Lélegezni időt

Ott lakom valahol az ismertnek vélt univerzum akármelyik csillagrendszerében, egy nálam valamelyest idősebb planétán, amelynek megrázó szépségét, egyszerre hatalmas, és ha felnézek, tudom, végtelenül semmikicsiny létezését sem befogadni, sem mellőzni nem vagyok képes, ott lakom, nem itt, ott lakom, benne lakom a távolságban, ami lehetőségeim és képzeletem között feszül, vagyok benne, kémiai alapú életformák között, tele kovalens és irracionális kötésekkel, és láthatatlan filamensekkel összevart szájjal, hogy hangosan ne kérdezzem, miért szebb az ég fiatalon és zavaróbb a fény öregen, és a málnának és a vaníliának az ízét sem tekintem már támadhatatlan létalapnak, ahogy a zene is csak bérlő a fülemben, sem testvér, sem szolga, csak egy rezgés, ami megtűri, hogy vele remegjek, és bénán bámulom egy őszi, cserépszínű alkonyat hordalékait, amelyekben idehabzik hozzám minden, amit elveszíteni nem volt drága számomra, és szénnel és hidrogénnel van sajdultig tele a szemem és a szám, és még a nedveimben nyüzsgő teremtmények sem hallják és értik, hogy fentről és lentről egyazon elviselhetetlen gravitáció húz, az egészben-lenni-akarás, és ennek nemsikerültsége, mert hiába szótorlaszok és körtefaklisék és vérrózsaszín szalagjai a reménykedésnek, mégis csak az időt lélegzem, ami táplál és elemészt, amiben egymást marva forog és hempereg az élet és a halál, és tudom, álmomból ébredve is tudom, mintha a padlizsán színét kérdezné tőlem valaki, tudom milyen, de nincs esélyem elmondani, hogy megannyi hiábavaló mozdulat, hektoliterekben mért könny és légköbméterekben mért szomorú sóhaj ellenére, mennyire érdemes, mennyire egyöntetűen gyönyörű a halandóság, micsoda végtelen gyönyör rejlik abban, hogy korlátaim vannak és ezeket a korlátolt tereket teljesen kitölthetem olykor olyan molekulárisan nem indokolt jelenések kellemével, mint a szerelem, a folyó mozdulata a kézfejemen, a vaj eldörzsölése a bőrön, vagy egy röpke érzet, hogy egy vándormadár puha tüdejében élek, mélyen benthagyva egy ismertnek vélt univerzum lehetőségében, csillagok és vasárnapok között, hiszen olyan mindegy hol és miért, úgyis csak annyit tudhatunk meg életünkről, amennyi a légzéshez elegendő, lélegezni az időt, lélegezni az időt, és belélegezni majd az utolsó időt is, és akkor, akkor majd, talán mint egy villanás egy villa szárán, úgy omlunk tovább terhünkkel, hogy sem teher, sem omlás nem lesz már, semmi, amivel mindez megemlékezhető. Mind levizsgázunk kémiából.

Megvalósulni egy mozdulatban

Találgatni, akár szárazan surranó, akár nyálkásan tovasikló éveken át, hogy milyen lehet primus motor-nak lenni, vagy legalább egyetlen mozdulatát Annak megtanulni és tökéletesen leutánozni, érezni, milyen lehet az a mozdulat, amiben megvalósítható a személyes Minden. A személyes Minden: egy élet tartalmi lényege. Hogy van-e, először is. És ha igen (mert igen), mindezt egyetlen mozdulatban leképezni, legalább miniatürizálva, legalább stilizálva mozgással elmondani. Elmondani, hogy élek, vagy hogy éltem, és miket, és mennyit, és mekkorát, és milyet éltem én. Mintha egy érzést átültetnénk fejünk szűk cserepéből testünk korlátlan arénájába. Elmozogni az összesűrített tapasztalatot, súlyosan és mégis szellősen, ahogyan a hegyvonulatok és a madarak mozdulnak. Ahogyan a fák, amelyeknek mozgása egyetlen felfelé törő meghajlás az élet előtt. Minden érzelem transzponálható érzéki ingerekre. A szomorúság a-moll, és kékség, és kapor íz, és égő fűzfa illat, és pamut hímzés egy poliészter voál alapon. De milyen mozdulat vajon? Megtört, aláhulló íve egy állnak? Emelkedő vonala egy mellkasba toluló sóhajtásnak? De ne mindig a szomorúság, ne mindig. Milyen mozdulat, ha boldog vagyok, mit mozdul a test akkor a pulzuson túl? A következőképpen képzelem el: a légzés egy töredék időre megáll, a szív és a párolgás egy pillanatra elhallgat. Az impulzus végigfut az izmokon, óvatos könnyedséggel megemeli a kart, a kar könyékben elhajol, csuklóban elfordul, az ujjakban fut már akkor ez az impulzus, és az ujj egészen gyengéden, mintha csak egy hidrogénatomot akarna megsimítani, beléhatol egy könnycsepp felszínébe, lágyan megtöri a tükröt rajta, és abban a pillanatban, ahogy a könny és az ujj ilyenformán és mégis csak mohón egymásbafolynak, egy röpke mozdulat szinte egészen észrevétlenül alácsorog a test csatornáin, és forrósága egy halandó szekundum idejére elfeledteti, hogy az enyém, vagy valaki másé volt az a könnycsepp, mert nincsen különbözőség akkor már.

