőstény, az Anyatermészet antikrisztusa, ez a sunyibanya. Hát már miért ne ölném meg? – kérdeztem egy hajnalon, és még aznap délelőtt megírtam a novellát. Bevallom, nem kis élvezet volt, és azt hiszem, ez az egyetlen oka és létalapja ennek az írásnak, ez az elégtétel, ez a törlesztés. Számomra jobb lett a világ nélküle.


De vigyázat! Sokan vannak még, túlontúl sokan, akik a gyermekekre lesnek, hogy megrabolják a legszebb életszakasz édeni nyugalmát. A bobó, a kóka, a zsákos ember, a markoláb, és nem utolsó sorban a rézfaszú bagoly is ott kószál kint, és alig várja, hogy meglátogathasson. De remélem, felhúzták már gyászruhájukat. Mert a Jezsibaba halott.

4 megjegyzés:

Hajnalka írta...

Mindenesetre néhány napig feketét fogok viselni.

falvai írta...

a rézfaszú bagoly. na az. az kicsinál. azt még megölhetnéd, nagyon hálás lennék. amúgy a személyes vonatkozás beemelése az olvasatba tényleg nem szerencsés, én többet gondoltam bele a novellába. ez persze valószínűleg így működik, az író ráérez arra, ami önmagán túlmutat, ezt képességeihez mérten továbbadja, de nem biztos, hogy tudatában van azzal, hogy mit ad át. ezért lehet, hogy te kevesebben értesz belőle, mint amit tenmagad az írássá tett sejtésedből konkrétan elmagyarázni tudnál.

falvai írta...

hozzátéve: ez valószínűleg így ok.

Mészáros Urbán Szabó Gábor írta...

Figyelj ide...persze, hogy igazad van, nem csak erről van itt szó...de a "mögöttes" tartalomról nem tudnék írni, azt hiszem.