Egy hatvanöt év körüli asszony tipeg el előttem az utcán, egy jóval hajlottabb korú, töpörödött nénit vezet a karján. Mindketten hosszú, kifakult vászonkabátban, fejükön hasonlóan ódivatú kötött télisapka. Egészen lassan haladnak, mintha nem is mennének sehová. Elképzelem őket, mint anyát és lányát, és különös, szomorkás érzésem támad. Látom az állapotos, még fiatal nőt, később, ahogy mellére veszi a csecsemőt, alig huszonévesen, aztán a kislány egyre nő, beszélni és járni kezd, és édesanyja tanítja a szavakra, a mozdulatokra, és mindarra, ami nem tanítható, a szerelemre, a munkára, a kényszerre, a fájdalomra, a csalódásokra, és az örömökre is, mert minden bizonnyal volt ezekben az életekben is egy fényesebb évszak.
Most ez a lány úgy viszi a karján édesanyját, mintha csak törleszteni szeretne valamit, hálát adni neki a megesett dolgokért. Az apró öregasszony vékony hangon kimond egy-egy kérdőszót, a másik öreg lassan, türelemmel válaszol, magyaráz, és közben egyengeti közös léptüket. Hiszen most tanítja beszélni, most tanítja járni szülőjét, a kölcsönösség szabta rendnek megfelelően. Míg aztán végül tovább bicegnek, arra gondolok, hogy e pillanatban nem válik szét bennem a múlt csodája és a jelen irgalma, és hiába szomorít el a dolog, tudom, mennyire a helyén van ez így, végre a helyén.
2 megjegyzés:
ez szep. koszonet erte!
Örülök...
Megjegyzés küldése