Prága

Könyvbemutató és felolvasás

A Nemmozgó bemutatásának újabb mozgása:

" - Az ék az egy gép, amit a mai napon üzembe helyezünk – így kezdte hosszú és megdöbbentő eszmefuttatását Budó, miután kelletlenül helyet foglaltam a Katalinkert asztalánál, a vadszőlőfüggönyös várfal árnyékában. Már érkezésem után az órámra pillantottam, röviddel múlt délután kettő, és azon töprengtem, hogyan tudnám mielőbb faképnél hagyni Budót, ezt a tagbaszakadt, göndörhajú fickót, akit egyébként a legjobb barátomként tartottam számon, és ezért is lehettem olyan kapitális marha, hogy az esküvőm napján, és ez az esküvő vészesen közelgett, alig három óra távolság, és már odaát vagyok, túl az elkoptatott agglegényléten, tehát, hogy éppen ezen a szent napon hagytam rábeszélni magam egy rögtönzött, ám halasztást nem tűrő találkozásra Budóval, aki, ahogy a telefonban reggel bejelentette, történelmi jelentőségű kísérletre készül, és éppen ezért muszáj megjelennem délután két órakor a Katalinkertben, ha jót akarsz magadnak, haver, így mondta dörmögve, és én megremegtem tartásom mindjárt bekövetkező elvesztésének szégyene alatt. 

Bárki másnak azonnal nemet mondtam volna, de Budó hangja szinte átszellemült a büszke ijedtségtől, nyilván tényleg roppant fontos lehet az ügy, legalábbis az ő számára, és akkor, miután ott álltam a telefonnal a kezemben, tele üres zsebekkel és elfogyott argumentumokkal, valami lágy, fáradt beletörődés suhant át rajtam, konkrétan, elment a józan eszem, és igent mondtam, megígértem, hogy rendben, ott leszek a Katalinkertben, és kap tőlem egy fél órát, hogy a halaszthatatlan, történelmi jelentőségű titokról számot adhasson, de tényleg csak egy fél órácskáról lehet szó, mert ma van a menyegzőm napja, és Tünde ki fog borulni, ha a mi kis mellékutcánkról tudomást szerez, és akkor nagy valószínűséggel hozzám vágja a drága menyasszonyi csokrot, és repül aztán a fehérarany gyűrű is, meg én is Tünde kicsike lakásából, mert ott lakunk még mindig, tudod, hitel kéne egy tágasabb lakhoz. Budó biztosított, hogy amit mondani fog, az egyenesen előnyére válik házasságomnak, ahogy, nem túlzás, de minden emberi kapcsolatomnak is előnyére válik, hiszen be leszek avatva, fel leszek terjesztve egy mágikus rangra, és felnyílt szemmel egy csapásra az élet művészévé, sőt, annak feketeöves mesterévé válok. 

Nagy játékos ez a Budó, jól befogott a szekere elé, de most már mindegy, köt az adott szavam, dohogtam, aztán leültem a barátommal szemben, és kértem a pincért, hogy hozzon nekem egy jó kis hosszúkávét. Budó jelentőségteljesen rám vigyorgott, majd a termetéhez képest egy meglepően vékonyka szivart húzott elő ingzsebéből. Rágyújtott, oldalra fújta a büdös füstöt, ezt a szellemkarikává váló tehéntrágyát, aztán ijesztően komoly intonációval belekezdett. 

- Az ék az egy gép, amit a mai napon üzembe helyezünk. 

Mintha egy pohár csalánteán át néztem volna a világot, sötét és reménytelenül zöld lett minden körülöttem. Ebben a pillanatban fogtam fel ennek a találkozónak a tényleges drámáját, pontosabban tökéletes hiábavalóságát, mert megértettem, hogy én, a sejthető okokból egyre feszültebb vőlegény, akinek folyton Tünde, meg a szmoking, meg a násznép ünnepélyesre sminkelt és simára borotvált arcú áradata járt a fejében, és ez a jóindulatú, félőrült behemót kibékíthetetlen ellentétként állunk szemben egymással, mert két teljesen más irányba ható izgalom terpeszkedik bennünk, amelyek hírből sem ismerik egymás nyelvét, ezért minden érdemi kölcsönhatás és kommunikációs igyekezet csúfos kudarcra ítéltetett közöttünk. A megrázó felismerést egy mély sóhajjal engedtem ki magamból, megkavargattam a kávémat, ami egyébiránt teljesen felesleges volt, mivel sem cukrot, sem tejszínt nem használtam, és a kavargatás feleslegessége, meg a katalinkertbeli jelenlétem feleslegessége valahogy létrehozott egy parányi, alkalmi rendet, egy útszéli pihenőhelyet, és meghitelezte az egyöntetű belenyugvást szomorú helyzetembe."

(részlet az ÉK című novellából)

Laodemona

V.

 

Látom már, a vér az, ami engem a világnak közvetít. Mert nincsen már közöm magamhoz, csak a véremen keresztül, amelynek egy része időről-időre kiömlik belőlem a testem különböző részein. A véremet ontja ez az idő, ez a fogság, ami a testet fogja, de a lelket tartja. Vérem kiömlésén keresztül próbálom meglátni a menekvést innen, mintha önmagamat hátrahagyva a vérem formájában szétfuthatnék és felszáradhatnék a padló kövein. Mintha becsaphatnám őrzőimet, és kiszökhetnék az engem tartó emberi torlasz mögül. De a vér csak közvetíti, hogy vagyok, és olykor, a sebeim száján elhagyja a fájdalmak nedves csöbrét, elhagy engem, szinte elveszít, mint egy haszontalan tárgyat. A múltkor a hátamra írtak valamit egy késsel. Próbáltam figyelni, de nagyon fájtak a vágások, nem tudtam kivenni a pengével hasított szavakat a bőrömön. Végig arra az órára gondoltam, amikor az ujjaddal egyszer rám rajzoltad, hogy szeretsz. Hason feküdtem a fűben, te mellettem ültél, és végighúztad a kezed a nyakamon, majd le egészen a csípőmig, gyengéden, finom óvatossággal, mintha egy táblát törölnél tisztára, mielőtt írni kezdesz rá. Most is a hasamon feküdtem, a derekamról a fejemre húzták az ingemet. Csak az első percekben igyekeztem ellenállni, de amint észleltem, hogy a fájdalom nem ingadozik, és ha szerencsém van, aznapra talán megúszom ennyivel, lassan elernyesztettem kezem és lábam, mert nem láttam okát a további hánykolódásnak. Sikerült annyira ellazulnom, hogy a férfi, aki eközben tartott, megfeledkezett szorításomról, mert elaltatta figyelmét a hátamon lassan betűket formáló késpenge útja, ez a minden bizonnyal egyszerre lenyűgöző és ocsmány látvány, meg a feladat, hogy akár egy sebészinas, egy kendővel időnként tisztára törölje a megmunkált felületet. Nem tudom, mit írtak a hátamra, nem látom sem a mosdótál vizében, sem az ablak üvegében, de a sebek úgyis begyógyulnak mire innen kijutok, így az egész üzenet az értelmét veszíti. És ha újra találkozunk, meg foglak kérni rá, hogy rajzold fel rám ismét, hogy szeretsz, és akkor majd az ujjaid gyakorlatával letörlöd rólam a bőrömbe vésett szégyen utolsó, láthatatlan rétegét, és tisztára simogatsz majd mindent rajtam a fölém hajlásod törődő szeretetével... Az időm java részét mostanában azzal töltöm, hogy hiábavaló dolgokon rágódom. Talán csak a megfejthetetlen válaszokon érdemes ennyire megtöretni az értelmet, és aminek megoldása, vagy ha úgy tetszik valósága van, azon töprengeni érdemtelen feladat, amire az ember unottan csak rálegyint. Vajon szükségszerű-e, hogy minden, ami a szemünk előtt és bennünk, és akár tudtunkon kívül végbemegy, érthető okkal, indokkal rendelkezzen? Miért rakott életre szóló fészket bennünk a lebírhatatlan szükség, hogy egy eseményt bármi kiváltó okra visszavezessünk? Miért kell erőnkön felül megkísérelnünk felfedezni a viszonyt egy eredmény és valami homályos és vélt eredet között? Hová veszett el a kényelem, hogy képesek legyünk nem firtatni az összefüggések mikéntjét? Persze nyilvánvaló, hogy számunkra minden tudás kényelem, és mindennemű ismerethiány kényelmetlenség. De temérdek gondtalan állat él az okság megismerésének rogyasztó vágya nélkül is, könnyedebben, szabadabban, mint mi emberek. Szeretném egyszer átélni a pillanat áttetszőségét, az elme ártatlanságát, amikor a villámlás és a mennydörgés közötti röpke időben nem pazaroljuk várakozásra a másodperceket. A várakozás ugyanis mindig az eredet és az eredmény közé kifeszített meddő idő, amiben az ember csodákra és meglepetésekre készületlen lévén az okozatok tudatában kényelmesen a kezét dörzsölgeti. Mert kiszámította már, mert tudni véli már az eredményt. Megduzzasztja énünket a tudat, mint dinnyét az eső, ha helyesen mértük fel tetteink következményét. De elvégre is én, aki az okságban fogságot látok, éppen én igyekszem a legnagyobb indulattal saját fogságom okát és következményét megérteni, mert hiába van igazam, ha az igazság szomorúvá tesz, és úgy hervadok el ebben a csillapíthatatlan, tiszta szomorúságban, mint a tornác mellé ültetett cinniák nélkülem. Adjatok most nekem annyi fájdalmat, hogy összeomoljon bennem az észlelés, hogy ne emlékezzek rá, ki vagyok és honnan kerültem ide, ki az, akit a legjobban szeretek és akit elveszítettem, és egyáltalán, hogy ennyire egyedül vagyok, magányosabb a fennsíki fánál, aki utánadől társainak, és a vastag, hideg szeleket kéri, hogy fordítsák végre ki a földből, ami őt tartja, amit ő tart hiába, létének minden keserű ragaszkodásával. Bárcsak nyugalmat lelhetnék abban, hogy nem kutatom már az okát annak, ami velem történik. Bárcsak elveszíthetném magamat. Azt tervezem, hogy felkaparom körmömmel a sebes betűket a hátamon, vagy addig dörzsölöm őket a falnak, amíg újra vérezni kezdenek, akkor aztán rászorítom hátamra a levélpapírt, majd a fény felé tartva leolvasom őrzőim pengével írt üzenetét, és elküldöm neked, elküldöm a te szemednek a vérem levelét, mert csak a vér közvetít engem már, ő az én követem, hangom és nyelvem feléd Kedvesem, semmi más... Szekunola lehet a hibás, hogy ennyi ostobaságot fecsegek, amikor oly drága és kevés a felület, amit felhasználhatok, hogy szerelmünket a távolból is tápláljam és őrizgessem. Nem gonosz ő, de úgy látom, egy kissé féltékeny, nem rád, és nem is rám, inkább kettőnkre együtt, arra az illatos közegre, ami szerelmünket körbelengi, mert látod, olyan a mi szerelmünk, mintha egy epertőből hajtott volna ki, és csupa piros meg édes hús venné körbe puhán. Szekunola egy kicsit aljas is ugyanakkor, mert csúnyaságomat folyvást előhozza, és olyankor sárga fény nedvedzik a szeméből, és mutatóujjával félig tar koponyám sebeit cirógatja, szinte már kedvesen. Nem szeretem, ha a csúnyaságomról beszél, eléggé igazságtalan velem, én nem kértem ezt a testet, és megszakad a szívem, ha arra gondolok, lám így megy apránként tönkre és szét ez a test, amire egyszer azt mondtad, a legszebb viselet rajtad. De mit tehetnék, ha nem adnak enni és inni eleget, és ammónia meg sav párolog a számból, és az ajkam szederjes és sebes, Szekunola, te ribanc, ezt engedd még leírnom, aztán jöhet a nevetésed, és jöhet megint a fájdalom és a vér, Kedvesem.